Mi Atyánk

Kezdetben hívő voltam. Ma már nem tudom megállapítani, mennyi volt ebben az őszinte hit, mennyi a teatralitás, mennyi a templomba kísért lányokhoz kötődő öncsalás. De emlékszem, hogy egyes időszakokban buzgón hittem és buzgón imádkoztam. Miért ne hinnék ennek a hitnek az őszinteségében?

Aztán válásommal olyan helyzetbe kerültem, ami megzavarta kapcsolatomat az egyházzal. Tetézte ezt helyzetem, szem előtti létem a városban, ahová kerültem, de az is, hogy új feleségem családja s ő maga igencsak kritikusan nézett az egyház képviselőire, hiszen a szeretet egyháza helyett éppen a gőg és az anyagiasság egyházával találkoztak. Így tehát én is az egyházon kívül gondoltam becsületes életet élni.

Tegyük hozzá: nagyon erős volt a politika nyomása az egyház ellen, személyesen az én esetemben is, és nagyon gyönge volt az egyház kisugárzása ezzel a nyomással szemben. Szegény Süle Feri bácsi, néhai salomvári plébános! Ő volt az egyetlen gyertyafény számunkra – áldja meg érte az Isten!

Nem tudom, hogy ilyen körülmények között mégis mi éltette bennem hamu alatt annak a parázsnak az izzását, de valami miatt én mégis mindig az egyháznak szurkoltam. Uram bocsá’, kissé olyan volt ez, mint rokonszenvem a Fradi iránt, miközben soha nem néztem a meccseiket.

Ilyen előzmények után a megrendülés sem jött hirtelen és revelációként. Lopakodva jött, kihasználva a lehetőséget, hogy már nem volt kockázata, és valamiféle belső késztetés lassú megerősödésére épülve. Hogy a világ nem csak úgy, magától lett, afelől talán sosem volt kétségem. Aki megteremtette, azt hívjuk úgy, hogy Isten. De hogy nekem, nekünk mi a viszonyunk ezzel az Istennel, az sok-sok fejtörést, bizonytalankodást okozott, néha még a büszkeségemet is próbára tette. De lassan mégis megérett egy felismerés, lassan újra kicsírázott bennem a hit. Hit, hogy a Teremtővel nekem személy szerint is vannak ügyeim.

Ebben a dzsungelben vágott ösvényt a Miatyánk.

Sose tudtam sok imádságot, nem ismertem, különösen fejből nem tudtam azokat a szép könyörgéseket és elmélkedéseket, amiket a szentek és egyházi szerzők összeírtak az évszázadok során. De a Miatyánk élt bennem mint fogódzó. Elgondolkodtam minden során és egyszer csak mélyen megrendített az a sor, hogy „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Az ezerszer ismételt szöveget még egyszer újramondva megdöbbenve vettem észre, hogy az én viszonyom Istenhez attól függ, miként oldom meg a személyes ügyeimet felebarátaimmal, különösen azokkal, akik „ellenem vétettek”. Tehát ellenségeimmel, irigyeimmel, vetélytársaimmal, rosszakaróimmal, mindazokkal, akikhez nem barátság, rokoni szeretet fűz, hanem az emberi társadalomban uralkodó vetélkedés, harc, viszály számtalan különféle, etikailag igencsak kétes kapcsolata.

Ezért szoktam eltűnődni a Miatyánk sorain, és szeretnék most összefoglalni valamit ezekből a tűnődésekből.

„Miatyánk, ki vagy a Mennyekben!”

