Márton Júlia versei
Nébó hegyére érkezünk,
gyantaillat és csend fogad
És langyos alkonyati szél
simogatja a dombokat.
Innen nézett egykor körül
Mózes, az ős törvény hozó,
Látta az országot, amit
megígért a Mindenható.
Minden hegyet erdő borít,
a folyóvölgyben fű, virág,
s e gazdagság mind az övék!
Így tanítják ezt az atyák.
Nébó hegyére érkezünk,
szél suhan át a dombokon,
satnya fenyősor bólogat,
árnyékot vet a homokon.
Látjuk a csúcsról a tavat,
életadó Genezaret
tükre felett pára oson,
s homokhátú szürke hegyek
gyűlnek köréje szomjasan.
Földjükben kő s bogáncs terem.
Ez volna hát a Kánaán?
Erről regéltek az atyák?
Nébó hegyére koronát,
szép modern kockatemplomot
emeltek, ami befogad
akár ezer látogatót.
A kertben minden fa tövén
a locsoló csőgyűrűje,
percről percre így élteti
őket a szelíd tó vize,
s a fák alját a gyantaszag,
mint tömjén füstje lengi át,
dicsérd imával az Urat,
így tanították az atyák.
Gadara kövein
A szavak ideje lejár,
a csend föléje árad,
a langyos sivatagi szél
meglibbenti a fákat.
A járda szélére gurult
fehér oszlopok sorban
tört gerinc csigolyáiként
hengerednek a porban.
És bordás fekete kövek,
fényesre kopott kockák,
rég porrá hullott szekerek
keréknyomait hordják.
De szívükben, kristályaik
kötése közé rejtve
őrzik egykori lépteit,
e világvégi csendben.
Éjjelenként felizzanak
a sarui nyomától,
mit kikötni Keresztelő
János sem elég bátor.
S az égi ezüst csillagok
mosolyogva felelnek
az édes titkot őriző
kopott utcaköveknek.
Itt járt az Úr, erre haladt,
rajtuk pihent a lába,
itt tett csodát, majd távozott
a mennyei hazába.
Gadara régvolt kincsei
ki tudja, hol hevernek,
de amerre Ő elhaladt,
szíve lett a köveknek.
Készülődés
Arany köd ül a városon.
Üdvözlégy ősz, te csalfa!
A párát gyönggyé bűvölöd
és hinted a falakra.
Napsugárfényű koronád
szikrázik mind a fákon,
olvadt arannyá lényegül
a tócsa az utcákon.
Fényeid közt úszva lebeg
minden, mi él és mozdul,
mintha az ég földre szakadna
csillag tejutastul.
Lelkemben is táncra pereg
vígság és barna bánat,
közben az ősz most temeti el
pompáit a nyárnak.
Mindez a szín, mindez a tánc
fénylő gyász, búcsúének.
Aranyavart így terítesz
lába elé a télnek.
Nyírredőny
Csak csüngenek a nyírfán az ágak, mint erőtlen ujjak,
az ősz mind elvitte már róluk a leveleket
és átdudorászik közöttük a kegyetlen szellő,
egy jéghideg futammal keringőt rikkant neked.
És lengenek lomhán a vesszők, mint szakadt redőnyön
a gazdátlan madzag, mit nem rángat, csak a huzat,
s az aranyló levelek sárba tapadnak a földön,
a fagyoktól reszketve összehúzzák magukat.
És hallgat a nyírfa, és hagyja vesszőit lebegni,
és várja, hogy szikrázó gyémánttal hintse a tél,
és tudja, hogy ezüstös levele lesz még ezernyi,
és tavaszra méregzöld függönyén csusszan a szél.
Márton Júlia költészetét itt mutatjuk be.