Március tizenötödikén pápai diákká változom

„A kürtkebelbe fú Lehel
S a kürt riadva énekel…”
(Petőfi Sándor: Lehel)

Minden március tizenötödikén pápai diákká változom. Ha visszagondolok a jeles napra, máris érzem a Bakony tavaszi, jószagú szélillatát, ami átfújta a város összes zegét-zugát, közeit, s bennünket, térdzokniban menetelő diákokat is arcul legyintgetett. Boldogan ünnepeltünk Jókaival, Petőfivel, akikkel szobrokban, utca- és iskola névadásban, mulatságos és igaz történetekben találkoztunk. Iskolaváros volt valamikor Pápa, a „Dunántúl Athénja”, s így könyvtárai rejtekében mindig megbújtak „történelmi mesekönyvek,” amelyek hozzánk szóltak a múltról. Néha idősebb tanítóink sem sajnáltak egy-egy tanórai feladattól elkanyarodni, különösen nemzeti ünnepeink táján, s tették ezt olyan lelkesültséggel, amilyennel Kozma Andor: A Karthágói harangok c. versében tanította osztályát a történelem tanára, Karthágó ürügyén a 48-as eseményekről! (Azt hiszem, az én korosztályom még ismerte a költeményt, és büszke volt arra, hogy pápai diákoknak szól az ajánlása.)

A pápai öreg kollégyiom terme
Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.
Ajkuk néma, mint a faragott képeknek,
Pedig verekedős vad fickók lehetnek:
Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek,
Kemény hideg-vasra valló emlékjelek;
Van kinek hiányzik félkeze, féllába...
Ilyenek is járnak Pápán iskolába.
(Kozma Andor: A Karthágói harangok)

Hudi József, a város nagytudású levéltárosa, földolgozta mindazon kéziratot, amelyet Pápa városa megőrzött, s amellyel igazolható az emlékezet hitelessége: „A vértelen pesti forradalom híre 1848. március 16-án, a délutáni órákban ért Pápára. Amint a marczius 15-iki engedmények híre Pápára eljutott, egyszerre minden ajkon a szabadság, testvériség, s egyenlőség nagy szavai hangzottak és háromszínű kokárdáknak, se hossza se vége nem volt – írta a pápai bencés kolostor háztörténetének krónikása.

A forradalom hírére közel 400 lelkes fiatal vonult a város főterére, ahol Kossuth arcképe díszelgett. A városi tanács – a várható tömegmozgalom féken tartására – az események elébe ment, s estére díszkivilágítást rendelt el. Este 8 órára már hatalmas tömeg gyűlt össze a Fő téren. Egy órával később az ún. Gróf útról (korábban Bajcsy-Zsilinszky, ma szintén Gróf út) megkezdődött az ünnepi felvonulás. A Fő térre vonult a mintegy 6000 ember. Az első sorokban a diákok és a városi dalegylet tagjai meneteltek, nyomukban a polgárok és mesterlegények haladtak. A menet elején három zászló emelkedett a magasba: az egyik felirata a szabad sajtót, a másik Kossuthot, a harmadik a hazát éltette.”(1)

(Édesanyám, sohasem feledte megemlíteni, hogy gyerekkorában az Aradi vértanúk napján feketében kellett még a gyerekeknek is öltözniük, így őriztetve meg majdani időkre, történelmi eseményeket, családtagok neveit.) Ezzel a múltból hozott lelki érintettséggel vállaltam el a 2000-es években – pontosabban már nem emlékszem a dátumra – március 15. ünnepi műsorának megszervezését, az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán. Egyedül nem álltam volna kötélnek, mert magam is szenvedője voltam sok kényszeredett ünnepélynek, ám egyik irodalom szemináriumi csoportomban sok lélek-emberre akadtam, s kitaláltuk, hogy a történelmi Magyarország területéről (a csoport ismeretségi „hálóját” vízbe dobva) rákérdezünk arra, kinek, mit jelent ez a nap. A megérkező írásos, rajzos válaszokkal – tervünk szerint – minden ünnepre belépőt majd megajándékozunk, ráhangolunk a belső csendre. (Számomra megrendítő volt az a háromszáz, főleg határon túlról érkező levél, amelyben fiatal iskolások és nagyon öreg emberek megfogalmazták válaszaikat.(2) S mindezt tíz hallgató segítségével! Két Délvidékről érkező vallomást adok közre e levelekből:

Mit jelent nekem március 15?

„A szétbomlott kévét a parasztember mindig újra beköti: rendszerint csak a kötelet erősíti meg.

Nem negyvennyolc vétke a kévebontás, de a következő másfél évszázadé az újra kötés felelőssége. Tisztes emlékezés? A Délvidéken kevés ez. Szórhatjuk a kokárdát, szavalhatják rangos színészek Magyarország szerte a Szózatot, énekelhetik ezrek a Hymnust akár itthon is – mégis talán Tompára kellene figyelnünk.

