Mi egyszer itten megesett

Családi összejövetel. Ebéd utáni társalgás, fiatalok vitája az elmúlt évtizedek történéseiről. Egy nyolcvanegy éves asszony hallgatja az érvelőket. Megdöbben, mennyi mindenről nincs fogalmuk a fiataloknak. Élő tanúként közbeszól.

     Megélt eseményekről beszél. Hetven évvel ezelőttiekről s a közelmúltban történtekről, melyeknek szemtanúja, részese volt. Szavait csönd követi. Aztán ketten is felkérik, írja meg az életélményeit. – „Óh, azok több kötetet tennének ki” – mondja, de egy-egy korszak néhány jellemző epizódjának felvillantására vállalkozna. Megtette. „Képtelen történelem” címmel magánkiadásban jelent meg Perczel Mária XX. századi „gondolatforgácsainak, emlékeinek” gyűjteménye.

     Ő is örült a könyvecskének, s mi, az olvasói is. Mondta, ez csupán töredéke az elmúlt évszázad nagy részét felölelő élményeinek. Biztattuk, folytassa. Nekiállt. A toll ez év március 15-én, nyolcvanhárom éves korában hullott ki a kezéből.

     A 48-as tábornok ős egyenes ági leszármazottjaként már nem vehetett részt e kiterjedt család március 15-i szokásos éves bonyhádi találkozóján. Máriát április 10-én búcsúztattuk a Felső-vízivárosi Szent Anna-templom gyászmiséjén.

Bentlakás a Sacre Ceurben

A tízéves Perczel Máriát szülei 1939-ben íratják be a Szent Szív Intézetbe, ahová 1944-ig járt. Hitre, szerénységre, lemondani tudásra nevelt az iskola. Mindez jó muníciónak bizonyult a nemsokára harctérré váló országban. Ám figyelmét nem kerülte el az elitképzés néhány ellentmondása. „A származás, a társadalmi hierarchia megosztotta a lányokat. Egyes apácák maguk is észlelték ezt, s néha okos diplomáciával igyekeztek elsimítani a felgyülemlett indulatokat. (….) A bejáró lányok szerényebb anyagi környezetből érkeztek. A bentlakók mint földbirtokos, arisztokrata, nagypolgári lányok kerültek ebbe a kiváltságos intézetbe. Ebből később sok konfliktus, irigység és megaláztatás származott” – emlékszik vissza a társadalmi igazságosság érvényesülésére egész életében érzékeny Perczel Mária.

     A bentlakás össze is kovácsol. Mária néhány társnőjével együtt vérszerződést kötött a következőkre: 1. Egymás segítése a tanulásban. 2. Súgó brigád alakítása mind a humán, mind a természettudományos tárgyak esetében. Ez kiterjed a dolgozatírásra is. 3. A kölcsönös segítség a magánéletre is kiterjed. Gombostűvel szúrták meg az ujjukat, s kibuggyanó vércseppel pecsételték meg az iratot.

     Azóta viharos évek, évtizedek teltek el. Világégés, diktatúra, forradalom, rendszerváltoztatás követte egymást. Fogadalmukat a „vérszerződők” mindig betartották. Betegeiknek gyógyszert szereztek. A rossz körülmények közé kerülteket együttesen segítik. Támogatják, egyengetik egymás gyermekeinek, unokáinak, dédunokáinak pályáját.

A lengyel menekült keresztje

Perczel Máriát 1943 nyarán az édesanyja elküldte nagynénjéhez, hogy segítsen neki a bálványosi birtok ügyeinek intézésében. Nagynénje özvegyasszony volt. Az egyik fia elesett a Donnál, a másik még a fronton harcolt. A 14 éves nagylány megtette, ami tőle telt: könyvelt, felügyelt, számon tartott. Az egyik délelőtt kinézve a kúria ablakán két biciklis embert láttak közeledni. „Rövidesen be is jelentették magukat az inasunknál. Az idősebb Antall József és fia állt előttünk. Nagynénémhez fordulva kérték, hogy zárt körben beszélhessenek vele, az én jelenlétem nem zavarta őket” – emlékszik Perczel Mária. „Az idősebb Antall József azzal a kéréssel fordult a nagynénémhez, hogy egy 50 év körüli lengyel katonatisztet szíveskedjen egy-két hétig vendégül látni. Lengyelországból több ezer tiszt menekül átmenetileg Magyarországra az oroszok s a németek elől.”