Mi Atyánk! Többes szám első személyben. Sőt: „Miatyánk!” A legősibb ima címét magyarul egybe írjuk. Ez ugyan formalitásnak tűnik, de mégis a lényegre mutat rá. A Teremtő és az imádkozó viszonyára. A szentmise szövege megünnepli azt a lehetőséget (kegyet, kegyelmet?), hogy mi, gyarló emberek, a teremtő Istent családiasan atyánknak szólíthatjuk. Ennek ellenére ebben sohasem éreztünk semmi rendkívülit, bár megértjük az ókori ember megdöbbenését és meglepetését, mikor ráébred erre a személyes viszonyra. De én, aki éppen a teremtés misztériuma felől közelítettem meg ezt a viszonyt, ösztönösen, minden spekuláció nélkül úgy találtam, hogy a teremtmény számára a Teremtő természetszerűleg Atya. S mivelhogy mi mindannyian kétségtelenül egyként teremtmények vagyunk, indokolt tehát a „mi” használata, s ebből következőleg mi emberek a teremtésben mindnyájan valóban testvérek vagyunk.

Az ima első szava tehát máris sok mindent megmagyaráz, kijelöli az első cövekeket.

De mit jelent az, hogy Ő a mennyekben van?

Hol vannak ezek a mennyek? Milyenek azok? Mik azok?

A legegyszerűbb meghatározás, hogy a mennyország a teremtő Isten lakhelye. Az pedig bizonyára olyan hely, ahová minden teremtmény bízvást vágyakozhat, törekedhet. Az a hely tehát maga a tökéletesség. S ha mi a magunk kicsiny körében, vagy az emberi társadalom a maga szélesebb körében elfogadja a feltételeket és megteremti azok szerint ezt a tökélyt itt a földön, akkor az sincs kizárva, hogy a mennyek leköltöznek ide a földre. „Le” költöznek. Tehát a menny magasabb rendű országa, az Isten országa elvileg – Karinthyval szólva – itt lenn a porban is megvalósítható.

Eltűnődve tehát azon, mi a föld és mi is a menny, aligha van egzakt válasz. Itt most csak arról van szó, hogy válasszuk szét az emberi és az isteni szférát, s tűzzük ki emberi célunknak, hogy a magunk szféráját az istenivel valamiképpen egyesítsük.

„Szenteltessék meg a Te neved!”

Ez a sor a lélek archaikus mélységeibe nyúl le, oda, amikor az ember még saját lelkének volt öntudatlan eszköze, játékszere. Két olyan fogalom merül itt föl a múltnak kútjából, amit a modern ember már szinte értetlenül szemlél. Ha hallott is róluk, azt hiszi, már régen túl jutott rajtuk. Az egyik fogalom a szentség, a másik a névmágia.

Mi az a szent? Valami magasabb rendű, valami nemes, tiszta, jó. Valami, ami előtt önkéntelenül is meg kell hajolni. Mégpedig minél mélyebbre, hogy minél magasabbra tudjunk rá föltekinteni. Mert a szent közvetlen kapcsolatban áll a fölsőbb hatalmakkal, és így a szent a mi számunkra a mennyei mérce, az örök viszonyítási alap.

Megszentelni valamit annyit tesz, hogy valamit, ami föltétlenül, kétségtelenül, kétely nélkül méltó rá, fölemelünk a szentség szférájába. De ebben a szenvedő szerkezetben – ami megmaradt a zsinati nyelvújítás, esetenként nyelvi átsatírozás után is – az is benne rejlik, hogy ez a megszentelés nem a mi művünk. Az tőlünk függetlenül kell, hogy végbemenjen, szinte önmagától, miként Jézus Krisztus is „magától” emelkedett föl a mennyekbe. Egyszerűen azért, mert ő, a megszentelés tárgya oda, a mennyei szférába való.

További ősi gesztus, hogy ennek a megszenteltetésnek a tárgya nem maga az Atya, hanem az ő neve. Hiszen maga az Atya számunkra – legalábbis egyelőre, itt a földön – elérhetetlen, fölfoghatatlan, miként a menny, ahol lakozik. Ő maga a mi földi és együgyű cselekedeteink számára elérhetetlen, mint a köd és a szivárvány. A neve azonban kimondható, ragozható realitás. És mivel a neve az valahogyan mégiscsak ő maga, a névmágia szertartásai révén mégis megtalálhatjuk vele a közvetlen kapcsolatot. S ha az ő nevét megszenteljük, annak révén hódolatunkkal mégis elérhetjük őt.

