JEL újság

Mennyei postások

Simon István2023.07.31

Szerette az angyalokat, de az angyalok is szerették őt. A biblia olvasmányai között az angyalos történetek voltak a kedvencei. A mennyek állatai, ahogy Pilinszky nevezi ezeket a különös lényeket, nagy segítségére voltak az Istennel való kapcsolatában. Gyakran eszébe jutott Jákob, aki álmában egy égig érő létrán föl-alá sétáló angyalokat látott, meg Ábrahám, aki három angyalt vendégelt meg Mamré tölgyesében.

Az angyalok olyanok, mint a postások, láthatatlan leveleket kézbesítenek, melyek az Úrtól küldetnek nekünk. Hírnökök, akik Isten üzenetét tolmácsolták Illés prófétának, Zakariásnak, vagy Jézus anyjának, Máriának, és olykor nekem is, gondolta elmélázva. Szeretett így elmélkedni magában, mert mindig valami új fölismerésre jutott, miközben Jézus szavait ismételgette: evezz a mélyre! Nem érte be féligazságokkal, szenteskedő frázisokkal, szenvedélyesen kereste az igazságot. Bár tudta, hogy „tükör által homályosan látunk”, mégsem adta föl egy percre sem, keresett tovább. Számára maga Jézus volt az igazság, az Isten igazsága, de az angyalok igazsága is érdekelte.

Gyakran föltette magának a kérdést: kik ezek a láthatatlan lények, akik a Jákob létráján közlekedve egyszerre vannak távol és közel, akik Isten- és emberközelben vannak minden pillanatban. Az Isten napszámosai ők, olyanok, mint a serpák, alázatos teherhordók, akikről éppen azok feledkeznek meg, akiknek a terhét hordozzák, pedig ők azon fáradoznak, hogy nekünk jobb legyen az életünk, gondolta némi meghatottsággal. Ha kell, birokra kelnek velünk, miként Jákobbal a Jabbók révénél. Sokáig nem értette, hogyan győzhette le Jákob azt az ismeretlent, angyalt vagy Istent, akivel az áldásért kellett birkóznia. Ebben a különös küzdelemben az ember győzött az Istennel szemben. „Nem bocsájtlak el, amíg meg nem áldasz” (1Móz 32,27) – mondja Jákob annak a titokzatos Valakinek, akivel küzdött. Mert a Mindenható ereje az erőtlenségében van, az igazi szeretet nem a másikat, hanem önmagát győzi le.

Az angyalok sokszor önmaguknál többre képesek, emberként, sőt Istenként is megjelennek, mint Jákob vagy Ábrahám esetében. Ezért is szerette az angyalokat, amolyan névtelen hősöknek tartotta őket, akik mindig készen állnak arra, hogy segítsenek az embereken. Bálám története volt az egyik kedvence, melyben az angyal kivont karddal a kezében igyekszik föltartóztatni a vesztébe rohanó prófétát, akinek a szamara hamarabb fölismeri az Úr angyalát, mint a gazdája. Háromszor is megveri a szegény jószágot, mire „az Úr beszédre nyitotta a szamár száját: mit vétettem ellened, hogy már harmadszor versz meg engem?” Végül „az Úr megnyitotta Bálám szemét is, aki végre meglátta az Úr angyalát, amint ott áll az úton kivont karddal a kezében. Bálám meghajolt és arcra borult. Az Úr angyala ezt mondta neki: Miért verted meg a szamaradat már háromszor? Azért jöttem, hogy föltartóztassalak, mert szerintem veszedelmes ez az út” (4Móz 22,28–32).

Hányszor föltartóztatták őt is, amikor veszedelmes úton járt és hányszor járt úgy, mint Bálám, aki a szamaránál is nagyobb szamárnak bizonyult, míg meg nem nyitotta szemét az Úr. Milyen jó, hogy az angyalok karddal vagy anélkül, de megakadályoznak minket az önsorsrontásban. A Sem emlék, sem varázslat jutott eszébe Radnóti Miklóstól:

„és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.”

De egyszer egy vad hajnalon minden összeomlott és sem emlék, sem varázslat nem segíthetett immár.

„ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.”