     A nagynéni beleegyezett. Másnap autóval megérkezett egy lengyel úr, akit – Mária emlékei szerint –Mistakowskynak hívtak. A nagynéni Máriára bízta patronálását, hiszen mindketten jól beszélték a közvetítő nyelvet, a németet. A két hatalomtól is lerohant Lengyelországból menekülő Mistakowsky úr érthető okokból meglehetősen búskomor volt. Elmesélte, hogy két fia közül az egyik orosz fogságba esett, a másikról a háború kitörése óta semmi hír. Egy nap elhatározták, hogy elviszik a közeli Balatonföldvárra moziba. Egy Kabos Gyula burleszkfilmre váltottak jegyet. Szöveg semmi, a gesztusokat a lengyel menekült is megérti. A filmek előtt mindig Híradót vetítettek.

     Ezen éppen Orsós Ferenc professzor számolt be az 1941-es katyni lengyel tragédiáról, a lengyel tisztek tömeges szovjet kivégzéséről. Orsós professzor részt vett abban a bizottságban, amely az ő módszereit alkalmazva 1943-ban megállapította a katyni vérengzés pontos időpontját (1941), és ezzel bebizonyította, hogy a közel harmincezer lengyel katonatiszt kivégzését nem az oda bevonult németek, hanem korábban a szovjetek hajtották végre. „Egyszer csak – írja a visszaemlékező – a kamera egy közeli képet mutatott az egyik feltárt tömegsírról, ahol egy halott tiszt mellkasán régi barokk kereszt volt látható. A mellettem ülő lengyel úr felkiáltott: »Ez a fiam! Ezt a régi családi ékszert én tettem a nyakába, amikor bevonult!« – majd ájultan esett össze.” Azonnal mentő, majd Balatonboglár, az ottani Lengyel láger. Az ott intézkedő id. Antall József megköszönte a nagynéninek az addigi segítséget. Perczel Mária e történetet 2008-ban elküldte a katyni mészárlásról filmet forgató Andrej Wajdának is, akinek az édesapja szintén a katyni áldozatok között volt.

Robbanó babák és romok

Balatonmelléki háborús idill. Vasárnap. A község lakói a templomban fohászkodnak a békéért. Aztán félreverik a harangot. A falu lakói futva igyekeznek az otthon maradott szeretteikhez. A levegő remeg a közelgő bombázók dübörgésétől. Az égre pillantva megdöbbenve észlelik, hogy furcsa tárgyak ereszkednek alá a tovadübörgő monstrumokból. „Aztán láttuk – tudósít Perczel Mária –, hogy egyre több játék baba hull le a gépekből. A gyerekek elkezdtek kiabálni: »Nézzétek, mit kaptunk…!«

     A kicsi Mariska volt a legélelmesebb, s elsőként kapta fel az egyik babát a földről. Hirtelen nagy robbanás és csattanás hallatszott, és a kislány véres kézfeje a cafatokra robbant baba mellé esett…. A második világháború egyik legnagyobb borzalma és szégyene volt ez a tett – állapítja meg az egykori szemtanú – amit pedig a mai napig oly nagyra tartott Amerika követett el.”

     Perczel Mária beszámolójának különös aktualitást ad az USA-ból jövő politikai kritika a sajtószabadság és a demokrácia magyarországi érvényesülésének ügyében. Nem múlik el év, hogy itt vagy ott fel ne em egetnék a magyar háborús bűnök elkövetőit. Érdemes lenne e kérdésben keresztényi szellemben felvetni az angolszász háborús bűnösség megállapítását.

