Megvirradt

A sötétség leple

ráncokkal beállványozott arc
nem engedi magához a napot
hogy bearanyozza azt a határait
nem lelő mezőt a benső tájat

ahol örömök ártatlan barikái
legelésztek egykor komor ég
nehezedik rá árnyékok keresik
gazdáikat hiába az a mező már

nem válaszol semmilyen hívásra
minden üzenetet elnyel a feneketlen
idő a lemenő nap sugarára tűzve

lepkeként vergődik egy eltévedt arc
kíváncsiskodó fűszálakon akad fönn
a sötétség nesztelenül aláhulló leple

Megvirradt

Hajnali halk moha kelti az alvó erdei csöndet,
lomb se köhint, a madár csőre üres, remegő
kis szive, mint kisnyúl a bokorban félve lapul meg.
Kéklik az ég, befagyott, mint hegyi tó vize, majd
fölmelegíti a nap, s tere lesz boldog madaraknak,
sárgarigó fütyörész, szél fuvolája zihál,

megvirradt.

Újraszövés

elindult mint a Vezúv lávája
forrón meggondolatlanul
nem tudja célba ért-e vagy ahol
ott van mindig az a cél ha éppen
nagyon ott van ahol ott(hon) van
rácsodálkozik mindenre és ragaszkodik hozzá
fölfedezi a régen ismertet magáévá teszi
ami kezdettől fogva az övé vagy az övé
lehetett volna kitartóan műveli a szenvedés
szögesdrótja mögé szorított pázsitos kertet
amit merészebb pillanataiban boldogságnak
becéz és büszke minden egyes fűszálra
mint orsóról a fonalat próbálja letekerni
összenyálazott éveit hogy újraszője
élete finom szövetét amelynek inkább csak
mintái vannak és fércei mint
használható anyaga

Fecske Csaba