Nincs nagyobb árvaság annál, mint amikor úgy érezzük, hogy Isten angyalai elhagytak, magunkra hagytak minket. „Éli, Éli lamma sabaktani” – kiált Jézus a kereszten. „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” Hát még Jézust is elhagyhatta az Isten? – tépelődött magában egy darabig. És Radnótit, József Attilát és mindazokat, akik oly sokat szenvedtek, elhagyta-e az Isten, elhagyták-e őket az angyalok, vagy csak nem nyitotta meg a szemüket az Úr, mint hajdan Bálám próféta szemét.

Sokszor érezte ő is az elhagyatottságot, az ürességet, a fojtogató semmit, azt a bizonyos szeparációs félelmet. Ilyenkor olyan egyedül érezte magát, mint Robinson a lakatlan szigeten, mielőtt rátalált Péntekre. De előbb vagy utóbb az Úr megnyitotta a szemét, és meglátta, hogy az angyal lehet, hogy csapzottan és meggyötörten, de most is ott áll a karddal, ahogy azelőtt.

Mert az Isten nem hagy el soha, „ha mi hűtlenkedünk is, Ő hű marad, hisz magát meg nem tagadhatja” (2Tim 2,13). Velünk van az Isten, mindig velünk van, gondolta, miközben egyik „messzi” unokája jutott eszébe, akit Immánuelnek kereszteltek, ami ugyancsak azt jelenti, hogy velünk az Isten. Sokszor úgy van velünk, hogy nincs velünk, nem érezzük a jelenlétét, mert a szenvedés könnyei elhomályosítják a szemünket. Jézus a kereszten az elhagyatottságot és a „velünk az Isten” érzését egyaránt átélhette. Ez a kettősség kísérte végig az ő eddigi életét is. A mélység fölött mindig ott van a magasság és a Magasságos, aki kész bármikor lehajolni vagy angyalokat küldeni hozzánk, bölcselkedett magában. Öröm töltötte el, amikor ilyen gondolatok jutottak eszébe, mert ezt is az angyaloknak tulajdonította. Úgy látszik, már megint meglátogattak az én láthatatlan, szárnyas barátaim, hogy nyitogassák a szememet.

Volt idő, amikor nélkülözte őket, amikor homályba burkolóztak, a szárnysuhogásukat elnyelte a sűrű csend vagy a lárma, amely körülvette. Ezt az időszakot Isten-fogyatkozásként könyvelte el magában, miközben alig várta, hogy a „hét szűk esztendő” véget érjen és az Úr angyala ismét betérjen hozzá, ismét „láthatóvá” váljék. Bárcsak az én szememet is megnyitná az Úr, mint Bálámét, sóhajtott ilyenkor. Sokszor láthatatlanul is körülvették, óvták és segítették. Életének több története is bizonyság arra, amiről így olvasott a Zsoltárok könyvében: „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezessenek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben” (91. zsoltár 11–12).
Sokszor került olyan veszélyes helyzetbe, melyekre a mai napig pontosan emlékezett, melyekből angyali segítség nélkül sohasem keveredett volna ki élve. Mindig adósnak érezte magát emiatt, nem tudott eléggé hálás lenni szárnyas jótevőinek, akik már jó néhányszor megmentették az életét. Nem volt vakmerő, nem kereste a veszélyt, de hetven esztendőnyi idő elég arra, hogy közben az ember néhányszor meghalhasson. Tisztában volt ezzel, annál is inkább, mivel hajdani osztálytársai közül nagyon sokan hiányoztak már az érettségi találkozókról. Megjárta ő is az „oroszlánok barlangját”, mint Dániel, a „tüzes kemencét” is, mint annak barátai, miközben egyetlen haja szála sem görbült meg az angyalok jóvoltából. Vele is megtörtént, hogy kézen fogva vezették ki szorult helyzetéből, mint Pétert a börtönből, vagy megérintették, gondjaikba vették, mint a rekettyebokor alatt alvó, megfáradt Illés prófétát.

Nemcsak a testi épségére vigyáztak, de lelki, szellemi kincsekkel is elhalmozták. Hányszor könyörgött üzenetért, mikor még a prédikátorok kenyerét ette és tanácstalanul hajolt az üres papír fölé. Hányszor kért tőlük csak egy szót vagy egy-két mondatot, mely az írásából még hiányzott. És előbb vagy utóbb megérkeztek a várva várt szavak, mert Jákob lajtorjája ma is működik, az angyalok le s föl járnak rajta, hogy mint szorgos mennyei postások kézbesítsék az Úr üzenetét.

