Második Szent Bernadett-miséjét írja

Komponálás és kántorság – Vedres Csaba zeneszerző élete évtizedek óta e két pólus mentén szerveződik. Az After Crying együttes alapítója jó ideje elsősorban szakrális műveket komponál, s most, túllépve a hatvanon, még inkább felfelé irányul a figyelme. Örül, hogy egyre többet megsejthet Isten titkából, a folyamatos tisztulást és teljességét adó jelenlét öröméből. Művészkuckójában beszélgettünk a Csendzenék, a Lélektánc és még számos CD, színpadi zene, valamint a Mi az, hogy könnyűzene? című kötet szerzőjével, a közelmúltban bemutatott Szent Bernadett-mise komponistájával.
– Amikor 1986-ban létrehozták az After Crying zenekart, azért tették, hogy „modern, de hallgatható” muzsikát játsszanak, összemosva a komolyzene és a könnyűzene határait. Harminc éve ugyan kilépett a zenekarból, de ha most kellene definiálnia, mi a „modern, de hallgatható” zene, hogy fogalmazna?
– Definiálni nem tudnám, de az biztos, hogy az, amit a múlt század 40-es, 50-es és 60-as éveiben meghirdettek és erőltettek, hogy az atonális, azaz hangnemen kívüli zene lesz a jövő útja – amikor az ember nem tudja, hol a dó –, nem vált be. A mai kortárs zeneszerzők, építve e tapasztalatokra, sokszor írnak tonális és modális zenéket.
– Zeneszerzőként ön mire törekszik?
– Arra, hogy letisztuljak és leegyszerűsödjek. T. S. Eliot egyébként valahogy így fogalmazott: a költő nem azért költő, hogy személyiségét kifejezze, hanem azért, mert a költő sajátos médium. Fiatalkorom óta izgat az alkotás folyamata. Élvezettel olvastam Weöres Sándor A vers születéséről szóló vallomását. Ebben a művében Weöres gyakorlatilag szakít mindenfajta olyan romantikus elképzeléssel, ami a különféle filmsorozatokban lenni szokott: nevezetesen a szerző rendkívül szélsőséges lelkiállapotban, sírva-zokogva, lobogó hajjal leírja a papírlapra a verset. A weöresi út tulajdonképpen a felfelé, az Isten felé irányuló figyelem útja. Weöres erről sokat ír, meg arról is, hogy miként lehet lebontani azt az akadályt, amely éppen a problematikus hangulatváltozás, a személyiség beállítódásának, megfelelési vágyainak következménye. Ez pedig nem más, mint a leegyszerűsödés.
– Idén múlt hatvanéves. Hogy érzi: a leegyszerűsödésnek köszönhetően tisztul a kép?
– Igen, tisztul; a transzcendens világ mindig foglalkoztatott, de a weöresi út is. Fiatalkoromban természetesen bántott, hogy az alkotás nem félőrült állapotban zajlik, halmozva és fokozva az élményeket, hogy kiváltsa belőlem az alkotót. Aztán amikor Weöres Sándor az alkotás felé vezető útról számolt be – felkel, sokáig tötyörög, megiszik egy kávét, kinéz az ablakon, ledől egyet pihenni, aztán újra felkel, s ezt követően lehet, hogy öt percen belül megírja a verset –, rádöbbentem, hogy alkotóilag én ugyanez a típus vagyok. Az alkotás előtti szakasz a kiüresedési folyamat; ezért van az, hogy a darabjaimat többnyire nagyon rövid időszak alatt írom meg. Ha nyolc órát a zongora mellett töltenék, akkor sem lennék képes egyetlen akkorddal többet lejegyezni. Ez semmiféleképpen sem meditáció, hanem hogy egy fogalmi önellentmondással éljek: egy elengedett koncentráció. Elengedett abban az értelemben, hogy bármire nyitott, és koncentrált abban az értelemben, hogy arra az egyetlen pontra figyel rendkívül összeszedetten, amely magát a darabot kiváltotta.
– Ez kegyelem, nem?
– Mindenképpen, de nem azt jelenti, hogy mindennap írok egy darabot; csupán lehetőség, de célszerű alkalmazni. A digitális hangszerek sokat segítenek a komponálásban – ami kezdő zeneszerző korom óta általában este 6 és 8 között „tör rám” –, mert mindent megjegyeznek. Így előfordulhat, hogy elkezdek játszani a zongorán, s egy négyperces mű négy perc alatt születik meg.
– Több mint félszáz színházi zenét is szerzett. Most nincs ilyen megbízatása?
– Nincs, de nem is hiányzik.
– Miért? Fél az elsilányosodástól?
– Nem. A színházakban eluralkodó trágárság az, ami felháborít és taszít. Régebben, amikor felkértek egy klasszikus műre, tudtam, hogy abban nem lesz obszcén beszéd, istenkáromlás, nyilvános szeretkezés és más, botránkoztató jelenet. Ma ez általában nem így van; tisztelet a kivételnek. Színházi zeneszerzőként szerettek velem dolgozni annak ellenére, hogy „cenzúráztam” a szöveget. Először elolvastam a szövegkönyvet, s ha találtam benne néhány jóízű istenkáromlást, akkor ajánlatot tettem: vagy kiveszik belőle, s akkor már írom is a megfelelő zenét, vagy benn hagyják, de akkor csinálja más. Sok helyen megértettek, és teljesítették kérésemet, voltak, akik másnál kötöttek ki.
– A kerek évforduló, gondolom, némi számvetésre késztette. Elégedett az Isten által kijelölt úttal vagy titkon másikra vágyott?
