Megfestett zene

Vinczellér Imre festőművész 1953-ban született. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bráda Tibor és Patay László volt a mestere. Tanulmányúton járt Párizsban, Ausztráliában, Nagy-Britanniában, Firenzében, Rómában, Görögországban és Madridban.

   Tagja többek között a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Festő Szakosztályának, a Magyar Festők Társaságának és az „Arts-Sciences-Lettres” Société Académique Française-nak. Számos magyar és nemzetközi díj tulajdonosa, az elmúlt évben elnyerte a Príma díjat.

   – Hadd gratuláljak Príma díjához, melyet 2013-ban nyert el!

   – Nagyon boldog voltam, amikor átvehettem a díjat, és örülök, hogy ezt két nagyszerű kollégával együtt tehettem. Magyarországon öt–hatezer hivatásos képzőművész él, és közülük három kiválasztott ember között állni nagyon jó érzés. Volt valami nagyon pozitív a díjátadásban, nagyon sok szeretet, semmiféleképp nem hiúságok. Olyanokkal lehettem ott együtt, mint Freud Tamás, Marton Éva vagy Pál Feri atya.

   – Életének meghatározó időszaka volt gyermekkora. Mely események, személyek jelentették a legfontosabb állomásokat?

   – Van egy képem, A fonal vége, különböző női alakok egy fonalat tartanak a kezükben. Honnan jövünk és hová megyünk? Sztereotípiának hangzik, de életem során annyira rendeltetésszerűen éreztem, hogy fantasztikus családba születtem. Hallatlan jó szüleim voltak, szinte már szeretet a köbön állapotban éltünk. Hazaszeretetre neveltek, de ezt nem hangsúlyozom az utóbbi években, hiszen ezt tenni kell, nem beszélni róla. A dédszüleim osztályidegenek voltak, aminek a nyomát, hátrányát én is éreztem, ám annyi előnye volt, hogy rengeteg érdekes embert ismerhettem meg. Zongorázni kezdtem, amiben meghatározó volt tanárnőm, Léh Mária Marisztella nővér. Nagyon művelt, Zeneakadémiát végzett apáca volt, a rendjének megszüntetése után civilben élt Kalocsán. Az óráim arról a nagyon elementáris, mély hitről is szóltak, amit a zenén keresztül megtapasztalni, mindenféle kenetteljesség és ceremónia nélkül, nagyon keveseknek adatik meg. Nyolc évig jártam hozzá, amikor elköltözött a városból, be is fejeztem a tanulmányaimat.

   Fontos emlékem még, amikor 14 éves koromban karácsonyra olajfestéket kaptam ajándékba, ami elég szokatlan, korai még ebben az életkorban. Apám pénzügyi tanácsos volt a háború előtt, gyermekkorában hegedült és vadászcsendéleteket festett. Mi is lefestettünk hát egy régi képet, a végén apám összehasonlította, s ekkor döbbent rá, hogy valami érdekeset csinálok. Meghatározó volt életemben nagybátyám, a Budapestről kitelepített Kasselik László. Ő is festő és szobrászművész volt, Csók István és Beck Ö. Fülöp tanítványa. Klasszikus neveltetése és az európai képzőművészeti szemlélete megérintett a vele való beszélgetések során. Anyai nagybátyám volt a Nyugatban publikáló Hevesy Iván művészettörténész, ő a modern szemléletet képviselte. Mindezen hatások nyomán gyermekkoromtól kezdve párhuzamosan alakult bennem a nonfiguratív és a figuratív szemlélet is.

   – Művészetében visszatérő téma a családi szál nyomán a múlt tanulságainak megjelenítése.