„Jöjjön el a Te országod!”

Ez sokkal kézzelfoghatóbb instanciának tűnik, mint az előző. S ha úgy fogjuk föl a teremtett világot, mint az isteni szándék megvalósulásának terepét, akkor ez nem egyéb, mint hűséges alattvalói visszhangja az Úr kívánságának. Ha ehhez a sorhoz hozzáolvassuk mindjárt a következőt is, lekapcsolva azt a hozzá fűzött helyhatározói függeléktől, akkor ez az alattvalói hűségnyilatkozat teljessé válik. Jöjjön el a Te országod és legyen meg a Te akaratod – ez a kettő szinte ugyanazt jelenti. S amennyiben mégsem, úgy pontosan kiegészíti egymást.

De vajon csak ennyit jelent ez a sor, vagy ez a két sor? Mert ha így fogjuk föl, elvész a különbség „a Te országod” és az emberek országa, vagyis „a mi országunk” között. Hiszen akkor az Úr akarata itt, a mi országunkban valósul meg. Akkor nem kell külön „eljönni” az Ő országának. Akkor a színpad maradhat, legfeljebb a darab változik.

Ez a sor azonban teljes és tökéletes színváltozásról szól. Jöjjön az itteni és a mostani helyre egy másik ország: az Úr országa! Nyilván, mert az Úr akarata csak ezen a teljesen más, a szent szférából származó terepen teljesíthető ki, s mi azért könyörgünk, hogy részesei lehessünk ennek a ki- és beteljesedésnek.

„Legyen meg a Te akaratod!”

Folytathatnánk az előző szálon is az elmélkedést, de feltűnik egy újabb kérdés. Lehet, hogy ez a mondat azt jelenti, legyen a Mindenható mindenható? Vagyis töltse be hivatását, vállalja saját isteni egyéniségét és intézkedjék végre, hogy a mindenségben a dolgok ne összevissza történjenek, hanem ahogyan az meg van írva, az isteni akarat és törvények szerint?

Avagy ez a mondat valójában az emberi vívódás válasza? Uram, nem küzdök többé ellened! Eddig azt akartam elérni, hogy a dolgok az én akaratom szerint történjenek, de föladom a játszmát! Megadom magamat. Legyen úgy, ahogyan Te akarod, legyen meg a Te akaratod! „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem ahogyan Te!”

A Teremtő az embert szabad akarattal ruházta föl. Talán leginkább ezt jelenti az írásnak az a formulája, hogy „a maga képére alkotta”. Az ember ezt az Istentől kapott, és az Istenéről másolt, vagy inkább letükrözött akaratot mint emberi létének eszközét, a maga elképzelései szerint használja tehát. Jóra és rosszra. S miközben az ember a maga akaratával azon igyekszik, hogy a teremtett világ különféle dolgait a maga kényére formálja, hajlítsa, érzi az anyag és a lét ellenállását. S ebben az ellenállásban megérzi azt is, hogy a teremtő nemcsak az embernek, de minden teremtményének is megadta a maga egyéniségét. Megadta, hogy ha nem is akarattal, de anyagi tehetetlenséggel, természeti folyamatokkal a saját törvényeik szerint működjenek és ezeknek a törvényeknek a beteljesítésén munkálkodjanak. Az ember élete tehát küzdelem a teremtett világgal.

Ugyanakkor az ember folyvást küzdelemre kényszerül magamagával is. Ember az emberrel, ember önmagával. A társadalomban élő emberek szándékai, akaratai sokfélék, s ezek összeütközésbe kerülnek egymással. De egyazon embernek is számos ellentmondó vágya, szándéka van, s ezek révén állandó a belső küzdelem is. Végül megérezzük, többnyire csak sejtésként, de néha szilárd meggyőződéssel felismerjük magunkban a magasabb akaratot, a szent mérce jelzéseit is. És ezek a jelzések többnyire eltérnek saját vágyainktól.

