Margit nővérek

Mielőtt még túl lazára vettem volna az estét, el kellett mennem a nővéremhez vacsorára. Az asztalnál úgy ültünk, mint valódi jó család, legalábbis jól alakítottuk ezt a szerepet. A második emeleti lakás az érseki iskolaközpont melletti városrészben helyezkedett el. Egy városban, de szomszédos városrészben közel az ember testvére, megvan ennek az előnye. Timi, a nővérem két évvel idősebb nálam és rengeteg nehézséget győzött már le az életben. Tóthné Varga Tímea akkor özvegyült meg, amikor két évvel ezelőtt én az érseki iskolaközpont lelkésze lettem. 

Szomorú történet az övék, rosszabb egy Bergman-filmnél, de lehet, csak nekem tűnik így. Tóth Peti, a férje, ha élne, a legjobb sógornak és vőnek járó trófeát nyerné el. Kadét volt a Nemzetvédelmin, míg Timi hallgató az Egészségügyi Főiskolán. Történetük csodálatos, inkább túl romantikus egy olyan magányos léleknek, mint amilyen én vagyok. Tisztán és önzetlenül szerették egymást: Peti nyugodt típus, akinek duzzadó bicepsze önmagában tekintélyt parancsolt, de csendes és egyenes beszéde mindenkit békére sarkallt. 

Esküvő, fehér ruha Timin, mint egy Disney-film befejezése. A katonazenekar a templom előtt úgy fújta mintha újra magyar királyi pár házasodna. Azok is voltak azon a napon. Nemsokára megérkezett Leila, a legbájosabb unokahugi. A tízesztendős, hollófekete hajú kislány ezen az estén is finom eleganciával itta az almalevet. Apja földi története három éve ért véget. Honvédelmünk nagy hiánnyal küszködött akkor is, kevés ember viselte az egyenruhát. Szövetségeseink kéréseit ki kellett elégítenie a honvédelmi miniszternek, így újabb csapat katonát vezényelt Irakba. 

A történet legnagyobb értelmetlenségét Peti halálában az jelenti, hogy egy régen ledobott bomba robbant fel a közelében. A repesz – sajnos – telibe találta a fejét, még a rohamsisakja is úgy nyílt szét, mint a tojáshéj. A hősi halott, derék főhadnagy őrnagyi rendfokozatot és kitüntetést kapott. Özvegye, aki az intenzív osztály legbuzgóbb nővére, a temetés végén egy nemzeti színű zászlót vehetett át. Ennyi volt a köztársaság hálája, meg a pénz, amit szintén kaptak, arra lett elég, hogy a házukból kiköltözve második emeleti lakásukat fenntartsák. Az utóbbi két évben sokat segítettem nővéremnek, ha kellett, elmentem Leiláért. Ha mást dobott a gép, ahogy fiataljaink mondanák, bevásároltam, főztem nekik. 

Vacsora közben olyan gyomorrángás jött rám, hogy alig bírtam enni valamit, csak egy kis zöldségköret fért belém. Miután elmondtam, hogy néhány hét múlva messzire költözöm a városból és nagyon ritkán fogjuk látni egymást, Leila nagyon szomorú lett, de bízott benne, hogy videón keresztül sokat fogunk beszélgetni. Timi behúzódott a hálószobába, míg én kedvenc unokahúgommal Fekete Pétereztem. Míg a kártya csak járt a kezünkben, Leila újra megállapította: „Menthetetlen vesztes vagy Fekete Péterben, de papnak valahogy elmész.” Fekete pólóban és világoskék farmerben nem emlékeztettem a hittankönyvekben szereplő szent papokra. Akkorákat nevettünk, hogy a hirtelen jött gondok úgy oszlottak el, mint a gittegylet a lebukás után Molnár Ferenc remekében.

– Imre, kérlek, ezt a cikket azért olvasd el! Te pedig kicsim, addig pakolj el a szobádban! – hívott engem, és adott utasítást lányának a nővérem. 

Leila nagyon jó kislány volt, a magyar oktatási rendszer eszménye, aki minden felnőtt iránt tiszteletet tanúsított és mégsem maradt savanyú citromba harapott álszent. Timi arcában ott húzódtak már a korai ráncok, de az eredeti bájt még apánk tavalyelőtti és anyánk tavalyi halála sem tüntette el. Fiatalossága másokat is megszégyenített. A munkája sem jelentett lassúzást, az élete szintén mókuskerék gyorsaságával pörgött. Míg egymást átkarolva, mint jó testvérek mentünk be a szobába, Leila megállás nélkül énekelte a Jégvarázs számait: Legyen hó, legyen hó! Éppen abbamaradt az eső, ő meg még hidegebbet akar a vakáció elején. A szűk hálóban a franciaágyon nyitott laptopon a cikk, ami Timi figyelmét megragadta. Egy progresszív sajtóoldalon járt, zöldre festett hajú férfi a cikk szerzője, aki szókimondásáról és körültekintéséről egyaránt híres volt. Éppen ezért nem voltak előítéleteim vele szemben. Egymás mellé feküdtünk, mint gyerekkorunkban, mikor titokban beszélgettünk az emeletes ágy alsó szintjén, lámpaoltás után. 

