Azt mondod, Európa,
én azt mondom, haza.
Az mondod, szabadság,
én egy érintésre gondolok.

Azt mondod, bőség, nekem 
kalász és szőlő vesszeje,
azt mondod, tiszta víz, 
Isten arca, virágok tekintete.

A szavak, mondod, a mondatok,
az egyszerű tiszta beszéd.
Azt mondod, szép és ennyi,
nekem ennyi is elég.

Azt mondjuk, vers. Benne
egymáshoz kocódó szavak.
Azt mondod, bennük élsz,
azt mondom, a szabadság. Ez az.

Zöld mező, tavasz, remény,
az Úr jó kedve ez.
Azt mondom, megérkeztem,
azt mondod, ideje.

A csitári hegyek…

Emlékeimben énekelget nagymama az ámbituson,
nem értem a szavakat, csak a dallam
hangzik olyannak, mintha hallottam volna,
olyan ismerős valahonnan.

Nem értem a nyelvet sem, csak sejtem,
valahonnét az ősidőből tör fel,
török dobszó hallatszik benne, s tárogató,
érzem benne a nyár mézédes ízeit.

Idehallik a Csitár hegyein túlról,
hallom benne osztják cseremisz őseinket, 
a germán vér csörgedezését,
mindenféle népekét hallom.

Mint a folyó, hozza elém a múltat az ének,
az álom mélyéről előtörőt,
s míg nagyanyám énekelget, én lassan
elalszom, számból a nyál kicsordul.

A múltból fölbukó emlék

Az óvodától a körtefáig mentünk,
ez már a világ vége volt.
Átkeltünk a Répce hídon Csáford
felé, egy cinege dalolt

a fa tetején. És lábunk alatt csattogó,
micsoda jóízű! Maszatos
arcunkat sütötte a Nap, 
a Répce vize tükörként ragyogott.

Nem múlt el, hisz most is látom még,
hogy hetven éve lassan. No és?
Porzott az út alattunk, s felettünk
kéklett, fehérlett az ég.

Érzem ízeit annak a nyárnak,
hatalmas kirándulás
volt. Hogy a körtefa kiszáradt
azóta? Nem múlt el a varázs.

Az óvodától a körtefáig mentünk,
az időben úgy ragyog
az a csodálatos délelőtt. 
Múlhattak évek, múlhattak évszázadok.

Ott kezdődött minden, a világ,
az időt onnantól számolom.
A körtefától, oda kell visszamenni,
most is erről álmodom.