Magyar érsek Canterburyben

Az érett középkorban a Duna–Tisza tájékáról a brit szigetekre érkező számos névtelen magyar utazó mellett néhány nevesített személyről is tudjuk, hogy vállalta az utazás fáradalmait. Például Szent István király feltételezett unokahúga, a Magyarországon született Skóciai Szent Margit, néhány évszázaddal később Luxemburgi Zsigmond magyar, német és cseh király, akit csak később koronázták császárrá Rómában.

     Nicolaus de Hungaria mint Oroszlánszívű Richárd király pártfogoltja minden jel szerint 1193-ban az angliai magyar pergrináció első képviselőjeként érkezett a szigetországba. 1193–1196 között hallgatóként, majd magiszterként jegyezték be Oxfordban az első külhoni diákok között.

     És járt Angliában egy egyházi méltóság is, Róbert érsek, akinek a látogatásához igen érdekes művelődés- és jogtörténeti feltevés is fűződik: a vendégeskedés eseményeire – máig is vitatható és elgondolkodtató következtetések felvetésével – emlékezünk ebben az írásban.

     Az angol–magyar kapcsolatok kitűnő kutatója, Gál István írja Magyarország és az angolszász világ címmel 1946-ban megjelent művében, hogy III. Henrik uralkodásának kezdetén, 1220-ban Stephen Langton érsek meghívására magyar főpapi küldöttség tett látogatást Canterburyben, a mártírhalált halt szent, Thomas Becket újratemetésén. „A pápai követ és a roueni püspök mellett Róbert esztergomi érsek volt a legelőkelőbb vendég. Róbert, aki három magyar királyt szolgált végig a legmagasabb hivatalokban, két évvel az Aranybulla kiadása előtt bőségesen megbeszélhette hazája ügyes-bajos dolgait a Magna Charta fogalmazójával.”

     A jelzett ceremónia előzménye, hogy Anglia egykori prímását két évvel mártíromságát követően (1172-ben) az egyház a szentek sorába iktatta. Igaz, később VIII. Henrik betiltotta az emlékünnepet, sőt a már újratemetett püspök földi maradványait megégette(!).

     1170-ben II. Henrik király egy célzatos (gyilkosságra buzdító) elszólását követően négy angol nemes az oltárnál, szertartás közben legyilkolta Becket Tamás érseket. A főpap korábban az uralkodó legbelsőbb barátja, kancellárja volt. Amikor érsekké nevezték ki, felszámolta fényűző életmódját, a király túlkapásaival szemben pedig egyre erélyesebben lépett fel, s a Rómához való hűségében megingathatatlanná vált. (Nagyon hasonló helyzetbe került az angol érsek magyarországi barátja, Bánffy Lukács érsek is, aki esztergomi főpapként III. Béla királlyal szemben szintén kiállt az egyház autonómiája mellett. Neki nem esett bántódása.)

     A szentté avatott érsek földi maradványait kívánták tehát 1220-ban, Canterburyben új sírba helyezni. A nevezetes ceremóniára több európai egyházi előkelőséget meghívtak, a magyar főpapi küldöttség a meghívottak között előkelő helyet foglalt el. Ki vezette a magyar delegációt? Míg a canterburyi apátság archívumának irataiban az „Esztergom püspöke” elnevezés merül fel, addig Gál István már „Róbert esztergomi érsek” jelenlétéről ír. Ez érdekes kérdést vet fel, hiszen a források szerint Esztergom érseke ekkor még Merániai János volt (1205–1223), akit Tamás követett az érseki székében (1224–1225). Róbertet – aki 1226-ig veszprémi püspökként szolgált – a források, így Beke Margit összefoglaló gyűjtése alapján is, csak később iktatták az említett érseki székbe. A krónikák alapján tehát nem teljesen egyértelmű, hogy az eseményre a magyar egyház képviseletében ki érkezhetett. (Esetleg az esztergomi érseket képviselve – vagy annak társaságában – járt ott Róbert? Sem a veszprémi püspök, sem az ő név szerinti tartózkodásáról egyértelmű forrás nem tanúskodik.)

