Mélyről jön minden, mi jó a földön...

Illyés Gyula Somogyjádnak ajánlotta Az éden elvesztése című oratóriumát, amely Stamler Imre iskolaigazgató, az irodalmi színpad vezetője, illetve Tokaji Lajos kultúrotthon-vezető felkérésére született. A lírai mű 1967. február 19-i ősbemutatója revelációval hatott, s jelentős momentum a magyar irodalomtörténetben. Az eseményt emléktábla jelzi a művelődési ház falán.

A somogyjádi irodalmi színpad tagjai a helyi kultúrházban adták elő az emberiség jövőjére fókuszáló művet. A teltházat vonzó ősbemutatón természetesen megjelent a szerző. Illyés mellett felesége, Kozmutza Flóra ült, és leányuk, Ika – Illyés Mária –, ugyancsak részese lehetett az élménynek. A közönség soraiban két jeles somogyi költő, Takáts Gyula és Sipos Gyula is helyet foglalt, és Kanyar József levéltárigazgató is megtekintette az előadást. Még ez év májusában a budapesti publikum is megismerhette Az éden elvesztését, amit az irodalmi színpadosok októberben Debrecenben is bemutattak. Déry Tibor Szembenézni című műve válaszként született az Illyés-oratóriumra, jóllehet, az író Illyésnél még elkeserítőbb hangot pendít meg a jövőt illetően. 1992-ben – az ősbemutató 25. évfordulóján – az irodalmi színpad régi és új tagjai ismét színre vitték az oratóriumot, és Somogyjád iskolája ekkor vette fel Illyés Gyula nevét.

Bögös Lászlóné, az általános iskola negyven év után idén nyugdíjba vonuló magyartanára, a település alpolgármestere nagy idők nagy tanúja, hiszen 1985 óta tanít első és egyetlen munkahelyén, és az 1992-es bemutatón maga is közreműködött. Emlékezésre kértük a tanárnőt, akinek tanítványai gyakran dobogós helyezéssel tértek vissza versmondóversenyekről, illetve a vármegyei értékvetélkedőn is remekelnek.

– Mikor hallott először az oratóriumról?

– A főiskolán, irodalomtörténeti tananyagként hallottam először e műről. Emlékszem, mennyire meglepett, hogy Illyés Gyula egy kis falu felkérésére írta. Akkor még csak nem is gondoltam arra, hogy valaha nekem is közöm lesz ahhoz a faluhoz s az oratóriumhoz. Aztán úgy alakult az életem, hogy Somogyjádon kezdtem el tanítani. Nem akármilyen iskolába kerültem ám magyartanárnak! – mondták tapasztalt kollégáim. Nem titkolt büszkeséggel meséltek arról, hogy a magyar irodalom jelentős költője, Illyés Gyula járt az intézmény falai között, hogy ők találkoztak, beszéltek vele, s meggyőződhettek arról is, milyen közvetlen, egyszerű, barátságos ember volt Illyés. Tőlük hallottam az oratórium születésének történetét is. 

– Az ősbemutató 25. évfordulóján, 1992-ben a somogyjádi irodalmi színpad régi és új tagjai ismét színre vitték a darabot. Hogy alakult a kapcsolat az egykori és az új szereplők között?

– Boldog kismamaként töltöttem otthon napjaimat, amikor Stamler Imre igazgató úr felkért arra, hogy az oratórium felújításában vállaljak szerepet. A mai napig emlékezetes számomra az első olvasópróba. Az ősbemutató szereplői mellett ott ültünk mi, újak is. Ahogy Imre bácsi – végighaladva a művön –, bejelöltette velünk a nekünk szánt részeket, hol egyik, hol másik szereplő kezdte el kívülről mondani a szöveget. Farkas Imre bácsi indított, Tokaji tanár úr átvette a szót, a kolléganők, Piroska, Erzsi felváltva szavalta a részleteket. Boldog arccal, szinte egymást túllicitálva mondták mindannyian. 