Szárnyas pártfogóit nemcsak hívta, de küldte is mindenhová, ahol szükség lehetett rájuk. Ily módon barátai, ellenségei, szerettei, népes családja: gyermekei, menyei, vejei, unokái naponként részesülhettek az angyalok segítő támogatásában. „Menjetek, repüljetek, nem csak nekem, másoknak is szükségük van rátok!” Különben úgy gondolta, hogy az angyalok vidám, olykor huncut lények, akikkel lehet barátkozni. Azt olvasta egyszer egy nagy teológustól – Karl Barthnak hívták –, hogy az angyalok zenekarának a mennyben Bachot kell játszania, de ha az Úr nem figyel, netán elszunyókál, akkor gyorsan Mozartra váltanak.

Azt is tudta róluk, hogy szívesen bújnak emberek bőrébe, hogy segíteni tudjanak másokon. Ezzel kapcsolatban volt egy játéka, ami abból állt, hogy föl kellett ismernie az angyalokat. Némi gyakorlatot is szerzett ez ügyben, csak ritkán tévedett abban, hogy ki angyal és ki nem. Gyakran már a járásukról vagy a beszédjükről megismerte őket. Számtalanszor volt dolguk vele is, csak akkor még nem tudta, hogy angyal van a láthatáron. Ilyen volt az a nagyon idős hölgy Kölnben – Frau Erhardtnak hívták –, aki abban az idegen világban beszélgetett vele, fölkarolta, bátorította. Ma is, évtizedekkel később is szeretettel gondol rá, és meg van győződve róla, hogy akkor és azóta sok-sok angyallal találkozott.

Időközben érdekes dologra lett figyelmes szárnyas barátaival kapcsolatban. Amikor olyan helyzetbe került, beteg, haldokló emberek fölé hajolt, valakit megitatott vagy meghallgatott, mintha belé költöztek volna az angyalok. Olyan erős flow-érzés kerítette hatalmába, szinte szárnyai nőttek, szállni, repülni tudott volna. Mindebből arra következtetett, hogy az angyalok olykor általa is megpróbálnak segíteni másokon. Eszerint ő is lehet angyal, ha más nem, hát félszárnyú angyal, aki szárnyalhat is, meg nem is.
Egyszer karácsony előtt a feleségével az áruházban találtak egy törött szárnyú angyalt. Megkérdezte az eladótól, hogy mi lesz az angyal sorsa, mire az így válaszolt: kidobjuk a szemétbe. Annyira szíven ütötte a válasz, hogy teljes áron megvásárolta a szárnyaszegett angyalt. Otthon aztán nagy szakértelemmel helyére illesztette, megragasztotta a letört szárnyat, hogy az angyal ismét szárnyalni tudjon. Gyakran eszébe jutott ez a történet, amely végleg megpecsételte az angyalokkal való barátságát. Talán Isten is így cselekszik, amikor olyan szárnyaszegettnek érzi magát, de aztán egyszer csak – ki tudja miért – újra szárnyalni van kedve.

A szerző református lelkész

 

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az élet csodálója

A születése és életben maradása csoda. Egy sparhelt melege adta a létbiztonságát. Eszterhai Katalin úgy mesél az életről, a jóról, az igazról, a szeretetről, hogy olvasói szíve-lelke megtelik életörömmel.

Jégvirágos lírai mezőkön

Amikor a lehullott hó megtapad a faágakon, amikor az ablakokon jégvirágok nyílnak, amikor gyermekek vidám seregének szánkói siklanak a domboldalakon, persze, felmelegítő nyári verseket illene olvasni, ám a költészet a tél szépségeit is a magyar és a világirodalomba rejtette. Fagyos téli napokon ezekből szemezgetek lelki-szellemi csemegéket, hogy kapaszkodókat nyújtsanak a zordon időjárási övezetben.

Kötelék

Ha ezt a szót hallom, elsőnek a pozitív jelentése ugrik be. Nem a gúzsba kötés, hanem az egyént mint önálló entitást megerősítő valami, ami a teljes egyéni szabadságot jórészt megtartva tesz védettebbé, sőt társsá, és éppen ezért egyben felelőssé is.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!