Megőrizni a békét a békétlenségben

Nagyné Tóth Mónika volt az ötletgazdája a Balatonszemesi Katolikus Találkozónak, s maradt a „lelke” csaknem három évtizeden át. A több száz főt, többnyire fiatalt megszólító esemény szervezését és lebonyolítását azonban az idén átadta az ifjabb generációnak, de folyamatosan imádkozik a sikeréért. A karakán főkoordinátor – úgy tűnik – könnyen elengedte „dédelgetett gyermekét”, hiszen otthon várja két lurkó… 

– Ha visszagondol a kezdetekre, hogy summáz: érdemes volt?

– Természetesen igen. Csordultig van a szívem hálával az elmúlt 28 évért. Amikor elkezdtük, nem gondoltam volna, hogy ekkora terve van velünk a Jóistennek. Mertünk álmodni, s az Úr áldását is folyamatosan éreztük. Örülök, hogy a mindenkori plébánosok, az egykori és a jelenlegi főpásztor is a kezdeményezés mellé álltak, és mindenkor segítették, támogatták az előkészületeket éppúgy, mint a lebonyolítást.

– A Szentlélek volt a legfőbb inspirátor? Időben, s jól súgott?

– Igen, a Szentlélek. Ha felidézem a kezdeteket, még nagyobb a bizonyosságom. Amikor 1997-ben felszálltam egy autóbuszra, valóban nagy utazás vette kezdetét. Ez az autóbusz a Kaposvári Egyházmegye fiataljait először Tigery-be, majd Párizsba vitte a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóra. Itt találkozhattam csodálatos emberekkel és az élő, pulzáló fiatal egyházzal. Ebből a találkozásból életre szóló barátságok, házasságok születtek. A Szentlélek úgy megérintette ekkor a szívemet, hogy arra vágytam, az ott megtapasztalt földi mennyországot továbbadhassam és megmutathassam az itthon maradottaknak. 

– Fiatalokkal beszélgetve mit tapasztal? Mi a legnagyobb bajuk? A családból hozott sebzettség, a kilátástalanság, a bűn folyamatos csábítása, az eltökéltség és a kitartás hiánya? Vagy így, együtt?

– Meglátásom szerint ma is bőven vannak fiatalok, akiknek az életére mindez jellemző, s „modernebb” szemlélettel élik mindennapjaikat, de a velük való találkozások alkalmával kiderül: óriási a vágy bennük az igazság iránt, Isten és a szeretet megtalálására, mert ők is szeretetre vágynak.

– Az egyházak nem tehetnének többet mindezért? Tudom, hogy sok helyen nehéz megszólítani, szinte lasszóval kell „befogni” a fiatalokat, akik közül sokan „kibérmálkoznak” az egyházból, míg másutt aktív közösségek működnek, tartalmas lelki programok várják őket akár a plébánián is…

– Ezt tapasztalom én is, de az egyház mi magunk vagyunk, a saját sebzettségeinkkel, fájdalmainkkal, csalódásainkkal, amivel másokat is megbánthatunk. A személyes életemben kell törekednem arra, hogy fájdalmaink előtérbe helyezésével ne tépjem fel a másik sebeit, és rajtam keresztül ne csalódjanak az egyházban. Tapasztalatom: a hibáztatás nem visz előre, ezért nem szeretném minősíteni, hogy az egyházon belül ki, mit tesz, hanem azon dolgozom, hogy a saját sebeim gyógyuljanak, persze mindehhez elengedhetetlen a kemény önismereti munka.

– Hogy véli, miként lehet vonzóbbá tenni az egyházat?

– Befogadó közösségekkel, elfogadó, másokat nem minősítő szeretettel. 

– Mindegyik balatonszemesi találkozó maradandó lelki élményt jelentett a résztvevőknek, s mindvégig remek hangulatban zajlottak a jobbnál jobb programok. Az ismert személyek tanúságtétele újabb színt adott a rendezvénynek. Elég, ha Szikora Róbertre és Süveges Gergőre utalok, vagy Dolhai Attilára, aki megrendítő vallomásában egyebek mellett arról beszélt, miként kapta el a gépszíj – hiszen két előadással annyit keresett, mint édesanyja egy hónap alatt az egészségügyben –, majd sikerült elindulni a megtérés útján. Isten „gépszíja” magával ragadta. Milyen visszajelzések érkeztek egy-egy találkozót követően? Hogy hatott a hallgatóságra a „sztárok” tanúságtétele?

– Korosztálytól függetlenül olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy a résztvevőknek sokat jelentettek a személyes istenélmények, s hogy az ismert emberek őszintén, nagy nyilvánosság előtt bátran vallottak sokszor nehezen szavakba önthető istenkapcsolatukról, imaéletükről, a kegyelem „áramütéseiről”. Az elmúlt évtizedek során azt tapasztaltam, hogy amikor egy nevesebb személyt sikerült felkérnünk tanúságtételre, akkor mindig nagyobb volt az érdeklődés a találkozó iránt. Emellett azonban mindvégig cél volt, hogy az egyházmegye kevésbé ismert tagjai – civilek, papok, hitoktatók, pedagógusok – is meghívást kapjanak, mert meglátásom szerint ők is valódi kincsekkel érkeztek a találkozóra, és megérintették az emberek szívét tanúságtételeikkel, tanításaikkal.