Vesztes, mégis dicső korszak jelképe március idusa, mint ahogyan szüleink sírjához is tisztelettel járunk a temetőbe. Olykor tévedéseinket is megköszönjük.

A történelmet mindig éljük vagy alkotjuk, ezért hát tudatosítani kellene, hogy egy ország fölszabadulása nem jelenti egy egész nemzet fölszabadulását is.

A cél eléréséhez nem kell szétcibálni a határokat. Mert márciusunk egyszerűen szabadságjelképet jelent. Vagy ahhoz némi reményt. (Egy magát értelmiséginek valló délvidéki)”

***

„Ült az ember a bakon, ballagtak lovai a délvidéki kisváros, Zenta forgalmas utcáján, félszáz méternyire a temetőtől, ahol a negyvennyolcasok emlékműve áll.

Csupán tucatnyian gyűltünk mi ott akkor össze március 15-én, a kilencvenes évek közepe táján, a szerb nacionalizmusnak a sovinizmusba torkolló korszakában, hogy emlékezzünk.

A lovak megálltak, a gazda levette sapkáját, kalapját – ügyet sem vetve a fogatot kerülő autókra – és hallgatta a tárogatóból kinőtt Kossuth-nótát. A Hangszer elnémulásával tovább indult, miután föltette fejfedőjét. Többet március 15-éről elmondani nem lehet. (Újságíró)”

Ma is elszorul a szívem, amikor olvasom!

Vasadi Péterrel levélben (sajnos az ő válaszlevele elkeveredhetett valamelyik könyvemben) megosztottam az ünnepszervezéssel kapcsolatos aggodalmamat, leírva, hogy mi váltja ki fiatalságunk ünneppel/ünnepekkel kapcsolatos ellenérzését: Kész röhej – mondták többen –, ahogy az öregek rohangásznak zászlóikkal az utcákon. Mégis, mit akarnak?

Mire Vasadi Péter emlékezetemben őrzött válasza: – én mégis inkább rohangásznék a zászlóval az ő helyükben, mert legalább hinnék valamiben.

Visszatérve pápai dokumentumokhoz: „A pápaiak – és ez a Historia Domusból egyértelműen kiderül – szinte egyöntetű ellenállást foglaltak a kivívott szabadságjogok védelmében. Különösen megmutatkozott ez, amikor Klapka György csapatai a győztes csornai csata előtt a városban jártak. A sebesülteket is Pápán ápolták. Ugyanígy az ihászi csata után is. A Dunántúl feladása után a városnak súlyos árat kellett fizetnie magyar érzelmeiért. Két esetben is rekviráltak a császári csapatok, bort, pálinkát, élelmet, ruhaneműket, felszerelést. Csak nagy nehézségek árán tudta előteremteni a követelt javak anyagi fedezetét.

A szabadságharc leverése elkeserítette a pápaiakat, az ötvenes évek végén a rendszer elleni hatalmas tiltakozás lett Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulója, gróf Batthyány Lajosné dákai tartózkodása. Kiemelkedtek a Széchenyi István halála alkalmából rendezett gyász istentiszteletek. A pápai bencés gimnázium két tanára, Füsy Tamás és Vaszari Kolos (a későbbi hercegprímás) a németesítő nyelvrendelet ellen tüntetőleg magyar nyelvű ünnepségek és iskolai vizsgák tartásával tiltakoztak.”(3)

Ezért leszek minden március tizenötödikén pápai diák, és ilyenkor, ha hallgatom a rádiót, onnan szinte csak a város környéki falvak, s városom híradásai hangosodnak föl bennem: látom a fényben futó Jókai utcát, a házak ablakait a kihajló özvegyasszonyokkal és vénkisasszonyokkal, kedves és öreg alma-arcukon a mosollyal: – Aztán énekeld, de hangosan ám, hogy éljen a magyar szabadság!

Jegyzetek

(1) Hudi József: Pápa város önkormányzata 1848/49-ben. In: Kubinyi András (szerk.): Tanulmányok Pápa város történetéből a kezdetektől 1970-ig. Kiadja Pápa Város Önkormányzata. Pápa, 1994. 323–350. www.bibl.u-szeged.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/helytort/papa_1/.../tpvtk_15.htm

(2) A tallózgatott levelekből közreadtam a Protestáns Szemle 2002/1-es számában egy csokorra valót, de csak azokból tudtam válogatni, amelyeket az utolsó pillanatban elkezdtem legépelni. A megemlékezés a megszokást átlépő ötletek miatt (is) valamennyi szereplő (az ének tanszék vegyes kórusával együtt) „márciusi ifjúvá” változott és ez olyan energiával töltötte meg a hallgatóságot is, hogy végigénekelték az ünnepet. Az aradi gyerekek rajzait, melyek az utolsó pillanatban érkeztek meg, a szereplő hallgatók kérték el, hogy emlékük legyen a napról.

(3) Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc Pápán papa.hu/sites/default/files/fajlok/az_1848-49-es_szabadsagharc_papan.pdf