Megmaradtam Istenben

Vannak életutak, amelyeket nem a tervezett karrierívek, hanem a váratlan kanyarok és a nehéz hivatásváltások tesznek igazán kerek egésszé. Ritka az olyan beszélgetés, ahol a mély teológiai kérdések ennyire magától értetődő, emberi közvetlenséggel találkoznak. Görög Zoltán evangélikus lelkésszel a hittel megvívott Jákob-harcokról, a magány mai népbetegségéről, a legmélyebb családi gyászban is megtartó bizonyosságról beszélgettünk.

– Édesapja falusi evangélikus lelkész volt. Gyermekként milyennek látta az ő szolgálatát, és mik voltak azok a „lelkészi rejtelmek”, amelyek már gyermekfejjel is foglalkoztatták?

– Tordason szolgált édesapám. A falunak két szórványa volt. Időnként én is elkísértem, szerettem hallgatni az igehirdetéseit. A minket mindig szerető Istenről szólt személyes hittel, meggyőzően. Már akkor kezdett kialakulni az Isten-képem. Sokszor kértem őt, hogy beszéljen gyermek- és fiatalkoráról. Szívesen hallgattam, amikor a teológus éveiről szólt.

– Milyen volt ez az Isten-kép?

– A haragvó Istennel szemben a gyermekeit mindig szerető Atya van a középpontban. Bűnről, pokolról érintőlegesen szólunk, ha egyáltalán. 

– Középiskolai tanulmányait a kecskeméti piaristáknál végezte. Mennyiben alapozta meg ez a katolikus szerzetesi neveltetés azt az ökumenikus nyitottságot és szellemi horizontot, amely később az egész pályafutását jellemezte? 

– A hittanórákon nem kellett részt vennem. Egyébként sem a tanárok, sem a diákok nem éreztették velem, hogy én „más” vagyok. Ez természetesen jól esett. A paptanárok (nem csak azok, akik engem tanítottak) széles műveltségű emberek voltak. Csak pár nevet említek: osztályfőnökünk a sokoldalú Borián Tibor volt, aztán a neves irodalmár Jelenits István, a művelt Lukács László, a fiatalon elhunyt kiváló fizikus-feltaláló Terényi Lajos. Nem csupán az adott anyagot adták le, de átfogó kitekintésük is volt közben a korszak eseményeire, gondolkodására is. Nagy szellemi és lelki műhely volt számomra az a négy év. A teológiai éveimben kerestem a különféle kulturális és vallási (evangélikus, katolikus, református) alkalmakat. A budapesti katolikus teológián végezte tanulmányait gimnáziumi osztálytársam, vele sokszor találkoztam.

– Mikor érkezett el az a pont, amikor eldöntötte, hogy édesapja nyomdokaiba lép? Volt-e Önben akkor más alternatíva, vagy a teológia iránti vágy megkérdőjelezhetetlen volt?

– A középiskolai évek alatt döntöttem. A kérdés csak az volt, hogy misszionárius leszek valahol Afrikában vagy Ázsiában, vagy itthon szolgálok majd mint lelkész. Lelkész nagybátyám mondta egyszer, hogy Magyarországon is szükség van misszionáriusokra. Tulajdonképpen igaza volt.

– Miért pont misszionárius?

– Mint kortársaim, tinédzserként én is faltam a vadnyugati és egyéb kalandregényeket. Ezen- kívül nagyapám annak idején járatta a Vasárnapi Újság c. folyóiratot. Ezekben sok érdekes leírás volt többek közt Afrikáról, Indiáról, Kínáról. Évenkénti kötetekben olvastam ezeket a történelmi leírásokat.

– A lelkész legfontosabb munkaeszköze a hangja. Amikor a hangszálbetegsége miatt abba kellett hagynia a szószéki szolgálatot, hogyan vívta meg a maga „Jákob-harcát” Istennel? A hivatása elvesztéseként vagy egy új kapu kinyílásaként élte meg ezt a kényszerű váltást?

– Nem volt könnyű. A gyülekezettel együtt kölcsönösen szerettük, tiszteltük egymást, de világossá lett: váltani kell. Először egy evangélikus gyermekotthonban dolgoztam. Aztán a püspök segítségét kértem. Miután semmi nem jött össze, jelentkeztem a gyógypedagógiai főiskolára, szociális szervező szakra.