   – Látva a családom múltját, azt mondhatom, hogy vissza kell térni a gyökerekhez; ez szellemi–lelki visszatekintés, nem nosztalgia. Nem szeretnék azokban az évszázadokban élni. Tudom, hogy a családom hogyan élt az ’50-es években, a háború előtt és után, mit csináltak a ’48-as felmenőim, és hogyan festett Mányoki Ádám a 18. században, aki az első festő volt a famíliában. Ezek meg is határozták az utamat, nem csupán a festészetet tekintve, hanem egyfajta életútra való csomagként: hogyan érdemes élni, mely értékek mentén, mit jelent a boldogság és mi a szellemi boldogság keresése. Ezeket a kérdéseket általában felteszi magának az ember, de a válaszadásban nemcsak a stúdiumok segítenek, hanem azok az emberek is, akik hitelesen megélték. Az egyik nagynéném Ótátrafüreden kezeltette magát a szanatóriumban, és elmesélte, hogy milyen költőkkel és írókkal találkozott, hogyan élték meg azt a szanatóriumi létet. Aztán a különböző művésztársaságok, a kis- közép- és nagypolgári családoknak különböző életlehetőségei, a tanulságok, ezeket már gyerekkoromban összetettem magamban, mint egy mozaikot. Kalocsa a szülővárosom, de nagyon szeretek Budapesten élni, családom egy része itt élt, illetve élnek. A két világ kiegészíti egymást: nincs vidéki és pesti. Felmenőim közt volt a Kasselik építész dinasztia, ők építették fél Budapestet, ötszáz épületük van a városban. A nagymamám engedélyével a családi klasszicista házban – első évi keresetemből – megépítettem egy nagyon pici műtermet, ami egy szép, régi kertre nézett. Azt mondtam, hogy itt fogok élni, ez nekem elég a boldogsághoz.

   Az élet nem így hozta, az érettségi után kikerültem egy falusi iskolába rajzot és művészettörténetet tanítani. Előttem senki nem tanított azoknak a gyerekeknek ilyet. Úgy gondoltam, hogy minden embernek legyen lehetősége megismerkedni a régi korok kultúrájával, az antik bútorokkal, ne legyen ezen a területen se hátrányuk. Ma erre nem biztos, hogy lenne nyitottság. Paks környékén láttam az elhagyatott kastélyokat, például a Benyovszky-kastélyt, ahol a megtűrt Benyovszkynénál teáztunk. Nagyon inspirált engem ez a közeg, ebből született a Pusztuló kastélyok sorozatom. Az volt a célom, hogy felhívjam a szocializmus embereinek figyelmét arra, hogy ezeket meg kell menteni, nem szabad pusztulni hagyni. Annyi sok szépségünk van, nagyon büszkének kell lennünk, hogy a magyar kultúra milyen gazdag, annak ellenére, hogy külföldön sokszor lejáratják.

   Megint a családból tudok példát hozni: Tompa Mihály a nyarakat többször is Sárbogárdon, a Mányoki felmenőim birtokán töltötte. Tudom, hogy miről beszélgettek, és több versét a családhoz írta. Távoli rokonomnak, Mányoki Vilmának megmaradt a memoárja. Ő jó barátságban volt Adyval, aki több verset is írt hozzá. Ezek mellett levelezések, anyakönyvi kivonatok, könyvek, régi tárgyak, korabeli fotók maradtak rám, remélem, lesz egy szabad évem, hogy ezeket összeírhassam, mert visszahozhatatlan szellemi értékek. Ezek a családi mesék indítottak arra, hogy nagyon nyitottan kell látni a világot, amit most kicsit erőltetetten hangsúlyoznak a globális, trendi világban, viszont az talán csak tudományos–technikai téren hozott nagy vívmányokat, nem feltétlenül a művészet és kultúra terén. A mai modern, internetező, okostelefonjával élő ember mellett ott van az örök ember, az ecce homo. Mint ahogy Kassák mondja: éljünk a mi időnkben. Nagyon fontos, hogy mi a jelenünkben hogyan fogalmazzuk meg ezeket a dolgokat.

   – Pályája során kik voltak azok a mesterek, példaképek, akik alakították szemléletmódját?

   – A Képzőművészeti Főiskolán 1980- ban kaptam diplomát, Patay László és Bráda Tibor voltak a tanáraim, mellettük fontos személy volt még Balogh Jenő, aki művészetpedagógiát tanított, és Somogyi József rektor, a nagyszerű szobrász. Amikor értékelték a diplomamunkáimat (Attila kardja, Ősparkban, Dante és Beatrice), ötöst kaptam, gratuláltak, nagyon jó, amit csinálok, de vigyázzak a témáimmal – mondták. A ’80-as években már a pop art volt a népszerű irányzat, én pedig még hurcoltam magammal a trubadúr korszak darabjait. Rajtam kívül senki nem foglalkozott akkor Attila kardjával. Én kötelességemnek éreztem, hogy továbbvigyem annak hagyományát. Amikor a rendszerváltozáskor mások is elkezdtek vele foglalkozni, én leálltam, meghagytam azoknak, akik addig nem merték.