     A főváros ostromát Mária Budán élte át, a Szilágyi Dezső téri református templom háta mögött álló Fő utcai ház pincéjében. „Az egyik este óriási robbanás rázta meg a levegőt… A németek a Duna parton lévő villamossínekre vontatták lőszeres szerelvényüket, amely az orosz repülőgépek bombái nyomán a levegőbe repült… A Fő utca és a Vitéz utca sarkán álló házak mind összeomlottak. A törmelék hegyekben állt az úton. Anyám a kerület összes házának tervrajzát hivatalból magánál tartotta, így tudta, hogy merre lehet behatolni a romok alatti pincékbe rekedt emberekért.

     A helyszínre sietők kopogásra lettek figyelmesek, gyenge emberi hangok rimánkodtak segítségért. A német főhadiszállás a Víziváros egyik épületében tartózkodott. Anyám elment a parancsnokhoz, kérve, hogy katonái segítsenek a romok egy részét eltakarítani és a még élő embereket kimenteni a romok alól. A válasz elutasító volt. Nekik most az utat kell szabaddá tenniük, mert másnap csapatok érkeznek. Ezért még az útról eltakarított törmeléket is ráhányatta a házromokra.”

     Befejeződött a háború. Kiásták a napokig vegetáló, a romok alatt megfulladt emberek holttesteit. (Ma a Nagy Imre térrel szemben a Fő utcán ezen a helyen áll az ún. Pontház épülete.) Gulácsy Irén holtteste mellett lelték meg naplóját, melyben napokig írta reménykedve, hogy bízik a kiszabadításukban. Perczel Mária megállapítja: „És még ma sincs egy emléktábla, ami az élve eltemetett emberekre emlékeztetne. De hová lett a napló?! Én, ha tehetném – írja Mária – e történetet és a naplót kötelező olvasmánnyá tenném a középiskolában.”

Gloria in excelsis Deo

Pest elfoglalását követően a harcok már Budán dúltak. Mária édesapja – aki az első világháborút is megjárta – leparancsolta családját a pincébe. Maga a lakásban maradt, és harmóniumán a legnagyobb csatazaj közepette is Bachot, Beethovent játszott. E harmónium egy modernnek számító amerikai gyártmányú hangszer volt, jelentős hangerővel. Messziről sokan orgonának vélték, hiszen édesapja orgonadarabokat is megszólaltatott rajta. Egy nap teljes fegyverzetben fiatal német katona állított be hozzájuk. Zavartan mondta, az utcáról hallotta az orgonamuzsikát. Németországban templomi kántor, így különösen megragadta a zene. Mária édesapja behívta. „Ő gépfegyverét anyám rekamiéjára dobta, majd megkérte apámat, hadd játszhasson egy-két orgonaszámot a harmóniumon. A fiú arcán – aki remekül szólaltatta meg a hangszert – boldogság és öröm suhant át. Aztán apámmal még négykezest is játszottak.”

     A koncert véget ért. A német katonát a parancsnoka szólította. Eljött az este. A németek frissen sebesültet hoztak a házba, ahol a gyermekorvos szomszéd gondjaira bízták. Haslövés – állapította meg a diagnózist. Tetanusz oltás hiányában egy-két órán belül meghal. A sebesült a délelőtti katona, az orgonista volt. A halálán levő fiú megadta menyasszonya címét, s kérte Mária édesanyját, értesítse a haláláról. „Apámat pedig arra kérte, míg haldoklik, Max Reger: Gloria in Excelsis Deo c. művét játssza el, mert templomukban odahaza menyasszonyának is ezt játszotta. Apám egész éjjel játszotta a fiúnak e művet, aki reggelre boldog mosollyal az arcán halt meg.” Hogy mi lett a harmónium sorsa? – „Megettük” – írja Perczel Mária. Családjuk a háborút követően jövedelem nélkül maradt, édesapját menesztették állásából. Édesanyja, aki korábban háztartásbeli volt, ekkor elvégzett egy műszakirajz-tanfolyamot. Hogy az éhezést elkerüljék, a harmóniumot eladták egy vidéki plébánosnak, aki a temploma számára vette meg. De ez már a békeévek története.

Naskay Szilárd

Folytatjuk