A cikk illusztrációja egy harangtorony, mintha a 19. századi Londonban lennénk, első ránézésre kísérteteket idéző épület. Vastag kétrétegű ablakok, az alsó szinteken rácsok. Az épület körül minden smaragdzöld, akárha Írország friss vidékén járnánk, nem a Dunántúli-középhegység rejtekén. A harangtorony tetején egy szobor, így madártávlatból megtippelve Szűz Máriát ábrázolhatja. A cikk: 

 SZERELNI MENT, MAJD LEESETT A PAP
 Mi történik a Margit nővérek portáján?

Lapunk is értesült a tragédiáról, ami Balogh Zoltán iskolalelkésszel történt, aki a Margit nővérek kisharangi kollégiumában töltött be második éve iskolalelkészi szolgálatot. Balogh Zoltán, mielőtt reverendát húzott volna, sok mindent kipróbált az életben. Értsék jól az olvasóink. Nevelőtanárként végzett, de nem jutott abban az időben neki pedagógusállás, hiszen azokban az években a szakma népszerűsége és telítettsége nem tette lehetővé. Így lett előbb postás, majd biztonsági őr egy Takarékszövetkezetben. Már negyven múlt, amikor jelentkezett a papi szemináriumba. Felszentelő püspöke annak idején úgy nyilatkozott róla: „Kivételes pedagógiai érzékkel megáldott ember, akinek élettapasztalata sokban fogja gazdagítani az egyházat.” Ezt Balogh saját Facebook oldalán osztotta meg, egyébként nem sokkal a halála előtt. 
A Főegyházmegye sajtóirodája azt nyilatkozta, hogy Balogh szerelni ment a harangtoronyba, de a kinti párkányon megszédült és leesett. A rendőrség hivatalos állásfoglalása szerint gondatlanság következtében bekövetkezett baleset történt. Ezt azzal is megerősítették, hogy Balogh iskolalelkészi lakásában nem találtak semmi búcsúra vagy szuiciditásra utaló jelet. 
Megkerestük a gimnázium és kollégium fenntartóit, a Margit nővéreket, akik nem válaszoltak kérdéseinkre. Sába nővér, a rend vezetője, aki egyben az intézmény igazgatója, a kinti kapunál csak ennyit mondott: „Rendkívül sajnáljuk Zoltán atyát. Értelmetlen balesete mind jobban megvisel minket és diákjainkat is, akik a napokban mentek haza szünidőre. Zoltán atya áldozatkészségét mutatja ígérete, hogy a harangunkat megjavítja. Sajnos, többen láttuk őt szerszámokkal a mélybe esni. Szép napot!” Azért mi nem adtuk fel, megkerestük Balogh testvérét. Ő gondnokként dolgozik egy falusi mezőgazdasági üzem területén, melynek nevét most nem hozzuk nyilvánosságra. 
A falusi kocsma, ahol törzsvendég azóta, hogy odanősült, remek helyszínt szolgáltatott a gyászoló testvérnek a vallomásra. Elmondása szerint bátyját soha nem érdekelték a gyakorlati dolgok. Stréber volt az iskolában, aki szeretett tanulni, csak teljesíteni nem tudott. Még a villanykörte kicseréléséhez is külön szakembert hívatott, mióta pap. A különleges, de mégis rendkívül hiteles és őszinte beszámoló után komolyan nem értjük, miért támadt kedve harangot javítani a papnak? 
A Margit nővérek több mint tíz éve szakadtak ki a hagyományos domonkos szerzetesrendből. Weboldalukról megtudtuk, hogy ősi szigort és régi értékeket őriznek. Gimnáziumot indítottak külföldi támogatásokból, egy öreg erdő mélyére eldugott szovjet laktanya épületében. A felújítások állítólag pazarul sikerültek, de kívülről, ahogy a képen is látják, a maga komorságát megőrizte. 
Bár az iskolában végzettek felvételi százaléka a legmagasabb országosan, csak bízunk benne, egy nap mélyebben megérthetjük, hogy mi zajlik a Margit nővérek birodalmában. 