– A szószékről a társadalom perifériájára – hajléktalanok, anyaotthonok és idősotthonok világába – került. Hogyan formálta át istenképét a szociális munka valósága? Úgy is kérdezhetném: lehet-e szavak nélkül, puszta jelenléttel is igét hirdetni?

– Lelkészként a családlátogatások, egyéni beszélgetések alkalmával kerültem közel emberekhez. Szociális munkásként ez mindennapos, mondhatom, minden órás valóság volt. Sokszorosan sérült emberekkel együtt keresni a kiutat, a jobb jövőt – ez nagy kihívás. Istennek hála, hogy az intézményt Iványi Gábor metodista lelkész vezette. Az ő krisztusi szeretete meghatározta az intézet légkörét. A gondozottak között sokakkal tudtam hitről, Istenről beszélgetni. Akik erre nem voltak nyitottak, azok látták, hogy én a magam sebzett adottságaival, békével élem az életemet. Volt, aki ennek okáról kérdezett, és elbeszélgettünk. Volt, aki „csak” konstatálta.

– Említette, hogy gyermekkora óta a szerető Istenbe vetett hit élteti. Hogyan lehet ezt a gyermeki bizalmat és derűt megőrizni egy hajléktalanszálló vagy egy nevelési tanácsadó kőkemény, sokszor tragikus közegében? 

– Ez valóban gyakorlótér volt. Nem csupán szép, igaz gondolatokat mondani Istenről, Jézusról – ezek természetesen fontosak –, hanem mindezt megélni a rászoruló emberek között, istenképem alapján. Csendességemben Isten elé vittem azokat az embereket, akikkel dolgom volt. Az alapot – Istent – általában megérezték.

– Mi volt a legfontosabb spirituális vagy élettapasztalati lecke, amit a „hátrányos helyzetű” emberektől tanult meg az emberi méltóságról és a túlélésről?

– Igyekeztem meglátni bennük azt, hogy ők éppúgy Isten gyermekei, mint én vagy bárki. Legtöbbjükben volt küzdeni akarás és erre való igyekezet. Volt, aki a Fedél Nélkül újságot terjesztette, sőt írtak ebbe. Kisgyermekes anyák, illetve szülők keményen dolgoztak azért, hogy anyaotthonból, illetve családi szállóról albérleti lakásba jussanak. Sok nagyszerű emberrel találkoztam.

– Felesége, Hajni diakóniai társelnökként szintén az egyház szolgálatában áll. Hogyan fest az Önök közös élete, és mi az a szellemi-lelki kapocs, amely évtizedek óta ilyen szilárdan megtartja a szövetségüket?

– Komolyan vesszük azt a hitigazságot, hogy Isten megbocsátotta bűneinket, és ezért igyekszünk mi is egymásnak megbocsátani. Ez az a bizonyos „hármas kötél”, amely nem szakad el. Feleségem egyébként pedagógus végzettségű. Így hasonló az érdeklődési területünk is. Fontosnak tartjuk a beszélgetéseket, a közös programjainkat. Emellett szeretettel biztosítunk egymásnak megfelelő „én-időt”.

– Az életútjuk egyik legnehezebb állomása lányuk elvesztése volt. Hogyan találtak kapaszkodót a hitben, a gyász legmélyebb bugyraiban? Van-e olyan pont, ahol a teológiai magyarázatok elnémulnak, és csak a közös hallgatás marad?

– Szilárdan hisszük a feltámadást, az 1Kor 15,20 értelmében. Mindnyájan új életre fogunk támadni. Ezt nem részletezzük, nem színezzük ki: mikor, hogyan, mi lesz ennek a „tartalma”. Egyszerűen bizonyosságnak fogadjuk el Jézus kijelentését: „Én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,19). Eszterünk is.

– Van két unokája. Kérem, meséljen róluk, milyen a kapcsolatuk? Mit tanulnak egymástól?

– Marcit 4-5 éves koráig mi neveltük. Mindig ragaszkodó gyerek volt. Hároméves lehetett, amikor egy tv-reklámban majdnem megrendelt nekem egy speciális járóbotot. Persze, mint tini, most már a haverokhoz húz, ami természetes. Kapcsolatunk nagyon jó. Miron nagyon anyás gyerek volt. Édesanyját hónapokig gyászolta, nehezen tudtuk kihozni ebből. Azóta kiegyensúlyozott, vidám másodikos. Jó a kapcsolata a családtagokkal, az iskolatársakkal, a tanárokkal. Jól teljesít az iskolában. Szeretik, és amikor nálunk van, a gyülekezetünkben is. Mindkét unokánk lelki életével folyamatosan foglalkoztunk. Kis korukban esti mese helyett bibliai történeteket olvastunk, néztünk, beszélgettünk. Miron nagyon szívesen hallgatja Noé történetét. Keresztelő János kapcsán pedig arról beszéltem neki, hogy most egy új jó barátja lesz, Jézus. Vele mindenről beszélgethet: örömeiről, gondjairól. Marcival mostanában a felnőtt élet kérdéseiről, buktatóiról szoktunk beszélgetni, pl. segítés a családban, amit megígérünk, azt betartjuk.