     Egyes kutatók szerint a canterburyi találkozás (öt évvel a Magna Charta kihirdetése után) lehetőséget teremthetett a magyar delegációnak egy Magyarországon „érlelődő” hasonló egyezmény gondolati elemeinek a megbeszélésére. Ugyanis a Földnélküli János által aláírt oklevél szerkesztésében éppen Langton érsek volt az, aki a munka javát vállalta. A király jogait szabályozó, azokat keretekbe is szorító Aranybullát 1222-ben hirdették ki Székesfehérvárott, a bullának ma is emléket állító dombon. Ennek szövegezésében viszont – a két évvel korábbi Canterburyben szerzett ismeretek alapján – a magyar főpapnak „oroszlánrésze” volt.

     Még Becket exhumálása előtt öt évvel a IV. lateráni zsinaton több magyar főpap jelent meg, s ott hetekig tanácskozhattak Langton társaságában. Ezek után Canterburyben 1220-ban hasonló eséllyel szóba kerülhettek a Magyar Királyság igazgatásának égető gondjai. Bár a mártír püspök maradványainak újratemetésén jelenlévő érsekekről és püspökökről nem maradt teljes lista a 13. századból, a későbbi forrásokban mégis megjelennek a magyar egyházi méltóság jelenlétét igazoló feljegyzések. A Canterbury Chatedral Archives-ban 1270-től olyan jelentések vannak a találkozóról, amelyek a népes vendégseregből nevesítve csak Pandulf legátus és a reimsi érsek jelenlétéről írnak. Matthew Paris már hosszabb jelentést ír az eseményről (Matthaei Parisiensis Historia Anglorum, II. p 242, Rolls Series, no 44), hasonlóan nevek nélkül. Roger de Wendower írása sem tartalmaz neveket. 1687-ben a Wawerly Annals írja le először a meghívott „magyar prímás” jelenlétét. (A primátusi szerepet Esztergom érsekénél a kezdetektől elismerték, de tény az is, hogy a pápai rendelkezések szerint a prímási és az esztergomi érseki – közös – cím csak 1279-től erősödött meg, míg a hercegprímási cím 1715-től illette az esztergomi érseket.)

     A Canterbury Történelmi Megemlékezések 1875. évi lapjain olvasható, hogy Langton érsek az ünnepség előtt két évvel már Angliába és külországokba küldött emlékeztetőket, hogy az újratemetésre a lehető legtöbb pénzt előteremtse. Tovább kutatva az is megtudható, hogy kiknek írhatott az érsek. A „Dr. Pauli’s History of England” III. kötetében mindössze három angol püspök távollétéről kapunk tájékoztatást. John Morris a The Life and Martyrdom of Saint Thomas Becket c. munkájában leírja a történteket, és referenciaként használja a Matthew Paris és a Thes Nov Anecd sorait.

     Az akkori pápa, Honorius is jó előre meghívta „a hitben hűségeseket, hogy vegyenek részt megfelelő kedélyállapotban az ünnepélyes eseményen” – jegyzi Gilbert Foliot II. köt.116. o. (1219. január 25.).

     A Waverly Annalsból való idézetek szerint: Gautier Gray (Walter Gray), York püspöke, aki jelen volt a ceremónián, három püspökről ír: „Canterbury, Reims et un archeveques de Hongrie (Colocza ou Esztergom alias Gran)” érsekéről.

     A megküldött levelek leírják hogyan celebrálta Langton érsek 1220. július 7-én Canterburyben Szent (Becket) Tamás maradványainak áthelyezését a főoltár hátsó részében kialakított pompás ereklyetartóba. Bár T. F. Tout 1905-ben közreadott leírásában nem ad referenciát állításának bizonyítására, mégis így vázolja az eseményeket: „Pandulf legátus most is hagyta, hogy [a szertartásnál] megelőzze őt az érsek, s az ifjú király [vagyis az 1216-tól 1272-ig uralkodó III. Henrik], a reimsi érsek [Guillaume de Joinville] és a magyar prímás (the primate of Hungary), akik jelenléte előkelővé varázsolta az ünneplést”. Ebben az időszakban azonban Esztergom érseke a források alapján Merániai János volt. Ő a Bánk-féle összeesküvés kapcsán vált nevezetessé, kettős értelmű sorai miatt (A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem).

     A Gál István által jelzett Róbert viszont 1226-ig veszprémi püspökként szolgált. Egy bizonyos: magyar főpap jelen volt az újratemetésen, ez több forrás szerint is igazolt. Márpedig a találkozás a Magna Charta szerkesztőjével, s a néhány évvel később kiadott bullánkban megjelenő némely hasonlatosságok természetszerűen elgondolkoztatták a történészeket.

