Magyar szabadság

Mikor szóba került, hogy a közelgő október 6-ról írjak pár gondolatot, kicsit fanyalogtam előbb. Aztán olyan dolgok jutottak eszembe, hogy el is mosolyodtam magamban, hisz Bodó Béla Brumijától Robert Ficoig csapongott képzeletem. És mindez a megemlékezés kapcsán… 

Ha van kedved, nyájas olvasó, fejtsük meg együtt e rejtélyes páros „hátamegettjit”, ahogy a székelyeknél mondják.

Gyermekkoromban, mikor még nem tudtam olvasni, minden este anyám olvasott nekem. Néha az ő édesapja, nagyapó is beszállt, ha éppen felénk járt. Apám már ritkábban. Nagyapó néha könyv nélkül mesélt, mert a szeme hamar könnyezni kezdett, ha sokat olvasott. De édesanyám mindig könyvből. 

Benedek Elek magyar népmeséi, a „Népek meséi” sorozat és persze Brumi összes, vagyis amihez akkor Erdélyben hozzá lehetett jutni. Nagyon szerettem ezeket az estéket és csodáltam a könyveket, melyek fekete betűtengere ilyen színes világot rejtett. Azt már csak később vettem észre, hogy ez az elbűvölő világ az én képzeletemben született meg. Segítettek az illusztrációk is a tudatom alatt rejtőzködő filmrendező, festőművész, történetíró agyi sziporkáinak beindításában. Így születtek meg a mesék, a könyvek képsorai és ezért volt mélységes csalódás minden megfilmesítés később. Csak lassan értettem meg, hogy azok is jók és szépek, csak nem az én buksimban születtek, hanem máséban, aki persze teljesen másképp, az ő szájíze szerint látta és láttatta a dolgokat. 

Amikor magam is megtanultam olvasni, előbb a Brumikon rágtam át magam. Aztán eljött az első elemi évének karácsonya, és megérkezett Winnetou. Rongyosra olvastam. Hétszer vagy nyolcszor is talán. Csodálatos élmény volt olvasni! Onnantól nem volt megállás. Mindent elolvastam, ami szüleim szerint nekem való volt. Aztán nyáron el is játszottuk őket a barátokkal.

Így jutottam el Dávid Antal Háromszék nem alkuszik könyvéig. Gábor Áron rézágyúját láttam a Székely Múzeumban Sepsiszentgyörgyön, melynek udvarán ott állt dédnagyapám székelykapuja is. Bent, a lépcsőház kanyarjában Gyárfás Jenő monumentális festménye Gábor Áron kökösi elestéről. Kökösön meg szinte hetente mentem át Brassó felé menet. Mint ahogy Eresztevény is sokszor utunkba került a sírjával. 

Az én fejemben így 1848 Erdélyben történt. Hisz Piski is itt van, nem? Ezért volt keserves első anyaországi utamon a Nemzeti Múzeum ’48-as kiállítása: egy hang, egy sor, egy kép nem szólt arról, hogy mi történt ekkor a megcsökött haza határain túl. Bolyongtam a termekben és Gábor Áront kerestem. Hiába. Nagyon rossz volt. Aztán lassan megértettem. 

A parkolóőr szerint érdekes, hogy Romániából jöttünk és beszélünk magyarul! Az ismerős család, akiknél laktunk, magas pártpozícióban leledző barátai anyámnak kifejtették: „Kádár elvtársnak nem kell Erdély, még ha a szovjetek fel is kínálnák. Mit is kezdenénk annyi románnal?” Jó lecke volt ez az út. Finom volt életem első pörköltje, érdekes a Dunakavics, az Esti Hírlap rikkancsai is, a magyar tévé, az Esti mese. De hazatértem. Vártak a könyveim, a barátaim. És az otthoni forradalmam és szabadságharcom. Bem apóval, Kézdivásárhellyel, hol a szegről-végről rokon Thúróczy Mózes szobra áll ma, ki a rézágyúkat öntötte, szülővárosom főterével, hol a kistermetű, de konok székely kimondta: „Lészen ágyú!” És lett, mert székely ember nem beszél a levegőbe csak úgy össze-vissza.

Így történt, hogy nekem valahogy minden Háromszéken kezdődött és Világosnál ért véget Görgeyvel. Akit gyaláztunk anno, ma meg szobrot emelnénk neki akár itt, Békésen is, hiszen megértettük nagyságát és nemzetmentését.