Csak kapkodtam a fejem, hová kerültem? Mi lesz ebből?! Kezdetben elnézően megmosolyogtam az ősbemutató „öregjeinek” lelkesedését, aztán ahogy folytak a próbák, a régi szereplők lelkesedése ragadósnak, fertőzőnek bizonyult. Rájöttem, hogy az ősbemutató szereplőinek a mű felújítása nemcsak egy előadást jelent, hanem a 25 évvel ezelőtti múlt nagy pillanataira, az azóta elhunyt társakra való emlékezést, a tovatűnt ifjúságot is. Jelképpé nőtt, ahogy szülő és gyermek, apa és fiú, tanár és tanítvány együtt állt a színpadon. Részese lettem a közös alkotásnak. Igaz, nekem a mű mondanivalója nem az atomháború veszélyében csúcsosodott ki, nekem mást üzent. Azt, hogy egy kis faluban is mindent meg lehet, sőt meg kell tenni az emberekért. Azt, hogy érdemes, hiszen a „lépcsőfokok” itt is megvannak. 

Az előadás felemelő pillanataiban már én is az 1967-es bemutató szereplőinek hitével mondtam Illyés szavait: „S épp, mert parány falukra várhat isteni munka.”

Az ősbemutató szereplőivel a próbák során barátokká váltunk, sokat segítettek a mű megértésében. Azóta is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Meghívjuk őket az oratóriummal kapcsolatos rendezvényeinkre – még mindig a színpadon állókkal együtt mondják a mű sorait –, s nagy örömmel idézzük fel a közel hatvan éve történteket. A mű soraihoz arcok kötődnek, amelyek közül néhányat már csak az emlékezet, a fénykép őriz.

– Nem lehetett könnyű megbirkózni a mű nyelvezetével, mivel nem túl könnyen mondható a szöveg. Nehezen ment a tanulás?

– Kezdetben igen, aztán a próbák során szinte bekúsztak a sorok az emlékezetünkbe. A mondanivaló értelmezése sokat segített a szövegek megtanulásában. Kedves anekdota, hogy a Tokaji házaspár – az ősbemutató idején három év körüli – kisfia a járókában mondta a szüleitől hallott illyési sorokat. 

– Érzékelhető, közösséggé formálódás szempontjából is fontos momentum, hogy időről időre előkerül a mű….

– Településünk, iskolánk minden évben megemlékezik Illyés Gyuláról. Az iskolai Illyés-nap nyitányaként a 4. évfolyamosok felidézik az oratórium sorait. A kerek évfordulókon, ötévente pedig Illyés-hetet rendezünk – így lesz ez jövőre, a 60. évfordulón is –, amelynek középpontjában a művészetek, a közösségépítés áll. A hét záró programjaként egykori és jelenlegi diákok, pedagógusok részvételével ünnepi műsort láthat a közönség. 

2017-ben, a mű bemutatásának 50. évfordulója alkalmából a tantestület tagjaival közösen adtunk elő – a mai kor számára fontos üzeneteket hordozó – részleteket a műből. Miért említem? Mert ekkor a másik oldalról is megtapasztaltam azt, amit én éltem át 1992-ben. Részese lettem annak, ahogy kollégáim próbáról próbára tették magukévá az oratórium gondolatait, ahogy az idegenkedésből meggyőződés lett, ahogy új jelképek születtek, mikor az 1992-es előadás legfiatalabb szereplője édesanyaként gyermekével állt a színpadon. 

Volt módom arra is, hogy Tokaji Lajossal és feleségével, Piroskával együtt idézzük fel a mű egyes részleteit a kaposvári Takáts Gyula Emlékházban tartott megemlékezésen. A költő leányával, Ikával történt találkozásaimat szintén maradandó élményként őrzöm. 

– Ezek szerint a jádiak büszkék erre a műre?

– Igen. Erről tanúskodnak a megemlékezések, koszorúzások, irodalmi témájú programjaink. A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társasággal közösen Reichert Gábor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója segítségével emlékeztünk Illyésre és Déry Tiborra. Tudjuk, elődeink tiszteletteljes elismerése, a helytörténeti hagyományok iránti érdeklődés felkeltése, ápolása mindannyiunk felelőssége.

Bármilyen alkalom, lehetőség adódik falunk bemutatására, mindig szóba kerül Az éden elvesztése. Így volt ez 2007-ben is, amikor Somogyjád adott otthont a megyenapnak. A műsorban a pedagógusok és tanítványaik közös előadásában hangzottak el az illyési gondolatok; az ünnep díszvendége, Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke is büszkén utalt az oratóriumra és a „megrendelőkre”. A vármegye értékeit bemutató vetélkedőn is Illyéstől idéztek a diákok. A tervezett helyi értéktárban fontos szerepet szánunk Illyés és Somogyjád kapcsolatának, a jádi ősbemutatónak. Az eredeti dokumentumokat, köztük a felkérőlevelet, Illyés leveleit archiváltuk, kincsként őrizzük. Iskolánk küldetésének tekinti Illyés Gyula munkásságának megismertetését, mely alsóban a népmesegyűjtések ismeretével kezdődik, majd fokozatosan eljut a költő több fontos művének megismeréséig. 

