Madártávlat

A lét, akár a pára itt,
a városok felett,
megszűri mindünk vágyait,
s mi rajta fent rekedt.
És szűri, bontja, mint a prizma,
színekre, fényre, s mintha sírna
azért, hogy vége lett.
Ott lent már rég nem látni mást,
csak árnyas foltokat,
egy régi ház, egy nyári pást
meséje fojtogat.
De itt a menny közel, s ha szólnál,
apám, remélem, nem csalódtál
bennem se túl sokat.
Mint lobbanó láng tűnök el,
de jó, hogy még vagyok,
sok furcsa álom, s bűn ölel,
közöttük hézagok.
A szálak, hidd, el nem szakadnak,
kötődöm, így tudom szabadnak
magam, hitem, ha fogy.
A lélek könnyű, könnyű itt,
törékeny fénynyaláb,
— szó nem nyüszít, szél nem süvít —,
derűsen száll, ha lát.
Az ég a földet rég befedte,
Isten dalolgat estelente
s ringat egy élten át.
Vonásnyi
Szemedből elszökő remények
nyomába értem, hallgatom,
hogyan búsong az őszi ének
vonásnyi, száraz ajkadon.
Mesél a szél konok fagyoknak,
törékeny ágakon vacog,
magányos csendbe ágyazódnak
a múlt köré csitult napok.
A kéklő est szobáit járod,
csillagfény hűl a vánkoson,
hitek tüzét s a szép világot,
anyám, szívedbe álmodom.
Úgy éltünk
Mint szívre röppenő igézet,
mit égi kéz ír, szív szaval,
az ajkainkon zsongva égett
egy múlhatatlan, tiszta dal.
Kicsiny patak futott csörögve
mosolygó dombok csendjein,
s leült a porhanyós rögökre
megannyi, szél keverte szín.
Bebújt mohától zöld kövekbe,
a szíveinkre fölszögezve
dobolt reménnyel gazdagon,
mert álomból faragva lelkünk,
úgy éltünk, hogy nevetve keljünk
örökké, minden hajnalon.