   – A zene gyermekkora óta meghatározó pontja életének Milyen módon alakul ez festészetté?

   – Mindig is foglalkoztatott a zene és a képzőművészet kapcsolata. Csendben, nyugalomban, harmóniában vagyok egész nap a műteremben. Alkotás közben mindig zene szól, zene nélkül el sem tudnám képzelni az életemet, és ezzel együtt alkotom a festészeti programomat. A diplomázásom évében, 1980-ban jártam Ausztráliában, Melbourne- ben volt kiállításom, az eladott képeim árából elutaztunk Sydney-be, ahol tudtunk venni ráadásként két koncertjegyet az operaházba, és vége is volt a pénznek. Életre szóló élmény volt! Az ezek ihletésére készült Koncert sorozatomat azóta is folytatom. A sorozat első részét ki is állították a sydney-i operában, most egy ausztrál gyűjtő tulajdonában van. Ezek a képek is ember által létrehozott szellemi világ részei, a zene absztrakt nyelvén, amit a vizuális nyelvezettel képpé lehet alakítani. Ha fragmentumokat, hangszerrészleteket jelenítek meg, azt hiperrealista szemléletben oldom meg. Fontosnak tartom, hogy a karmester arca konkrét legyen, mert annyira fontos és döbbenetes élmény számomra egy-egy koncert. Például Bartók Béla Concertójának első tételében a világ teremtése, az ősködből való születés óhatatlanul a lírai absztrakció felé sodort, ehhez teljesen elvont síkokat, tereket használok fel. Ezek így művészeti, művészetelméleti jellegű dolgok, illetve adaptációk, és nem feltétlenül illusztrációk.

   Egy éve a Tűzmadár sorozaton dolgozom, közben Sztravinszkij zenéjét hallgatom, de nem vizuális elemekkel illusztrálom, hanem a fantáziám segítségével kiindulok abból. Az eddigi megszokott, visszafogott monokróm zöldjeim, barnáim után a nagyon életigenlő, expresszív vöröseknek a sokfélesége, telítettsége jelenik meg. Valószínű, hogy így élem az életemet is, ilyen kitörő robajjal, örömmel érzékelem a mát. Az Operaházban nemrégiben volt egy közös kiállítás, a Hungarikonok, ahol az Hommage à Sir George Solti című képem szerepelt, amin Solti György eredeti karmesterpálcája látható. Így tisztelgek a világhírű karmester munkássága előtt. Valahogy az életem tele van hommage-okkal. Volt már Hommage à Márai, Hommage à Mányoki, most Hommage à Solti.

   Tanuljuk meg tisztelni azokat a múltban, akik az európai kultúrának is nagyságai, akiknek az értékeire mind a mai napig építhetünk. Mindig fölfedezem a természetben is, az emberek között is a meglepetésszerű dolgot, amit úgy hívnak: csoda. Magát a világot is nagyon szépnek tartom. Más kérdés, hogy az emberek gondolkodása, a történelmi– politikai tényezők időnként felhőként beárnyékolják ezt, de azt mondom, hogy a világmindenség maga a csoda! Ha a csillagászati „végtelenségre” gondolok, a növény- és állatvilágra, az emberi test működésére, az agykutatás legújabb eredményeire. Rengeteg megválaszolatlan kérdés van ezekben. Freud Tamással beszélgettük a díjátadáson, hogy nem lehet csupán józanul, racionálisan, anyagi leegyszerűsítésre építeni az agykutatást sem, valamilyen földöntúli, megfoghatatlan, misztikus erők közreműködését feltételezi az ember. Ezt mi Istennek hívjuk.