Ezekben a küzdelmekben kell eljutnunk a szent felismerésének és önmagunk megadásának pillanatáig, amikor azt mondjuk: Mi Atyánk, legyen meg a Te akaratod!

„amint a mennyben, úgy a földön is”

Itt a könyörgés és gyötrődés egy nagy sóhajba torkollik. Hiszen úgyis eljön ide, a földre a mennyek országa – úgy legyen meg tehát itt is az Úr akarata, amint az a mennyországban teljesül! Ez a sor voltaképpen csak értelmezi az előbbi kettőt, csak pontosítja. Ez csupán egy hely- és módhatározói mellékmondat. Igaz, nem éppen szerény, nem éppen igénytelen. Nem kisebb kegyre, kegyelemre tartunk számot, mint hogy mennyei elbánásban lehessen részünk. Ugyan ne kelljen nekünk a mennybe utaznunk, kapjuk meg itt helyben a mennyei elbánást, ellátást! Ez az igénybejelentés ezzel a felhanggal szinte frivol. Úgy merünk beszélni teremtő Istenünkkel, amint választott parlamenti képviselőinkkel sem? Kívánságunkat nem is követelően jelentjük be, csak mint a legtermészetesebb járandóság iránti igényünket, hogy aztán oda sem figyelve várjuk el beteljesülését?

Nem szabad túlzásba esnünk! Ízleljük meg újra: „..sicut in caelo et in terra.”

Szerény és hétköznapi kívánság ez, ha feltételezzük az imádkozóról azt a lelkületet, amit az előzőekben már elhittünk róla. A földön küzdő ember megadta magát istene akaratának, s most már csak várja annak beteljesedését. Bár mielőbb megkaphatná!

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”

Az eddigi sorok az ember és a Teremtő, az egyén és a Teremtő kapcsolatáról általánosságban szóltak. Anyagi, vagy magatartási szempontból nem tartalmaznak konkrétumot. Milyen az Isten országa, mi az Isten akarata? – a Miatyánk ezt nem határozza meg, nem írja le. A legtöbb ember ezt nem is várja tőle. Különböző források alapján mindannyiunkban él erről valamilyen homályos, vagy határozottabb elképzelés, és azt várjuk, hogy a vágyott beteljesedés majd valami magasztos és szent örömmel tölt el. Az Isten országáról és akaratáról szóló sorok tehát ebben a lét fölötti, örökkévaló lebegésben ringatnak bennünket.

Ezek után hirtelen megjelenik a mindennapi emberi élet valósága, a kövek keménységével, a szél ridegségével, az éhség belső mardosásával. Mert ugyan mit él át a mindennapok során az az ember, aki mindennapi kenyeréért könyörög? Nyilván megtapasztalta a napi szükségletek hiányát, szűkösségét és bizonytalanságát. És szemét az égről maga elé veti a földre, összébb húzza magán ruháját és körülnéz éjjeli hajlék, esteli eledel után.

(Budapesten, a Keleti pályaudvar mellett, a Baross szobor háta mögött áll egy hosszú, fehér kőfal. Előtte öles törzsű nyárfák, majd az úttesten a húszas és a harmincas autóbusz végállomása. – Nem tudom, ma is ott van-e még. – Hányszor megesett velem, hogy leszállván a vonatról, s a hideg autóbuszon dideregve az indulásra vártam, az ablak lélektelen üvegén túl egy frivol Majális életképeivel találtam szemben magam. Hajléktalanok hálószobái a fal tövében, a fáknak észak felől szélvédett árnyékában – párnák és dunnák és intim dobozok a fagyosan csillagos ég alatt. S a vetett ágyban elnyújtózva vagy összekuporodva hajléktalan emberek keresnek valamit, ami otthon, ami csak az álmaikban jelenik meg mindennapi valóságként, ami kenyér, ami emberi élet. Vajon imádkoznak-e ezeknek a szabadtéri dunnáknak a lakói, s ha igen, miként, kihez, miért?)