Aztán persze „kiderült” minden 1948-ról, helyére kerültek a dolgok az én kobakomban is, és átdöccentünk szépen 1990-91 váltózónáján, mely időtáj zavaros sodrásában mi is, kis családommal Magyarországon kezdtük keresni tamásiároni értelmét e világon való létezésünknek. Az első időszak tétova lépései között volt idő elmélkedni is. Így jutottak eszembe a messziségbe szakadt rokonaink is, hisz mikor mellettünk éltek, ki a fene foglalkozott velük, hisz bármikor elérhetőek voltak! Ám most sűrűbben felbukkantak a gondolatokban. Rózsi néni például, emlegetett nagyapám húga, aki élve jött haza Eichmann kezei közül. Harmincöt kilósan, sterilizálva, csak pépeset éve. De haláláig azt vallotta, hogy ő magyar. Mint ahogy nagyapám is – aki megúszta a vagont, s később jókat fröccsözött katolikus pap barátjával, melynek nyájába tért meg anno –, aki fennen hangoztatta, hogy reggelire a hideg töltöttkáposzta székelynek orvosság, másnak meg halál. S képes volt a városban turnézó Székely színházat egy hétig vacsoráztatni, mert ő magyar ember ám! Persze, ahogy Ceausescu elméjén a megalománia elhatalmasodott, a mi életterünk is beszűkült. Így lett érthető az a megfogalmazás is, mely szerint úgy éreztük: Isten is magyar, hisz lassan már csak a templomban lehetett magyarul beszélni.

Ebben az időszakban még többet olvastunk. Többek között ekkor hallottam Kós Károlynak köszönhetően bővebben a transzilvanizmusról, mely eszme szerint – erősen zanzásítva – nemzettől, vallástól függetlenül kell építenünk és szeretnünk Erdélyt, mint közös hazánkat. S bár nem lett „államvallás” ez a szép elgondolás, mégis a tolerancia földje maradt a környezetéhez képest egészen addig, amíg a Kárpátok Géniusza el nem adta Erdély „mérnökeit és mesterembereit”, a szászokat fejenként tízezer márkáért Németországnak, a „bankárokat, a cégvezetőket”, fejenként tízezer dollárért Izraelnek, s hozta be helyettük déli és keleti sajátjait. Onnantól megértettük a bozgorság (hazátlanság) lényegét. 

Ám a változások oda is elértek. Bukott a rendszer, s az összeomlás kreált hátterétől függetlenül egymásra találtak a nemzetek és nemzetiségek. Mert közös volt az ellen és az általa fenntartott terror is egyaránt fojtogatott minden kisembert. Olyan volt, mint ’48-ban, hol testvérként harcolt és ment a halálba magyar, székely, rác, horvát, osztrák, lengyel, örmény vagy német. És mindannyian a magyar szabadság zászlaja alatt. A közös ellenséggel szemben a közös cél érdekében, az Európán végigszaladó futótűz leggyönyörűbb és legtovább tartó és ható lángjait meggyújtva és égve tartva. 

A „Petrovics gyermek” Petőfiként vonult be az irodalomtörténetbe, s az előbb tizenháromnak ismert aradi vértanú közül csak négy volt magyar: Dessewffy Arisztid, Török Ignác, Vécsey Károly és Nagysándor József! Hisz Aulich Lajos, Schweidel József, Leiningen-Westenburg Károly és Lahner György németek voltak. Poeltenberg Ernő osztrák, Damjanich János szerb, Knézich Károly horvát. Örmény volt Kiss Ernő és Lázár Vilmos. Ha kiegészítjük a ma egyre inkább emlegetett tizenhét főre e listát Aranyosi (Auffenberg) Ormai Norbert német arisztokrata, Kazinczy Lajos és Lenkey János magyarok, végül a tizenhetedik vértanú, Ludwig Hauk osztrák.

Szép névsor. Büszkék lehetünk mindannyiukra, mert együtt, közös erővel, közös célért, közös ellenség ellen harcoltak hősiesen. Példát mutattak emberségből és vitézségből. Meg abból, hogy minden nemzeti torzsalkodáson túl kell lépni és túl is lehet, ha szent cél vezérel minket.

Aulich Lajos német volt, de magyar állampolgár. Idézem utolsó szavait: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik ezt a szolgálatot.”

Kalapokkal le előtte! Ma is és mindig is. Mindannyiuk előtt. Közben meg örüljünk a mának is. Szép magyarjainknak, Karikó és Krausznak! De résen legyünk az örömben is ám, mert ma is szabadságharc zajlik. Ma is mi vagyunk vezéri. Ma is mi, ma is a magyar szabadságért, de másokért is. Kárpát-medencéért, Európáért, egész világunkért tesszük, amit tennünk kell. És keressük a hasonlóképpen gondolkodókat és cselekvőket. Még ha nemrég másként is vélekedtünk róluk. A közös értékrend és cél egyesít. Ezért örülünk ma Robert Ficonak is.

Leteszem képletes tollam. De előbb még jöjjön „szívem csücske”, József Attila: „Jöjj el, szabadság! 

Te szülj nekem rendet, 
jó szóval oktasd, játszani is engedd 
szép, komoly fiadat!”