Negyvenöt éve lesz október 8-án, hogy II. János Pál pápa felszentelte a Magna Domina Hungarorum vatikáni magyar kápolnát. A Szent Péter-bazilika altemplomában kialakított Magyarok Nagyasszonya-szentélyben találkozhatunk Szent István király bronzba öntött másával is, miközben az a Szent Szűz szobrára tekint. 

A markáns arcélű alak az első ajtónyílás lépcsőjéről lép le, kezében koronájával, vállán a hegesztett acéllemezből készült koronázó palásttal. Varga Imre körkompozíciósan megmintázott remekműve mintha azt a pillanatot ragadta volna meg, amikor államalapító királyunk, múltból a jövőbe lépve, elkötelezi magát a kereszténységnek. A szentatya tudatosan fogalmazott így a szentelésen: A kápolna a magyar nemzet Krisztushoz való megtérésének örök záloga és tanúsága.

A magyar zarándokok is így érzik, amikor betérnek a megszentelt falak közé, hogy hálát adjanak életükért, családjukért, egyházukért, az ország vezetőiért. A mise végén nehéz a búcsúzás. A hely szellemisége nem engedi a gyors távozást. S hogy mindez megvalósulhatott, az Lékai László egykori bíboros-prímásnak köszönhető, aki 1977-ben a konzisztórium alkalmával vetette fel VI. Pál pápának az elképzelését. Azzal a kéréssel fordult a szentatyához, hogy a Szent Péter-bazilika altemplomában biztosítson helyet a magyar kápolnának. A San Pietro grottában – a pápák temetkezési helyén – egy korábban raktárnak használt helyiséget jelöltek ki erre a célra.

Az oltárképként funkcionáló fal felületét Varga Imre Kossuth-, Munkácsy- és Herder-díjas szobrászművész bámulatos rézdomborítása tölti ki, melyen honfoglalás kori magyar tarsolylemezek életfamotívumai, valamint szkíta aranyszarvas-ábrázolások láthatók. A kápolna oldalfalainak domborműveit szintén jeles magyar szobrászok készítették, bemutatva szentjeink és boldogjaink életének egy-egy jelenetét.

A siófoki születésű, világhírű szobrászművészről vagy két évtizede forgattam portréfilmet Szalai Tamás operatőrrel a Somogyi arcképek című sorozatunkba. Az 1980–1990 közötti időszakban független országgyűlési képviselőként is ténykedő szobrászművész, aki a II. világháborúban repülőtisztként szolgált, azt vallotta: élete során nem politikai bálványokat készített, hanem megpróbálta az igazat elmondani. Beszélgetésünk során Szent István alakjáról is kérdeztem Óbudán, a Laktanya utcai Varga Imre-gyűjteményben, ahol évtizedek óta mintegy másfélszáz darabos kollekció várja a látogatókat, s ahol a művész is mindig szívesen időzött, hogy meséljen életéről, az alkotás kínjáról-gyönyöréről. 

Így volt ez ottjártunkkor is, amikor ismét bebizonyosodott: termetét, szellemét nem törte meg az idő; nyolcvanon túl is örökifjú lélekkel és hévvel mesélt Prométheuszról, Szent Gellértről, Szent Istvánról, Szent Ferencről, II. Rákóczi Ferencről, Kodályról vagy Kálmán Imréről, Táncsicsról, Radnótiról, Adyról vagy Krúdyról. S korának művészetéről, társadalmáról. Meg arról, hogy Varsótól Antwerpenig, Párizstól Brüsszelig, Aachentől, Bad Kissingenig számos helyén a világnak állnak szobrai. Siófok, a nyár fővárosa pedig szinte élő Varga Imre Múzeum…

Bizonyság lett: vendéglátónkat olyan anyagból formázták – maradva a szobrászat szakszókincsénél –, aki nem ismer megalkuvást, akinek mérhetetlen szabadságvágya és talentuma genetikailag kódolt…

Szembesítettem: Magyarország történelme, irodalmunk kiválóságai, a szentek kísérik életét; azt az életművet, amelyben Lenin és Kádár éppúgy elfér, mint Szent Ferenc, Szent Erzsébet vagy Szent István. Szobrai közül melyek születtek külső, s melyek belső megrendelésre? – kérdeztem.

