Megtanulni vágyakozni a boldog pillanatok után

Neves család leszármazottja Kapoli Ilona. A Szigetváron élő festőművész, népi iparművész nagyapja id. Kapoli Antal Kossuth-díjas fafaragó volt, édesapja pedig, ifj. Kapoli Antal, aki szintén mesterfokon forgatta a bizsókot. Nem csoda, hogy az unoka – még ha leány is –, szintén kiváló érzékkel nyúlt a faragókés után.

De nemcsak a pásztormotívumok, a szépséges margitvirágok és tekergőző indák sora, vagy a karcolozás technikája bűvölte el. Isten a festészethez is adott neki tehetséget. Hangulatától függően, hol a Szentföldön fogant élmények hatására figurális kompozíciókba feledkezik, hol csak a színekre fókuszál, melyekkel – égi magasokba emelve közönségét – legszívesebben kiszínezné a levegőeget. 

A juhász ősök, járva a somogyi rengeteget, megfaragták erdők-mezők vadjait, virágait, tölgyleveleit, a népélet figuráit, pandúrokkal viaskodó betyárokat, mátkapárokat, katonákat, de olykor önmagukat is megörökítették egy-egy szerelmes pásztorlegény motívumában. A dísztárgyakon kívül míves bútorok, kisebb-nagyobb használati tárgyak is őrzik kezük munkáját.

A 85 feletti unoka családi házában – számos más, jelentős alkotás mellett – két, dúsan faragott rámába illesztett tükör fogadja a látogatót. Egyik az ifjabb, másik az idősebb Kapoli alkotása. Ilona naponta megsimogatja az örökségül hagyott remekműveket, és ilyenkor a talentummal megáldott ősök alakjai is megelevenednek gondolatban, de az is: egyre többen másolják büntetlenül édesapja, nagyapja motívumait, míves használati és dísztárgyait. Életművek épültek-épülnek a tőlük lopott motívumokra, számos alkotó kapott már értük Népművészet Mestere címet, csak az unokának nem sikerült megszereznie. Kapoli Ilonának nagyon fáj ez, mint ahogy az is: egy-egy pályázat eredményhirdetésén meg sem emlékeznek a névadó Kapoliakról; feltéve, ha egyáltalán meghívják a leszármazottakat. Úgy érzi, szinte „kitoloncolták” a család még élő tagjait e nem mindennapi hagyatékból.

A szigetvári alkotó örömmel mesélte, hogy apja és nagyapja somogyi szülőfalujában, az egykori Gyalánban, a mai Kisgyalánban viszont nagy szeretettel fogadták a közelmúltban, és az is bizonyság lett előtte: itt éltetik a jeles pásztorfaragó ősök szellemi örökségét.  

Ilona Visnyén született, és 20 éves volt, amikor nagyapja meghalt, édesapját pedig 41 esztendeje temették el Somogyhárságyon. Mint mondta: hálás azért, hogy szerető családi fészekben nevelkedhetett, és szülei már kiskorában felfedezték gyermekük kiemelkedő szín- és formaérzékét, vizualitását.

– Főleg a téli estéken mesélt édesapám, akinek bámulatos volt a fantáziája, s míg szőtte a szavakat, közben rajzoltunk édesanyámmal, apámmal és testvéreimmel. Hetünk közül már csak egyedül én élek; nővérem a közelmúltban hagyott el bennünket 89 esztendősen – emlékezett Ilona, aki 91 éves férjével és fia családjával él.

Kezdetben nagy kíváncsisággal készítette első faragásait, de ezzel párhuzamosan tovább erősödtek benne grafikusi, festői hajlamai is. Zágon Gyula szigetvári rajztanár 1957-től tanította akvarellezni, majd a Képzőművészeti Főiskolára került, de a pécsi tanárképzőn elvégezte a rajztanári szakot, ráadásul egyik tanára a rajztanítás módszertanáról szakkönyvet író, ugyancsak somogyi pedagógus, a jákói születésű Soltra Elemér volt.

A közelmúltban a kaposvári Kormányhivatal Galéria adott otthont egy retrospektív tárlatának, melyen több évtizede készült faragások, portrék is helyet kaptak a legújabbak társaságában. Tájak, virágok, madarak mesés világa elevenedett meg, de a kiállítás gerincét a szentföldi ihletésű festmények adták. Kapoli Ilona közelünkbe hozta alkotásaival a Szentírást, a kétezer éves történetet, s képei előtt állva akarva-akaratlanul is úgy érezzük: kézen fogva vezet bennünket, és fedi fel, mutatja meg a Szentföld lenyűgöző világát, ránk hagyva az örök dilemmát: Mennyit változott, változott-e a vidék két évezred alatt. No és az ember?

Tulajdonképpen mindegy, hiszen e földön élt a karácsonykor istenemberré lett Jézus, s tette csodáit, bármerre járt. Vigasztalt, gyógyított, tükröt tartva adott erkölcsi kapaszkodókat, hirdette Isten örömhírét. Ő maga volt az Út, az Igazság, az Élet. Az egész világ bűnét vitte magával, amikor elindult a Via Dolorosán…

Alkotójuk szóban is megerősítette: mindig érezte életén Isten vezetését, útmutatását, számára a Biblia nem holt szöveg, hanem a legigazabb valóság, s e szakrális kollekcióval fejet hajt Jézus előtt éppúgy, mint a kereszténység bölcsője előtt, és úgy véli: Isten rajta és művészetén keresztül üzen a közönségének. Sipos Endre festőművész, művészetfilozófus a Tér-Idő-Ívek – Kapoli Ilona művészete című kötetében ír arról, hogy Ilona bátran kísérletezett, és sajátos képi világot hozott létre. Első korszakában készült exteriőrei és enteriőrei friss természeti élményre épültek, az alkotó gyors lendülettel volt képes megragadni a látvány lényegét, s a látványban megbújó humán tartalmat. A második korszakban expresszív őserő bontakozott ki művészetében. A forma-tér-szín ellentétek tudatos ellenpontozása által markáns képi világ jött létre. A harmadik korszakot a szürrealitás jellemezte; még felsejlettek a természeti élmény elemei, de ezek a szimbolikus formák már mélyebb tartalmak hordozójává váltak. Elemi emberi létkérdéseket érintettek. S a jelenlegi, negyedik korszakban merül fel legerőteljesebben s drámaian: az ember és világ, az ember és Isten kapcsolata.

Kapoli Ilona azt vallja: az embernek meg kell tanulnia tudatosan vágyakozni a boldog pillanatok után. A virágültetés is ilyen, miközben énekelnek körülötte a sárgarigók. És ide tartozik a festés is, az örökös kísérletezés. Legfrissebb, új kiállításért kiáltó művei már nem akvarellel, hanem akrillal készültek-készülnek, és még nagyobb fantáziáról és szabadságvágyról tanúskodnak. E gesztusok, foltok fő jellemzője az esetlegesség; a lágyság, a harmónia, a hit és a remény mellett természetesen a háború, a betegség, az aggódás, a kétségbeesés nyomasztó színei is megjelennek, de az alkotó minden elkészült képe után világgá kiáltja: Krisztus a győztes király!

Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor és Bozsogi Tibor

2022-10-25