     Ezért az angol-magyar alkotmányfejlődés hasonlóságain a felvilágosodás kora óta jogtörténészeink, politikusaink sora gondolkozott, és vitatkozott. Aranka György, Kossuth Lajos, Apponyi Albert, Hantos Elemér, ifj. Andrássy Gyula, majd Fest Sándor s Hóman Bálint is foglalkozott – a korabeli forrásokhoz nyúlva – e témával. Handel Béla vitató szándéka mellett megismerhetjük Eckhardt Ferenc ellenérveit, Ivánka Endre tanulmányát, míg Horváth Jenő Az Aranybulla európai háttere címmel írt értekezést erről a kérdésről.

     Annyi bizonyos: a canterburyi apátság archívuma, iratai szerint a meghívott magyar érsek közel félszáznyi angol, walesi, skót és külföldi püspök társaságában részt vett az ünnepélyes ceremónián.

     Érdekességként még megemlítendő a találkozó gazdasági hatása s annak egy máig látható sajátos „eredménye”. Ugyanis – a szertartásokon túl – a vendégsereg díszes ellátása igen megterhelte az érsekség kiadásait. A leírások szerint a nagyméretű rendezvény túlköltekezéseibe Langton és érseksége jóformán tönkrement, vagyis anyagilag „belebukott”.

     Így már érthetőbb a meglepő megoldás, ahogyan Langton érsek sírköve elhelyezkedik a katedrális jobb oldalában, a Holland család kápolnájában. A kőszarkofág egyik fele ugyanis a kápolnán belül, míg fele a fal alatt „átbújva”, a katedrálison kívül, már a templomkertben végződik. Mintegy az egyházából félig „kibocsátva” helyezték el az érsek maradványait. Langton a „nagyvonalú vendéglátó” így lett tehát igen meglepő és kifejező módon eltemetve.

     Az érsek korát is idéző oldalpillérek, s külső kolostorromok, egykori kerengők között sétálva még jó néhány magyar vonatkozást idézhetnénk. Az ablakokra tekintve magyar vonatkozású művészeti emléket is látunk: a világháborús bombázásoktól sérült középkori üvegablakokat varázslatos művészetével Bossányi Ervin pótolta.

     A meggyilkolt, majd szentté avatott érsek kultusza Magyarországon is elterjedt. Tiszteletére Esztergomban a Szent Tamás-hegy tetején a 13. században prépostságot alapítottak. A hegyen először – a mai kápolnától nem messze – Bánffy Lukács érsek építtetett templomot. Ő Becket egykori tanulótársa volt, akivel Párizsban az egyetemen barátságba került. Becket Tamás ereklyéit 1538-ban hozták Magyarországra, amelyet a kis hegyen a kápolnában helyeztek el. A templom a török időkben elpusztult. A egykori templom és prépostság helyén a törökök erődöt emeltek, amelyet Depedelennek neveztek. A szent nevét viselő kis hegyen tehát később épült fel a ma látható barokk kálvária (1781) és a kis kápolna (1823) a szent tiszteletére. A hegy és a kis templom máig az ő nevét őrzi, mint ahogyan a canterburyi mártírnak emlékét napjainkban is ápolják Magyarországon. A Szent Tamás-hegyén december 29-én, Tamás napján évente hagyományos megemlékezést tartanak. A két érseki város, Esztergom és Canterbury pedig virágzó testvérvárosi kapcsolatban áll a 2004. évi angliai Magyar Évad óta.

     Az ország egy másik dombjánál – az Aranybulla-dombnál Székesfehérvárott – szintén elmerenghetünk: vajon megbeszéltéke a néhány évvel korábban kibocsátott Charta részleteit a canterburyi ceremónia alkalmával? S bár hasonló társadalmi mozgások eredménye lehet a két törvény, a találkozó egyik titka marad: megtörtént-e a törvénykezési elképzelések részletesebb egyeztetése?

     Mindenesetre az Aranybullában megjelenő törvénykezés, a magyar alkotmányozást – annak időbeli kialakulása tekintetében – az európai népek sorában az elsők közé emelte.

Messik Miklós
Magyar Emlékekért a Világban Egyesület