   Tudomásul kell vennünk, hogy a bennünket körülvevő világmindenség tele van csodákkal, és jó, ha nem tesszük tönkre a szándékos gyűlöletkeltéssel, amit teljes mértékben visszautasítok. Nagyon sokat járok a természetbe, hetente egy napot ott töltök, ez a benzinem. Emellett nagyon sok dologra próbálok reflektálni, amelyek a mindennapi életnek részei, és ismét eljutunk a szakralitásig. Gyakran festek olyan képet, aminek nincs meg előre a koncepciója, csak kikívánkozik belőlem a meditatív gondolataim, álmaim hatására, amik valahogy átalakulnak festménnyé. Előfordul, hogy magam sem tudom megfogalmazni szavak segítségével, mit alkottam. Ebben nagy segítőm Prokopp Mária művészettörténész professzor asszony, aki hihetetlen pontosan ráérez ezekre. Ezeknek a munkáimnak hatásáról, túl a szakmai közegen, olyan visszhangot kapok, hogy pszichés nyugalmat árasztanak. Ez azért különös, mert én magam sem vagyok mindig nyugodt, de törekszem arra. Inkább vulkanikusnak mondanám magam legbelül. Előfordult, hogy egy gyűjtőm nem tudott eljönni a Duna palotai kiállításomra, mert rákos beteg volt, és azt mondta, hogy a Tűzmadár képem élteti. Ilyet hallani nem l’art pour l’art dolog. Érdekes útja, sorsa van egy képnek, és érdekes azt tudni, hogy mit vált ki egy emberből.

   – Hogyan viszonyul a kortársak által felvetett problémákhoz?

  – Vigyázni kell a mai irányzatokkal, fel kell venni a tempót, de nem kell mindent pontosan átadni, amit a világ globális médiavilága ránk kényszerítene. Érdemes rájönni, hogy önállóan gondolkodó lények vagyunk, és nem csak praktikus, logikus, racionális létezők, akik élik a mát, ami természetesen fontos. Ám ha nem kötjük össze a múlt tanulságait a jövő tendenciáival, hogy mi felé lenne jó, ha az emberiség, a civilizáció továbblépne, akkor bizony kapaszkodókra van szükség, és itt ismét eljutunk a kereszténység hitéig. Nagy örömmel mondom, hogy nem gondoltam volna, hogy Ferenc pápa jelensége ekkora hatással lesz rám! Nagyon nagy, markáns, pozitív fordulatnak érzem, hogy ő a pápa, mert 19. századi hangulatokkal, eszközökkel nem lehet megszólítani a mai modern embert. Az ilyen józan, higgadt szemléletet tartom jónak, nem a merev, a dogmákhoz kötött életidegenséget. Modern problémákkal, jó és rossz dolgokkal küzdő emberek vagyunk, küzdünk másokkal, magunkkal, de ebben a küzdelemben át kell lépnünk a korlátokat, mert ezek meggátolnak bennünket abban, hogy reálisan lássuk a másik embert és saját magunkat. Nem véletlenül szerepel a Jókai Anna-könyvek borítóján az Angyal és a Bukott angyalok c. művem. Mindnyájan hordozzuk ezt a kétfajta habitust: a jót és a rosszat. Ott találom a problémát, ha valaki nem tud különbséget tenni a kettő közt. Legyünk tisztában a magunk korlátaival, a magunk rossz és jó tulajdonságaival. Ebben fontos szerepe van a nevelésnek, önnevelésnek és a mai oktatásnak.

   Én csendes lázadó voltam gyerekkoromban, nem mindig értettem egyet a tanárommal, de akkor hallgattam és befelé fordultam. Más küzdött, mint a `68-as diáklázadás idején is a hosszú hajjal és a hippi mozgalommal, én a hippiséggel szemben önként vállalt konzervatív liberális eszmében gondolkoztam. Ahhoz, hogy rugalmasak legyünk, valamilyen nemzeti-liberális értékrendre lenne szükség. Itt persze nem valami politikai liberalizmusra gondolok, hanem a felvilágosodás után kialakult gondolkodásmódra, amelyben a tradíciót és a megújulást állandóan egymás mellett kell tartani, legyen ez hitélet, magánélet, emberekkel való kapcsolat vagy a hivatásunk. Nekem a hivatásom a művészet, ezt szent dolognak tartom. A tehetség nem érdem, hanem kapjuk, de hogy a tálentummal hogy élek, az rajtam múlik. Az az érzésem, hogy néha nem egyedül festek. A díjátadáson találkoztam Kozma Imre atyával, akit szintén nagyra becsülök. Ha ilyen emberek közt élhetünk, akkor boldog emberek vagyunk. Sok képzőművész barátom van, nagyon szeretem a Molnár C. Pál Baráti Kört, sajnos az utóbbi években nem tudom betartani a havi összejövetelekre járást, de mindig öröm ott lenni, és örömmel gondolok arra, hogy 2000-ben MCP-díjat kaptam. Ahogy a családom bővül, két kis unokám van, a hatéves Sandi és a négyéves Alíz, több értelmi-érzelmi odafigyelést igényel a család.