Itt ért véget a cikk. Alapos és sok forrásmunkát használt fel a szerző. Ugyanakkor a szolgálati évek alatt belém épült az elfogadás készsége, így nem tudott megingatni abban, hogy mennem kell. Egymás mellett feküdtünk az ágyon a nővéremmel, miközben a cikk néhány bekezdését újra átnéztük.

– Nem gondoltam meg magam, Timi – fordultam felé, miközben felkönyököltem.

– Milyen név az, hogy Sába nővér?

– Szokatlan, mint a legtöbb szerzetesi név, de ez van. Ne aggódj! Szerintem meglehet, egyszerű kisebbségi komplexusai voltak ennek az atyának és komolyan felment, hogy megszerelje azt a harangot. Csak nem gondolod, hogy ezek a madárcsontú, beesett arcú, heti ötször böjtölő kedves nővérek az elkövetők. Ne olvass több Poe-könyvet az éjszakai műszak alatt! – ajánlottam Timinek, aki közben huncut mód megmarkolta a bicepszemet.

– Van ezekben az izmokban elég erő, hogy legyőzzenek gonosz árnyakat az éjszakában? Mintha kicsit kevesebbet súlyzóztál volna mostanában, Imre öcsi – nevetett, mint aki megnyugszik attól, hogy poénja betalált.

– Timike! Futás kétnaponta, súlyzók kétnaponta, heti egyszer pedig két óra intenzív úszás. Az amatőr sport nem lehetőség, hanem kötelesség ebben a korban. Te meg heti egy szobabicikli, miközben a műtős lányokkal kibeszélitek az orvosokat – vetettem össze a Varga testvérek sportéletét.

– Heti kétszer járok, öcsi, speedbike edzésre, amit egy elismert edző tart. Jobban megizzaszt, mint egy műszak. Az intenzíven lejárod úgy a lábadat, hogy csoda, hogy ilyenre még be tudok nevezni… – védekezett az egykori kézilabdacsillag. 

Igaz, hogy csak a városi harmadosztályú csapat kincseként ismerhették, nem olvashattak róla a Nemzeti Sport vagy a Képes Sport hasábjain, de néhány évig pár városi alkoholista és izzadt serdülő lelkesen kiabálta a nevét a meccsein. Talán a hit mellett a cselekvő élet is megedzette arra, hogy ennyi értelmetlenséget el tudjon viselni. Különben nagyon felnézek rá, lehetett és lehet is miért. A szekálását azonban nem akartam feladni ilyen könnyen, mint ahogy egyikünk sem szokta hagyni magát sohasem.

– Speedbike jól hangzik, de csak egy helyben tekertek, magyarul meg szobabicikli. Bírom, amikor előadod magad nővérke. Az edző pedig az a Norbi nevű srác, aki külsőre egyiptomi fáraóhoz hasonlít és a hangja akár Rubint Rékáé lehetne – nevettem el magam, miközben éppen birkózni kezdtünk volna.

Ez amolyan jó testvérszokásként élt közöttünk már régi időktől fogva. Egyszerre fejembe vettem, hogy két vállra teszem, hogy kérjen bocsánatot. Már alig lihegett, de akkor sem adta fel. Leila sétált be a hálóba, ahol anyukája és pap bácsikája gyorsan úgy csinált, mint a jó gyerekek.

– Imre! Már kétszer is csörgött a telefonod. Itt van, mert hiába kiabálok nektek. Anya! Kedden megyünk strandra? Megígérted, szabad napod lesz, most néztem meg a naptárban – kezdett el programot szervezni anyukájával. 

A telefon kijelzője elárulta, hogy Takács Flórián szentlőrincfalvi plébános, a legjobb barátom keresett. Illetve Adri, a végzős és friss diplomás hittanár írt rám, hogy a Lovagban találkozunk egy óra múlva. Ez a lány súlyos agyműtéten esett át; kicsit furcsa, kicsit lassú, de azt gondolom, egy igazi szent életű ember lakozik benne. A résztvevők nevét is leírta üzenetében: „Várjuk tanár úr a Lovagban, 19:30-ra, hogy megünnepeljük a diplománkat. Hárman, akik hálásak magának. Velkei Violetta, Török Misi és Farkas Adri.” Hozzá sok mosolygós fej, mai hangulatjel a szöveg végéhez illesztve. Még időben voltam, de úgy tudom, ma még anya-lánya moziest is lesz. Timi és Leila közösen nézik meg a Mamma Mia! című filmet. Romantika, humor és már klasszikus slágerek, tízes skálán kilences kultúra. Általában jól eltalálta, mikor mi kell Leila szívének.