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – mondja a Miatyánk. Akinek ez nem gond, akinek ezért nem kell könyörögnie, az könnyen elfeledkezik arról, hogy fölöttünk ott van, hogy miránk gondot visel valaki, a mi Atyánk. Akinek viszont nem adatik meg a mindennapok biztonsága, az imádság szinte magától tolul az ajkára. De ha tudatára ébredünk, hogy mindennapi biztonságunk alapjai milyen ingatag, hogy betegség, politika, gazdaság, természeti csapások milyen gyorsan, minden előzetes vészjelzés nélkül megingathatják, össze is törhetik ezeket az alapokat, az imádságnak ez a sora mérhetetlenül fontossá válik.

„És bocsásd meg a mi vétkeinket”

Bocsánatot nem a bűnös kér, hanem akinek bűntudata van. A bűntudat forrása pedig mindenekelőtt egy norma, amit magaménak fogadok el, s egy önminősítés: önmagam és a norma összehasonlítása.

Aki az ima előző sorait átéléssel mondta el, abban ez a bűntudat szinte magától kialakul. Nem kell meghatározott bűnökre alapulnia. Az ember megsejti a maga esendőségét, elönti annak érzete, hogy hány esetben viselkedett másként, mint kellett volna. Miként szól a bűnbánati imádság? „Vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.” Nos, kinek nem támadnak olyan gondolatai, amiket netán még a büntető törvénykönyvben is feltalálhat? Vagy legalább a szüleitől kapott, a társadalmi körében érvényes viselkedési szabályok között. És kinek a száját nem hagyják el szándékosan vagy meggondolatlanul, mocskos, igaztalan, embert vagy istent sértő, káromló szavak? Aztán a cselekedetek! Lehet, hogy az ilyen vétek a legritkább, noha legáltalánosabban ezt tartjuk bűnnek. Ölni, hazudni, csalni, tettleg megcsalni, elbirtokolni, lopni, rabolni – még ha a latenciát figyelembe vesszük is, sokkal kevesebben teszik, mint akik ugyanezt gondolják, mint akik beszélve róla sugallják. Legtöbben azonban, azt hiszem, azzal vétkezünk, hogy a jót, amit felismerünk, amit megérzünk, amire kötelezettségünk van, nem tesszük meg.

Bizonyos tehát, hogy a könyörgés igencsak helyén való. Mégis jó lenne határozottabban körülírni, mi hát a bűn. Hiszen a bűn ráadásul nem is homogén kategória. A bűnnek nagyon sok fajtája van – akár a büntető törvénykönyvben is –, s ezek vélhetően az Úr előtt sem esnek azonos elbírálás alá. A hittanból tudjuk, vannak halálos és bocsánatos bűnök. De hol van ezek között a határ, és ki jogosult eldönteni, hogy adott esetben az adott vétkes a határvonalnak melyik oldalán áll?
És mindezen elméleti megfontolások mellett, sőt azokon túl van még valami! Bocsánatot adni valamely bűnre voltaképpen csak a bíró nagylelkűségétől, jó szívétől függ. S ugyan ki kételkedhetne a Teremtő, az Atya jó szívében? Különösen manapság, amikor az egyház sem a siralomvölgy és az utolsó ítélet Damokles kardját függeszti a fejünk fölé, hanem az Isten szeretetét emeli ki. Lelkipásztorunk nemegyszer így mondta: „nem smasszer-isten”. Deus caritas est. De megbocsátható-e az a bűn, aminek tragikus következményei jóvátehetetlenek? Aminek következményei velünk élnek, vagy velünk halnak? Van, aki az ilyen szennyet könnyedén maga mögött hagyja, s kábszeres lebegéssel lejt tovább az élet felszínén. De van, akiben az ilyen bűnök mély és be nem hegedő sebeket hagynak, szélső esetben akár Júdás önvádjának erejével, s akiknek az abszolúció is csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoz.

Atyám, bocsásd meg, s ha én nem tudom, tedd jóvá Te az én vétkeimet!

„miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

Megbocsátás és szeretet – ugyanazon viszony két arca. Erdő Péter bíboros mondta: szeretni ellenségemet annyit tesz, hogy jót akarok, jót kívánok neki. Elsősorban tehát nem azt, hogy magamhoz ölelem, társaságát keresem, lelkem neki kiöntöm. Nem. Ezzel a barátaimhoz, hites társaimhoz fordulok, akiknek rokonszenvében, tehát az enyémmel azonos értékrendjében, gondolkodásában, velem együtt rezdülésében bizonyos vagyok. Az ellenségemtől azonban számos különbség választ el, amiket nem tudok felszámolni, hiszen egyikünk sem akarja feladni egyéniségét. Hiszen azért vagyunk másmilyenek a Teremtő szándéka szerint, hogy sokszínű legyen ez a Föld. Egymás elleni vétkeink tehát vagy egyikünk eredendő rossz szándékaiból, vagy egyéniségünk, hitbéli és társadalmi örökségünk eltéréseiből fakadnak. Az előbbi esetben a rossz szándékot, az ellenséges érzelmeket a szeretettel kell semlegesíteni. Néha elegendő ennek a jeleit felmutatni, máskor elszámolhatóan bizonyítani is kell.

Egy régi magyar legenda tartja, hogy amikor Paskievics herceg csapatai végighömpölyögtek a magyar falvakon, s rájuk zúdították mindazt, amit a háborúzó seregek zúdítani szoktak, egy falu elárvult asszonyai egy udvarházban gyűltek össze. S mikor az orosz sereg katonái rájuk törtek, az egyik fiatalasszony, karján gyermekével, kiállt a kapuba, s a közeledő marcona katonák előtt megcsókolta a kezében tartott feszületet. Majd odatartotta a legelső katonának, s felszólította: Csókold meg te is! Az megdöbbent, de megtette. Utána pedig sorra csókolta a keresztet az egész csapat. – Apor Vilmos története ez, boldog végre hangolva. A kereszt névtelen hőse volt ez az asszony. Ha az egyház nem is, az Úr bizonyára fölvette őt a boldogok seregébe.

Más esetekben nem sikerül megállítani a bűn lejtőn guruló szekerét, s a bűn megesik úgy, hogy mi szenvedjük el. Bizonyára ez az alapesete annak, amikor meg kell bocsátanunk az ellenünk vétkezőknek. Persze lehet bosszút is állni. Szemet szemért, fogat fogért. „Gyermekemért gyermek: / Lajos, Endre, halj meg!” S nem mindig adódik olyan jó szerencse, hogy akad egy Gyulafi, aki elébe ront a fegyvernek. De Záchék tragédiája is folytatódik, mert „Piros vére hullásáért / minden nemzetségét” követelte a hatalom. Többnyire ilyen volt a történelem. Vagy ha mégsem, annak legtöbbször nem a keresztényi megbocsátás, hanem a szenvedő fél gyöngesége, kiszolgáltatottsága, bosszúra képtelensége volt az oka. Vajon milyen gyakori erény az igazi miatyánkos megbocsátás? Amikor a szenvedő fél őszintén megszánja az ellene vétkezőt, szeretetből, s mert látja, hogy az „nem tudja, mit cselekszik”, és ezért annak megtérését, megigazulását, dühe lecsillapulását kéri Minden Tettek Urától. És azt kéri, hogy árassza el keserű lelkét a szeretet, a békesség, az áhítat a világ csodálatosságának és a Teremtő tükörképének láttán. Hogy ebből kisarjadjon a szamaritánus felebaráti szeretete.