– Önt hány évesen kapta el Isten „gépszíja”?

– Már gyermekkoromban templomba járó voltam, de a már korábban említett 1997-es Ifjúsági Világtalálkozó volt a fordulópont, s ez a „gépszíj” a mai napig mágnesként vonz Isten jelenlétéhez és a szolgálathoz.

– Férjével, Attilával mindketten a közszférában dolgoznak, ön gyermekvédelmi területen, a férje minisztériumban. Volt, van lehetőségük az evangelizációra?

– Olykor adódik ilyen alkalom, ám elsősorban az életünkkel, a munkához való felelősségteljes, lelkiismeretes hozzáállással igyekszünk példát mutatni, és ha valaki rákérdez, akkor természetesen szívesen beszélünk hitünkről, értékrendünkről.

– Jóllehet, sokat imádkoztak gyermekáldásért, Istennek más terve volt e tekintetben…

– A kezdetektől nyitottak voltunk a gyermekáldásra, és mivel munkámban, egyházi szolgálatomban mindig is központi szerepet kaptak a gyermekek, így természetesen vágytam arra, hogy egyszer édesanya legyek. Házasságkötésünket követően vártuk a csodát. Bevallom, hullámhegyek és hullámvölgyek váltakoztak a lelkemben, viszont igyekeztünk a férjemmel együtt a házasságkötésünkkor tett eskünkhöz és fogadalmunkhoz hűségesek maradni, hiszen az eskető pap által feltett „Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságotokat?” kérdésre mindketten „elfogadommal” feleltünk. Sok imádság, zarándoklat, közbenjárás alatt megfogalmazódott a szívünkben a gondolat, hogy ha nem születik vér szerinti gyermekünk, induljunk el az örökbefogadás útján. Szerencsére viszonylag rövid várakozás után, természetesen a hivatalos utat végigjárva, megérkezett első, majd jó pár évvel később második gyermekünk. Nap mint nap megerősödtünk abban, hogy pontosan azok a gyermekek érkeztek meg a házasságunkba, akikkel a Jóisten ajándékozott meg minket. Nagyon nagy béke és öröm van a szívünkben, hogy velük lehetett teljessé a családunk. A gyerekeken keresztül a hétköznapok egyszerűségében tapasztalhatjuk meg az isteni irgalmasságot, az elfogadást. Bizonyság lett az is: hibázhatunk, de mindig van mód az újrakezdésre. Gyermekeinken – a nyolcéves Danin és a kétesztendős Matyin – keresztül láthatjuk, hogy Istennek sokkal nagyobb tervei vannak számunkra, mint amilyeneket valaha is el tudtunk képzelni, és ha őrá hagyatkozunk, akkor képes beteljesíteni az életünket.

– Könnyen adták rá magukat az örökbefogadásra?

– Igen.

– Hogy érzi, az örökbefogadás örök befogadás is?

– Igen, egyértelműen. Nagy ajándék volt, hogy a családunk és a barátaink mindvégig támogatóak voltak az örökbefogadásban.

– A közelmúltban felnőtt imatáborban vettek részt, amely sokaknak amolyan lelki wellnesst jelentett. E felbolydult világ vásárcsarnokában miként lehet megmaradni józannak s higgadtnak? Mivel őrizhetjük meg lelki békénket?

– A gyerekek érkezése óta ritkán adatik meg, hogy férjemmel kettesben vehessünk részt ilyen jellegű programon. Édesanyám, akire mindig, mindenben számíthatunk, vigyázott ezen a hétvégén a gyermekeinkre, így mi is részesei lehettünk e lelki wellnessnek. Azt tapasztaljuk, hogy minden szépsége, öröme mellett, kisgyermekes szülőnek lenni időnként fárasztó, ezért nagyon jó kimozdulni néhány napra ebből a szerepből, és felüdítő eltérni, másra koncentrálni a megszokottól. Az pedig külön öröm számomra, hogy erre a Kaposvári Egyházmegyében került sor, ahol régi barátokkal vehettünk részt a táborban. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy otthon vagyok. Bár a szívem a Kaposvári Egyházmegyében dobog, már több mint húsz éve a fővárosban élünk, és bár sok lehetőség nyílik ott is közösségi alkalmakra, mégis mindig várjuk az egyházmegye programjait – köztük a siófoki katolikus bált, a felnőtt imatábort, a krizmaszentelési szentmisét. A folyamatos ima, a szentségek vétele, valamint a lelkiségi irodalom mellett a kötődés, az igazi barátság, a közös programok, a természetjárás mind-mind hatékonyan alakíthatja s őrizheti meg békénket. Még a körülöttünk tapasztalt békétlenségben is.

– Ezt részletesebben is kifejtené Balatonszemesen is, ha utódai felkérnék egy tanúságtételre?

– Persze, örömmel, Isten nagyobb dicsőségére!

Fotó: Kling Márk és családi fotóalbum