– A folyamatot kell megragadni. Miután eldöntöttem, hogy koncentráltan, egy területen fogok dolgozni, egy idő után az ember bizonyos profizmusra tesz szert, hivatásos lesz. A művész túl azon, hogy a kommunikáció indulata benne él – hiszen ezért lett művész –, feladatot kap, amit meg kell oldania. Feladatmegoldása ugyan elkülönülhet e belső folyamattól, és még akkor is profinak hívjuk az illetőt, de nem annak valódi értelmében, mert a valódi profi belső jegyeket tartva, mindig önmagában és a témában elmélyülve hoz létre alkotásokat. Tehát nincs olyan, hogy nappal feladatot oldok meg, éjszaka meg magamnak készítek valamit; nincsenek titkos drámaírók, akik hej, de nagyot tudnának alkotni, ha nem kellene éppen propagandaszöveget írniuk. Vannak azonban, akik egész életükben propagandaszöveget írnak. Azok csak arra alkalmasok. Én a reagálásokon, a válaszokon tudom lemérni egy-egy szándék beteljesülését, egy feladat helyes megoldását. Azt kell mondanom, életem folyamán valamennyi munkámra megkaptam a jóváhagyó választ attól a közösségtől, amelyikben éltem, amelyikben dolgoztam. Ez egyébként furcsa dolog, hiszen néha annyira próbáltam rejteni még azt az egy gondolatot, vagy annak kiegészítését, hogy ne ütközzön hivatalos szándékokkal, de mégis benne legyen a munkámban. Általában nem sikerült, gyakran botrány kerekedett belőle, mert kilógott a lóláb. Hiába gondoltam, hátha nem fedezik fel, mivel alig észrevehető, de mindig észrevették. Tulajdonképpen ez volt az a jóváhagyás, amit megkaptam. Az az összepillantás egy diktatúrában élő igen kemény eszközökkel fegyelmezett nép egy-egy szemhunyorító jóváhagyása. Nos, ha ezt elértem, akkor tulajdonképpen viszonozva láttam azt a belső indulatot, ami engem a megfogalmazásban motivált – summázott hosszasan, majd a római „magyar kápolnában” látható műveire – a reliefre, a Madonnára, Szent Istvánra – tereltem a szót, megjegyezvén: ottjártamkor olyan érzésem támadt, mintha szent királyunkkal együtt lépnék be e helyre… 

S hogy milyen gondolatok kavarogtak benne, amikor hozzáfogott e megbízáshoz? A művész így válaszolt: 

– Miután elhatároztam, hogy hivatásos leszek, ami nem azt jelenti, hogy külsőségekben leszek hivatásos, hanem azt, hogy minden egyes feladatot megpróbálok lelkem teljes erejével megközelíteni, magamra öltöm a feladat kívánta külsőségeket, ám a tőlem várt művet csak belső valóságommal vagyok képes megvalósítani. Ez történt István királyunk esetében is. Elkészítettem a szobrot. Roppant gazdag feladat volt, de nem anyagiak tekintetében. Lehetőségem nyílt falat felhúzni oda, ahol egy Nagy Konstantin korából való szarkofág van beépítve. Alattunk harminc méterre található Szent Péter sírja, fejünk fölött egy szellőzőnyíláson át Michelangelo Piétájára lehet rálátni. Belépni ide olyan volt, mint egy avatási szertartás… A környezet, a szarkofágok tömege, benne halottak… A levegő agresszív, mindent megtámad, kivéve az aranyat és a legújabban felfedezett rozsdamentes acélt. Mit lehet csinálni a rozsdamentes acéllal? Megpróbáltam ezerszer; különböző módszerekkel hegesztettem, és rájöttem a felhasználás, megmunkálás módjaira, meg arra, hogy rajzolható. Nekiláttam, megcsináltam, de roppant kényes volt minden egyes lépés. A háttérben ott vannak az aranyszarvasok, amelyek csodálatos módon illeszkednek a legendákhoz. A csodaszarvast követve jöttek a magyarok, és ezek az arasznyi szarvasok pajzsra szerelt vezérjelvények voltak. Ahogy sorra bekövetkezett egy-egy vezér halála, velük együtt temették el e jelvényeket. Így kerültek a földbe, majd ásatási leletek formájában közkinccsé lettek. Szerencsére mi tettük rá kezünket elsőként, és így a magyar legendáriumban mint tárgyi kísérők lehetnek jelen. Ezeket használtam fel a Magyarok Nagyasszonya-kápolnában. 

Más, kissé dermesztő élménye is fűződött a magyar kápolnába szánt Szent István király- szoborhoz:

– Egyik napon egy kellemes hangú férfi azzal hívott fel telefonon a központi bizottságból, hogy egy óra múlva legyek otthon. Aztán azt láttam, hogy egy csomó állambiztonsági ember nézi át a kertemet – minden bokor mellé jutott egy –, majd begurult egy fekete autó, és kiszállt belőle Kádár János és felesége – mesélte. – Bejöttek a műterembe, egyik az egyik, másik a másik sarokban ült le. Aztán néma csend lett. Legalább három percig tartó. Most már tudom, olykor milyen hosszú három perc. Nagyon. Három perc után Kádár megszólalt: „Nézze, tulajdonképpen magának igaza van, mert egy kóbor nép vezére így kellett, hogy kinézzen.” Ez volt a zsűrije, az elfogadása Szent Istvánnak, ám miután kivittük Rómába, félrerakattak velünk mindent és közölték: Kádár véleménye ellenére fenntartásaik vannak. A domborműveket a folyosón a falnak fordították és azt mondogatták: várjunk türelemmel. Megsértődtem kicsit, hiszen akkora munka volt már benne… Hazajöttem, beszámoltam a tizenhat millió forint elköltéséről, és természetesen azt is megjegyeztem, hogy kénytelen voltam dolgom végezetlenül hazajönni. Erre Kádár így fordult felém: „Nézze, menjen vissza, tegye valahogyan a helyére ezeket a dolgokat. Tudja, elmúlik minden, a bíboros is, még tán maga is, de István király az ott marad.” Megfogadva tanácsát, visszamentem, türelemmel vártam a döntésre, aztán végre minden a helyére került.

Varga Imrének az aacheni dóm mellett is áll egy István királya…

– Mivel sokat tanultam ezen a munkán, később még egy példányt készítettem Szent Istvánból, ami kissé különbözik az első szobortól, hiszen részben tönkrement a gipszöntvény, István palástját meg nem lehet önteni, azt mindenképpen újra kellett alkotnom. Díszesebben oldottam meg, néhol aranyozva. Ahányszor meglátogattam, mindig örömmel újságolták: nagy az érdeklődés iránta, mindenkinek tetszik, ám ottlétem alatt minden alkalommal megtörtént, hogy valaki megszólított: „Ugye ez Nagy Károly?” Hosszas magyarázkodás után sikerült nyomatékosítanom: ez a szobor nem Nagy Károlyt, hanem Istvánt, a magyarok királyát ábrázolja. Egy idő után egy táblára is felírattuk, és elhelyeztük a kerítésen. 

– Egy művész minden bizonnyal édes gyermekének tekinti valamennyi alkotását. Ön is? – kérdeztem a szobrászművésztől, aki kérdéssel felelt:

– Egy költő vajon tiltakozik-e az ellen, hogy ha nyomdába adják a versét? Ugye, nem?! Én sem tiltakozom, sőt egy szobor megdicsőülése az, amikor a helyére kerül. 

– A Várakozók, vagy közismertebb címén, az Esernyősök szoborcsoport közelében lévő, állandó gyűjtemény kapcsán arról is faggattam, honnan az ötlet, hogy életében állandó kiállítása legyen Varga Imrének?

– Amikor a gyűjteményes kiállítás lehetősége felvetődött, akkor ez kulturális kormányzati szándék volt, s nem ez maradt az egyetlen – felelte. – Győrben Borsos Miklós gyűjteménye született meg, Szentendrén Barcsay Jenő, Czóbel Béla, és egy csomó, egy-egy művésznek szánt gyűjtemény jött léte. Amikor megkaptam a lehetőséget, megpróbáltam komolyan venni. Már az épület kialakításába is belefolytam. Ahányszor bejövök ide, mindig végigsétálok a termeken, az udvaron, és azon kapom magam, hogy figyelem, visszaköszönnek-e egy-egy feladat kapcsán az elkövetett jó vagy rossz lépések. Egy kicsit szembesülök magammal, fiatalkorommal. Rengeteg olyan munka található itt, amit ma már másként készítenék el, de akkor így csináltam. Aztán azon is el-elgondolkodom, vajon a korábban említett kritériumrendszer, az a lelki folyamat kapcsolja-e össze valamennyit, amire mindig törekedtem. S műveimmel egyáltalán jó választ adtam-e a feltett kérdésekre…

A hosszas beszélgetés során próbáltunk a teljes életműre koncentrálni, így a szobrokon, kisplasztikákon kívül festményei, rajzai, versei is fókuszba kerültek. S mivel 80-on túl volt már látogatásunk idején, megkérdeztem tőle, e gazdag életúttal a háta mögött mit szeretne még maga után hagyni? Így válaszolt: 

– A halál gondolata, a túlélés lehetősége egész kultúránkat kíséri. Az európai kultúra morbid kultúra, mert halálcentrikus. Az elmúlásnak és a túlélésnek a konfliktusa. Én is töprengek azon, mi legyen az az utolsó szó, amit mondhatnék. Valaki lehet, hogy megírta már egy novellában, de ha nem, akkor megtehetné, mert én is úgy vagyok, mint a képzeletbeli novellahős, aki ugyancsak sokat gondolkodott búcsúmondatán, aztán mégis szó nélkül halt meg.

Varga Imre, a Nemzet Művésze, Budapest, Hajdúböszörmény és Siófok díszpolgára 96 évesen, 2019. december 19-én halt meg. Szülővárosa temetőjében lelt végső nyugalomra.