– Nyugdíjasként ma is aktív: leveleket vár a lelki egészségükben veszélyeztetett emberektől. Tapasztalatai szerint mi a legsúlyosabb „népbetegség” ma a magyar lelkekben? A magány, a bűntudat vagy a jövőtlenség? 

– A bűntudat ma sokkal ritkább, mint a középkorban. A magánytól viszont tömegek szenvednek. Vannak okosságok erre: mozdulj ki, keresd az embereket, kapcsolódj... Ezek a javaslatok sokszor valóban segítenek. De vannak igazán súlyos élethelyzetek. Hospice házban vagy akár börtönben lévők. Az élet végén lenni iszonyúan nehéz lehet. Ezekhez az emberekhez csak Krisztus szeretetét adva lehet közeledni. Sok fiatal, de idősebb is küzd a jövőtlenséggel. Itt is lehet gyakorlati tanácsokat, segítséget adni. Valójában az az igazi, amikor személyes, Isten előtt már megharcolt igazságok, tanácsok ezek.

– Ön egyszerre lelkipásztor és mentálhigiénés szakember. Hol ér össze ez a két terület a gyakorlatban? Miben más egy szakmai tanács, mint egy krisztusi alapú vigasztalás?

– Fontos, hogy a rászorulók részére szaksegítséget tudjunk adni. Kinek mire van szüksége. Sokféle szakember van. Akár a bajban lévő, akár a környezetében élő tájékozódhat felőlük, és igénybe veheti őket. A lelkészek – ha úgy vesszük – speciális szakemberek. Olyanok, akik nem csak az „itteni” problémákra igyekeznek válaszokat keresni és válaszokat adni, hanem ennél távolabbra is tekintenek. A krisztusi alapú vigasztalás hosszú távú. A földi életen túlmutat. Isten örök életet ígért gyermekeinek.

– 78 évesen van-e még olyan „rejtelem” az evangéliumban, amelyet csak mostanában, az élettapasztalata által fedezett fel? Mi az, ami ma más megvilágításba került, mint korábban?

– Bár kezdettől azt vallom, hogy Jézus evangéliuma minden embert érint („Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” – 1Tim 2,4), igazán konkréttá pár éve lett, Fabiny Tamás: Júdás, az elveszett tanítvány c. könyve nyomán. Péter tagadását megbocsátotta Jézus. Tamás kételkedését úgyszintén. De mi a helyzet Júdással? Erről nem szól az evangélium. De szóltak a középkori teológusok! „Az áruló Júdás nem kaphat bocsánatot! Elárulta Isten Fiát, akit aztán kínos halálra ítéltek. Nem, erre nincsen bocsánat!” Ez volt az általános vélemény, amit sajnos kiterjesztettek a mindenkori zsidó emberekre is. Tudjuk, milyen embertelenségek történtek az évszázadok során. Fabiny Tamás újszövetséges teológus, püspök mindezt nem így gondolja. Komoly kutatómunkája eredményeképpen nagyító alá helyezi a Júdás-hagyomány ősi eszmei és képi szőttesét, hogy ezzel jézusi magatartásra bátorítson minket. Ha Jézus Júdásnak is megbocsátott, akkor nekem is megbocsát, ahogyan nekem is meg kell bocsátani az ellenem vétőnek. 

– Ha a születésnapján újra kiállhatna a gyülekezet elé, mi lenne az az egyetlen, esszenciális mondat, amelyet útravalóul a hívek szívére helyezne?

– János apostol 1. levele 4. fejezetének 8. verse: „Az Isten szeretet”.

– Ha mérleget von az eddigi útról: miben látja élete legnagyobb sikerét – nem a világi elismerés, hanem az Isten előtti számadás értelmében?

– Abban, hogy megmaradtam. Testileg, biológiailag is, és megmaradtam Istenben is. Egyik sem természetes. Istennek legyen hála mindenért!