„És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”

Ez a sor mintha összefoglalása lenne az előbbieknek, ami szerkesztésileg, retorikailag teljesen indokolt is. Mégis, mikor arra kérjük a mennyei Atyát, ne vigyen minket kísértésbe, arról a tusakodásról vallunk, hogy ha tudjuk vétkeinkről, hogy micsodák, ha rosszat téve tudjuk, hogy most éppen rosszat teszünk, vagy ha valamely élethelyzetben öntudatlanul tesszük meg azt a rosszat, ennek mindnek van valami külső oka is. Rendben van, ismerjük el, hogy szabad akaratunk van és megkaptuk a választás, a döntés szabadságát, de az adott helyzet, amiben választanunk lehet, mégsem tőlünk függ. Lehet az véletlen, lehet sorsszerűség vagy fátum, lehet a rossz társaság, a média, az ital csábítása. Nos, ez a kísértés. Aki abban megjelenik, az a Gonosz. Lám, még az Édenben is ott volt a kígyó. S ahogy a kisgyermek, ha rosszalkodáson érik, ösztönösen a pajtására, testvérére mutat: nem én vagyok a hibás, ő találta ki, hogy mit játsszunk – Ádám is készen volt a válasszal, hogy Éva adta az almát. Majd Éva is továbbhárította a felelősséget: a kígyó mondta.

Mondhatni erre, bibliai mese csupán. Persze, bármilyen szilárd legyen is hitünk, a teremtéstörténetet nyilván nem fogjuk dokumentumfilmként értelmezni. A tényleges eseményeknél sokkal fontosabb az a világkép, az a helyzet- és jellemleírás, ami ebben a mesében az egyik legemberibb magatartásformát jeleníti meg. Mert kár is lenne tagadnunk, mi is bűnbakot keresünk, ha el kell számolnunk valamely vétkünkről, vagy akár tévedésünkről. Még saját magunk előtt is! Szeretjük magunkat tökéletesnek, éltanulónak látni és láttatni. Márpedig az eminens szerep akkor hozza a legbiztosabb sikert, ha nem is kerül sor igazi megméretésre. Ha nem kell szembenéznünk a kísértésekkel, ha valami mennyei közlekedési rendőrség a Gonoszt mindig más utakra tereli, mint ahol mi járunk. Urunk, Atyánk, mi úgy tudjuk legbiztosabban teljesíteni parancsaidat, ha előttünk kikövezed annak útját, sőt gondoskodsz róla, hogy senki se akadályozzon bennünket és nyílegyenesen végighajthassunk rajta. Az út végén pedig tárt kapukkal vár a mennyek országa!

Lehet ezen a helyzeten ironizálni, lehet ájtatosan vagy megrendülten is szemlélni, de mégis az a valóság, hogy könnyű úgy megmaradni viszonylag bűntelennek, ha a kísértések elkerülnek bennünket. Gondoljunk csak a XX. század kataklizmáira! Aki nem élte át a világháborút, akit nem környékezett meg a titkosszolgálat, abból nem lehetett tömeggyilkos vagy aljas testvéráruló. A hősök és szentek ilyen kísértések között teremnek, akik a legkegyetlenebb kísértéseknek is ellen tudtak állni. A gyöngébb embernek azonban első menedéke, hogy jaj, csak nehogy találkozzunk egymással, én és a kísértés. Mark Twain írja A lóvátett városban, hogy a szenteskedő város pecsétjének körfelirata eredetileg az volt: „Ne vígy minket kísértésbe!”. De mikor a ravaszul felállított csapdába legjobbjaik is sorra beleesnek, megváltoztatják a mottót ilyenképpen: „Vígy minket kísértésbe!” Mert tűzben edzik az acélt is.

Ám, aki a Miatyánkot imádkozza, elsősorban nem jól edzett acél szeretne lenni, hanem a mennyek országának vizsgázott, minősített polgára. A jó bizonyítványhoz pedig a könnyen megoldható vizsgatételeken át vezet a legbiztosabb út. Uram, kímélj meg hát bennünket a túl kemény próbatételektől, mert nem szeretnénk elbukni! Uram, Te is azt szeretnéd, ha mennyei sereged minél népesebb lenne. Ne támassz hát túl nagy, teljesíthetetlen követelményeket! Miatyánk, szabadíts meg a Gonosztól!

Ámen.