– Akadtak olyan lehetőségek, amelyekkel nem éltem a pályámon. Operát soha nem írtam, s már nem is fogok nagy valószínűséggel. Az elmúlt fél évtized azt hozta, amit vártam, s jól éreztem magamat a bőrömben. Most írom a második Szent Bernadett-misémet, mert az elsőben, úgy érzem, nem sikerült teljesen elmondani azt, amit szerettem volna. Egy tétel híján kész is van.
– Soubirous Szent Bernadett, a lourdes-i szűz a 19. században élt. Korunknak vannak szentjei?
– Persze, hogy vannak, de velük ritkán találkozunk a sajtóban. Rejtett emberek ők; elég, ha csak az afrikai misszionáriusokra vagy a pakisztáni vértanúkra utalok, akiknek életét Isten egészen különleges kegyelme kíséri. De korunk szentje II. János Pál pápa és Calcuttai Teréz anya is. Hiába próbáltak belőlük celebet csinálni, nem tudtak hozzáférni sem az életszentségükhöz, sem pedig a személyiségük mélységéhez. Gondoljunk csak bele, Szent Bernadettnek azért kellett Lourdes-ból elmenekülnie, mert őrületes felhajtás volt körülötte. Hajába vagdostak, s darabokat vágtak ki a ruhájából. Amolyan használati tárggyá szerették volna tenni, üzletet láttak benne, s a köréje fonódó csodákban.
– Ezért költözött Nevers-be, a Saint-Gildard kolostorba, s lett apáca…
– Igen, s a fiatal apácákkal foglalkozó nővér azonnal elhatározta, hogy Bernadettet meg kell óvni a gőgtől, s ott tapostak bele, ahol csak lehetett. Ezzel párhuzamosan érsekek, püspökök és politikusok látogatták, világhírű író akart vele találkozni. Fantasztikusan viselte e kettős életet, mert nagyon tiszta, egyszerű, nyílt jellem volt, melyhez alázat, de remek humor is társult. Nemcsak a világi, hanem az egyházi celebek is sokat tanulhatnának tőle…
– Korábban is egyházi személyek között mozgott; Szentendrén volt kántor, majd segédkántor. Most pedig a kaposvári Szent Kereszt-templom kántora. Kik azok a személyek – élők és holtak –, akik jelentősen alakították szellemiségét, hitét?
– A kaposvári püspökké lett Varga Laci atyának köszönhetem a megtérésemet, az Isten- és egyházképemet, egyáltalán: minden keresztény alapot. Blanckenstein György atyának szintén kiemelt szerep jutott az életemben. A kaposvári plébániai unió papjaiban pedig – Vörös Péter, Kisiván Csaba és Antal Zsolt – a szentírás-központúság a vonzó, és így igencsak erős hatással vannak rám homíliáik. A lelki írók közül pedig hadd emeljem ki Jacques Philippe-et és G. K. Chestertont, akiktől folyamatosan tanulok ma is.
– A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust megelőző években nagy volumenű munkára kérték fel. Egy válogatásra a leendő egyházzenei énekeskönyvhöz, s a kottagrafikák egy részét is ön készítette. Mi lett a válogatás sorsa?
– Szakemberek szerint két éven belül megjelenhet, s egy jó könyv amúgy is nyolc-tíz évig készül. Bizottsági tagként vettem részt az élvezetes munkában, hiszen arra kellett javaslatot tennünk, hogy milyen népénekek, gitáros-énekes művek, taizéi és emmanueles művek kerüljenek bele a kötetbe, amely – hiszem – etalon lesz.
– Számadás a talentumról – van egy ilyen című műve. Hogy érzi, jól sáfárkodik talentumaival?
– Ha a tehetséget leszűkítjük arra, hogy művészi, akkor úgy vélem, igyekeztem a kapott adományból kihozni azt, amit lehet. Ha a talentumban az egész embert nézzük, akkor azt mondhatom, hogy sok szélsőség jellemzett s elég hosszú időbe telt, míg lecsendesedtem.
– S a donneri Szent Kereszt-templomban miként válogat a népénekek és a könnyebb, lendületesebb karizmatikus dalok között?
– Mértéktartóan. Főleg taizéi énekekkel bővítettem ki az áldozási énekek körét. A Jézus életem, erőm, békém, a Ne félj, ne aggódj, s A lelkem nyugodalmat nála talál kezdetű dalokat illesztettem be közéjük. Ünnepi alkalmakkor a gregorián repertoárral bővítem, mert – örömünkre – alakulóban van egy kórus is, viszonylag stabil személyi kerettel.
– Úgy tűnik, hogy a zeneszerzés és kántori szolgálat összeegyeztethető, nem?
– Nemcsak, hogy összeegyeztethető, hanem segíti is egymást a két terület. Igaz, van egy óriási különbség is a szentendrei és a kaposvári szolgálat között: Míg Szentendrén vasárnaponként négy mise volt – hétfőnként így használhatatlan voltam –, addig itt kettő van, és hétfőn–szerdán–pénteken este mondanak énekes misét az atyák. Így időben sokkal inkább összeegyeztethető a kaposvári gyakorlat.
– Csak a kántorságból viszont nem lehet megélni…
– Így van. Viszont a kántorság régebben sem volt önálló foglalkozás. Nagyobb helyeken kántor-karnagyok, kisebb helyeken kántor-tanítók, kántor-hitoktatók szolgáltak. A zeneszerzéshez köthető jövedelmek és a kántori szolgálat díja viszont együttesen kiadnak egy átlagos magyar fizetést.