   – Ön nemcsak hazánkban, hanem nemzetközileg is elismert alkotóművész.

   – Az utóbbi 10-15 évben több alkalommal jártunk Franciaországban, de már korábban is volt némi kapcsolatom az országgal: érettségi után járhattam volna Párizsban az École Supérieure des Beaux-Arts-ba, de erre sem útlevelet nem kaptam, sem pénzem nem volt hozzá, nem tartoztam az állam által támogatottak közé. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a mai napig mindent a magam erejéből értem el – persze több nem hivatalos támogatást kaptam – és szabadfoglalkozású képzőművészként létezem, fent tudom tartani a vidéki műterem-galériámat és tárgyait, ahová rousseau-i módon el lehet vonulni. Sok külföldi gyűjtő tulajdonában vannak műveim, például Senlis-ben az Assisi Szt. Ferenc szárnyasoltárom, a Cziffra György-féle kápolnában. 2002-ben Marseille- ben kezdődött el a folyamat egy nemzetközi kiállításon való részvételemmel, ahonnan nagy meglepetésemre egy Grand Prix-t hoztam haza. Ezután Cannes következett 2003-ban, majd meghívtak Párizsba a 2004-es Párizsi Szalonra, amit a Caroussel de Louvre, Le Notre termében rendeztek meg, ahol többek között a sydney-i koncertképeimet állították ki. Ott keresett meg a Francia Akadémiai Társaság elnöke – így lettem annak tagja – és több műkritikus, köztük az Univers des Arts főszerkesztője és műkritikusa. A következő évben Grande Medaille d’Or-t kaptam eddigi festészeti munkásságomért a Francia Művészeti Akadémiai Társaságtól.

   – A korábbi korok alkotói közül kik hatottak Önre a legnagyobb mértékben?

   – Érettségi után felkerestem Borsos Miklóst Tihanyban, hogy kiderítsem, van-e értelme a Képzőművészeti Főiskolára mennem. Ő azt tanácsolta, hogy végezzek tanulmányokat itthon és külföldön, tanuljak a nagy mesterektől. Mindig hangsúlyozom mint tűrt kategóriába tartozó művész, hogy saját erőmből mentem tanulmányutakra a világban sokfelé. Például a Szt. Anna harmadmagával képem is ilyen – leonardói ihletettségű. 30 éve meghívtak a budavári Koller Galériába, ahol sok nagyszerű kollégával találkoztam. Olyan mesterekkel, mint Borsos, Barcsay, Kass János, Varga Imre, Szalay Lajos és mások. Természetesen nagy szeretettel emlékezem meg Patay mesterről, Bráda Tiborról, Tóth Menyhértről. Nagyon szerettem a trecento művészeit, a reneszánszot is. Szinyei Merse Anna Farkas Istvánhoz hasonlította a munkáimat, volt, aki Gulácsy túlérzékenységét feszegette, a kicsit álomszerű képeihez érzett közelállónak. Én persze nem szívok ópiumot, helyettesíti ezt más szer, amit úgy hívunk, hogy zenei-filozofikus eszmék és a mélységes emberismeret. Nagyon sok társaságba jártam, nagyon sokat utazunk feleségemmel, és az ottani találkozások, barátságok meghatározóak. És maga az utazás is óriási élmény. Egy utunk van, egy kijelölt, amit vagy észreveszünk, vagy nem, van, amikor a főúton megyünk, van, amikor egy erdei mellékúton túrázunk, magunk sem tudjuk, hogy merre, de a Napot és holdállásokat látva azért igazodunk a természet rendjéhez. Azt hiszem, hogy a mai modern korban, pláne a művészeti világban az alázat nem divat. Én pedig fontosnak tartom, mert alázat nélkül nincs mély világlátás és nem látjuk meg azokat a dolgokat, amit kiküszöbölni látszanak a mai modern irányzatok. Ezekkel nincsen semmi bajom, a mai kérdésekre akarnak válaszolni. Némelyik jópofa, tetszik, de ha szándékosan a világ békességét megzavarja, hajlamosít a diszharmóniára, az élet értelmetlenségét hangsúlyozza, akkor azokat tagadom. Én az embertársaimat a munkálkodásommal segíteni szeretném, hogy kijöjjenek a gödörből. Nem vágyódom el máshová térben és időben sem, nem kívánkozom külföldre, én itt szeretek élni a hazámban. Élhetnénk Párizsban is, művészbarátaink már a kerületet is megmutatták, ahol béreltünk volna műtermet, de megszületett az első unokánk, és úgy döntöttünk, hogy fontosabb az élet, a gyerek, a család, mint a tanulmányút. Egy egészséges sorrendet kell felépíteni magunkban, és nagyon határozottan, merészen a jó felé haladni. A mai fiatal művészek munkái közt nagyon sok jó van, nagyon fontos, hogy ők hogy látják a világot, de amikor akár a velencei biennálén látok egy keresztényellenes megnyilvánulást, annak nem tudok örülni, szomorú, hogy vannak olyan performance-ok, amik mások ellen irányulnak. Én azt tanultam otthon, hogy teljesen mindegy, ki honnan jön, mindenkinek kijár a tisztelet. Ne várjuk készen, hogy az állam a születéstől a halálig mindenben gondoskodjon rólunk, ez egy utópisztikus államrendben jelen volt, de nem vált be. Tennünk kell érte!