– Míg ti itt terveztek, addig én hazasétálok, mert este megünneplem a kirúgásomat és még Flórit is vissza kell hívnom – köszöntem el tőlük, miközben felálltam. 

Leila átölelt. Olyan volt ez a kislány, mint egy nagy szeretetgombóc. Timi is indult, hogy kikísérjen. Összekulcsolt kezekkel állt meg az előszobában néhai férje, a kitűnő katonatiszt Peti fényképe mellett. Találkozunk és búcsúzunk, ez az élet. Nem lelkizték túl, hogy kevesebbet látjuk egymást, időben edződtek meg ők is.

– Kedden eljössz velem és a kisasszonnyal strandolni? Györök lenne az úti cél – érdeklődött Timi, miközben nyújtózott is az ágyból való felkelés után.

– Köszönöm a meghívást! Ez azt jelenti, hogy én leszek a sofőr? – Mindig jobban szerettem én vezetni, ha hármasban elmentünk valahová, ami egy éven belül nagyjából három alkalommal sikerült.

– A te kocsid úgyis jobb – karolta át anyukája derekát a máskor szerény Leila, mire mind nevettünk. 

Nemcsak jól játszottuk, hanem szívből is éltük azt, amit jelent a testvér vagy a nagybácsi unokahúgi viszony jelent. Ezekkel a gondolatokkal szökdeltem lefelé a lépcsőkön. Majd tárcsáztam a legjobb barátomat, Takács Flórián atyát, aki tőlünk hatvan kilométerre, a szentlőrincfalvi plébánián vette fel a telefont.

– Szia, Imre! Imént olvastam az e-mailt, hogy elhelyeztek, és kiküldetésre mész a Margit nővérek rejtett iskolájába. – Együttérzés bújt a velem egyidős, egykori rendőr őrmester hangjába.

– Igen, az lesz. Azt nem olvastad, hogy ki lesz helyettem a főiskolán vagy inkább – hiszen ez fontosabb és előbbre valónak számított nálam – az érsekiben?

– Artúr püspökünk vállalta, hogy heti kétszer ő, heti háromszor a nyugdíjas papok közül valaki misézik a diákoknak. Gondolom, az óráidat meg más tanárok veszik át. Sajnálom! Lelépsz vagy elmész?  

Fél szavakból is értettük mi már egymást. Ez a titka a jó barátságnak.

– Nem, Flóri. Megyek, hiszen engedelmességet fogadtam. Nem tudnék tükörbe nézni, ha nem tartanám meg az ígéreteimet. Ismersz, az a ritka hajlíthatatlan típus vagyok. Tudom azt is, hogy nem tartanék itt, ha nem lennél a barátom. A Papneveldében mellettem voltál, aztán amikor együtt voltunk káplánok, abban a két évben te vállaltál többet, hogy én közben Pestre tudjak járni és doktorálni.

– Csak a szép emlékekre gondolj velem kapcsolatban. Ezekre nem kell, te okos srác vagy és kellenek az ilyen agyasok közénk – emlegette ezt sokszor az egyházmegye legvagányabb plébánosa, aki naponta futott, emellett úszott a szentlőrincfalvi tóban. 

– Imádkoztok még az eltűnt kölykökért? – váltottam témát. Nagyközségéből pár hete három 12 éves fiú nyomtalanul eltűnt. Azóta retteg a környék. A gyerekeket harminc kilométeres vonzáskörzetben sehová sem engedik. Flóri jól érezte, láthatatlan gazember áll a nagy gonoszságok mögött, akivel szemben az ima az egyetlen fegyver. Ezért imádkoztam sokat Artúr püspökért.

– Igen. Most is imádkoztunk értük, de csak két néni jött el a külön imádságra, ez a vidéki hitélet, barátom. Már olyanok az emberek, hogy nem is törődnek az egésszel, mintha felejteni akarnák vagy nem is tudom. Lassan a tagadás fázisába érkeznek az üggyel kapcsolatban a helyiek. Nagyon rossz érzéseim vannak. Imádkozz értem! Ha úgy alakul, holnap felmegyek délre hozzád – mondta, s mintha zavar támadt volna a hangjában, mint a hirtelen beköszöntő délutáni eső a nyári nyugalomba. Kinyomta a telefont, én pedig készültem a Lovagba, hogy koccintsak három friss diplomással. 

Három sorsnak és egy nemes célú jó estének néztem elébe. A néhány hét múlva esedékes költözéssel és a legjobb barátom problémájával nem akartam törődni. Átmenetileg kezdtem lazára venni az estét és az életet.