– A mostani diákok vajon mit foghatnak fel belőle?

– Kétségtelen, hogy a művet a diákokhoz közel kell hozni. Ma ez a mű – hál’ Isten – már nem az atomveszélyről szól, áttevődtek a hangsúlyok, ám Illyés örök gondolatokat boncolgat. Mit tehet, tehet-e egyáltalán bármit az egyes ember, ha gondot, problémát, veszélyt lát? Bele lehet-e szólni a „nagyok” dolgába? Érdemes-e jelezni? Mi az az egyéni felelősség? Mi a feladata egy kis somogyi falunak, s az itt élőknek? Ha a gyerekek életkorához igazodva „adagoljuk” a mű sokrétű mondanivalóit, elér a szívig, lélekig. 

– Bizonyára van kedvenc része a műből…

– Több is van. Nehéz választani. Hadd emeljek ki három részletet! 

„S épp mert parány falukra várhat isteni munka”

„Összefügg a világ
és gyümölcs és levél
megjátszhatja magát,
hogy ők viszik a fát,
levél s fa addig él 
s akként, hogy a gyökér 
enniök föl mit ád.
Kiáltva így beszél, 
ki tudja, hogy mélyről jön, 
minden mi jó a földön.”

„Ahol egy hibát megszüntetünk, az egy lépcsőfok. 
Ahol egy jajt elnémítunk, egy lépcsőfok. 
Ahol egy sebet bekötünk, egy lépcsőfok. 
Ahol egy ártalmas, hazug hangot leintünk, egy lépcsőfok. 
Ahol egy tévedésünket beismerjük, két lépcsőfok 
Ahol egy hatalmaskodót, bár istállóban, rendreintünk, egy lépcsőfok. 
Ahol rendreintést fegyelmezetten elfogadunk, öt lépcsőfok. 
Ahol rendreintés nélkül tesszük a jó rendet, tíz lépcsőfok. 
Ahol egy éhes szájat megcsitítunk, az is nagy lépcsőfok. A borjú, a kis malac szája megcsitítása is lépcsőfok. De még a virágé, a búzáé, a gépé is. Egy rété. 
Egy csecsemőt kézbe venni, anyjának szépet mondani, leányának udvarolni, fiúnak visszabiccenteni, minden, ami a világnak valahol örömet ad, a csók, ami addig nem volt, a gyermek, aki most lett, lépcsőfok mind, mind fölfelé.”

– Illyés-olvasóvá tette az oratórium?

– Tény, Illyés nem könnyű olvasmány. Bár már főiskolásként is olvastam tőle, azonban jádiként különös kapcsolat fűz a költőhöz, másképp olvasom őt. Több regényét megismertem, a verseit szívesen olvasom. Kedvencem a Haza, a magasban. Színházrajongóként örömmel nézem drámáit a színpadon, ám sajnos ritkán van erre lehetőség. 

– Hogy véli: az éden tényleg elveszett? Mivel lehet visszahozni?

– Nem veszett el, nem veszhet el, bár a telefont nyomkodó gyerekek látványa bizony gyakran aggodalommal tölt el. A műben megszólaló „hitetlen oldal” véleménye szerint reális veszélye van annak, hogy az emberi lét, s vele kultúránk megsemmisül, hogy elembertelenedik a világ. 

Mit kell tennünk, hogy ez ne következzen be? Teljesítsük a kötelességünket, végezzük a ránk bízott feladatokat – bármilyen jelentéktelennek tűnik is – felelősséggel! Nincs fontosabb az élet apró, szerény kötelességeinél. 

Mit lehet még tenni? Jóval küzdeni a rossz ellen, s hinni, hogy ez az igazi útja az emberiségnek, nem a félelem, a gyűlölet. Észrevenni a legkisebb jót és szépet, s örülni annak. A kultúra szerepe az emberséges világ megmaradásában elsőrendű, ezért a kultúra közvetítőit, a közművelődés „napszámosait” is meg kell becsülni. A közművelődési szakemberek, az alkotóművészek, a pedagógusok, az értékek őrzői mind-mind a kultúra megmaradásának szentelik életüket. Óriási a felelősségük. 

Fotó: Kovács Tibor