   A művészeti életben még sok helyen nem történt meg a rendszerváltozás. Amikor olyan országok létezhetnek a XXI. században, mint Észak-Korea, akkor – a humanizmuson nevelkedett családom nyomán gondolkodva, akik a különböző sokkoló történelmi időszakokban éppen embermentéseket is végeztek – azt mondom, hogy az emberiségnek jobban meg kellene tanulni együtt élni. Ez ma Magyarországon nehezen megy, mert kettészakadt az ország lelkileg-szellemileg, több közös ponton kellene találkozni. Nem értek egyet az utálkozással, mert – nem én mondtam – a megbocsátás, a szeretet nem erről szól. Több közünk kell, hogy legyen egymáshoz, az elidegenedés helyett a közeledést tudom javasolni és az emberi jószándékot. Most is az origóhoz kerültünk vissza, amit úgy hívnak: Biblia, ami a végső tanulság. Tiszteletben a többi vallásokkal, hiszen a buddhizmusnak és a többi világvallásnak is hallatlanul sok rokonszenves vonása van, amit akár be is építhetünk a mi gondolkodásunkba, de attól mi még európaiak és magyarok maradunk. Vállalva az itteni szerepünket, megélni, nemcsak anyagiakban, de szellemileg is gazdagon a jelenünket, és akkor fogjuk látni, hogy a gyerekeink mit adnak tovább. Összességében elmondhatom azt, hogy az eddigiekben olyan életutat kaptam, amiről hálával csak jót mondhatok. Gyermekkoromban azt terveztem, hogy egy életen át szeretnék festeni. Ez akkor egy gyermekkori álom volt, ma mondhatom, hogy ez a hivatásom, a legfőbb szenvedélyem, a legnagyobb katartikus élmény a család után, ami természetesen a legfontosabb. A feleségem, aki biológus, nagyszerű társ, az ő támogatása nélkül nem sikerült volna elérnem ezt az életutat, a lányom, Alíz közgazdász, mindketten nagyon nyitottak a művészetekre. Tudnunk kell, hogy mindennek van oka, nem tudhatjuk, hogy a rossz és a jó miért történik életünk során.

   – Mik a következő időszakra megfogalmazott tervei?

   – Talán érződik minden munkámban a harmóniára való törekvés, ezért is utalok a harmónia és diszharmónia viszonyára. Hiszen mindnyájan szeretnénk kitörni a begubancolódott emberi problémáinkból, szűkösségeinkből. Egy nagyobb levegőjű, nagyobb fényű, több optimizmussal átitatott jövő felé tekintve kell, hogy éljünk. Minden órának meglegyen a maga értelme, öröme. Aztán ott vannak a be nem tervezett, de megkapott élmények, és megint itt jön be a transzcendentális vonal, ami felelősséggel jár. Sok tervem van, nagy vitalitással szeretnék dolgozni a Tűzmadár-sorozatomon illetve az Hommage à Mányoki- sorozatomon, valamint további új témákban. Ha beleférne az időbe – de nem fér –, akkor még írnék, és többet zongoráznék.

Lovas Orsolya