JEL újság

Mi egyszer itten megesett - 2. rész

Naskay Szilárd2012.10.22.

A Szent Szív Intézettől a Siemens gyárig

 

     Előző számunkban kezdtük el Perczel Mária Képtelen történelem címet viselő életrajzi kötetének ismertetését. Az idén nyolcvanhárom éves korában elhunyt Mária a 48-as tábornok, Perczel Mór egyenes ági leszármazottjaként került 1939-ben a Sacre Coeur Intézetbe a bentlakó arisztokrata és a bejáró plebejus lányok közé. A II. világháború alatt szerepet vállalhatott az id. Antall József irányította lengyel menekültek bújtatásában, segítésében. Budapest ostromát Budán a Szilágyi Dezső téri református templom mögött álló ház pincéjében vészelte át. Az itt lakó Perczel család a háborút követően nehéz helyzetbe került. A békeévek történetét ebben a részben követjük nyomon.

Kísértő emlék

     Perczel Máriát évtizedekig kísértette a Fő utca és a Vitéz utca kereszteződésénél történt tragédia. Ma a Nagy Imre tér és az ún. Pontház található ezen a helyen. Az ostrom egyik estéjén hatalmas robbanásra riadtak. Kő- és mészpor szitált mindenfelé. Hosszú percekbe telt, míg kiderítették, hogy a házuktól kétszáz méternyire, a Fő és a Vitéz utca sarkán álló épületek mind összeomlottak. Törmelék törmelék hátán. Az ok: a németek a felső rakparton futó villamossínekre vontatták lőszeres szerelvényüket. Ezt robbantották fel az orosz repülőgépek bombái. Mária édesanyja az I. kerület Légoltalmi Ligájának elnökeként akcióba lépett. Férfiakat toborzott a házak törmelékhalmai alatti pincékbe szorultak kimentésére. Szerszámaik alig, gépeik egyáltalán nem voltak. Lapáttal, csákánnyal az eltakarítás sziszifuszi munkának ígérkezett. Felkeresték a német főhadiszállást a Víziváros egyik házában. A parancsnoknál Mária édesanyja segítségért interveniált. A válasz elutasító volt. Nekik minden erejükkel a másnap érkező csapataik előtt kell az utat eltakarítani, biztonságossá tenni. Még az út törmelékeit is ráhordták a házromokra. Az arra merészkedők napokig hallották a pincékben rekedt emberek kopogásait, segítségért rimánkodó hangfoszlányait.

     A háború végén kiásták a holtakat. Az ott lakó Gulácsy Irén írónő holtteste is előkerült. Mellette lelték meg naplóját, melyet a pincében utolsó leheletéig reménykedve vezetett. „Még ma sincs egyetlen emléktábla – jegyzi meg Perczel Mária –, ami az élve eltemetett emberek szenvedéseire emlékeztetne az épület helyén álló ún. Pontház falán. És hová lett Gulácsy Irén halálos naplója?! Én, ha tehetném, ezt a történetet és a naplót kötelező olvasmánnyá tenném a középiskolákban.”

A Szabad Nép és az elhurcolt vőlegény

     Az orosz csapatok háromnapos szabadrablását részben, erőszakoskodásait szerencsésen megúszó fiatal lány középiskolás élete is lassan a szokásos kerékvágásba zökkent. Az egyetlen, ideiglenesen használható Szabadság hídon gyalogolt át mindennap a pesti tanintézetébe. A budai lányok hajnali felkelésre és hosszú gyalogtúrára kényszerültek mindennap. Az iskolában 9-től 13-ig rövidített órákat tartottak. Ebédelni egy dán segélykonyhára jártak. Egyik nap főtt tészta volt, a másik nap – felváltva – tejberizs. A sok talpalás eredményeként kéthárom hét alatt elkopott a cipőtalpuk. Bőr nem volt a talpaláshoz. A cipész megoldásképpen a Magyar Kommunista Párt lapját, a Szabad Nép példányait nyújtotta át nekik, hogy azzal béleljék cipőiket. „Javaslatát be is tartottuk – jegyzi meg Perczel Mária –, így az ideológiai képzést mi már előre, a legalsó szinten megkaptuk.”

     Idővel eljött a kukoricakása és a melaszos sütemények ideje. A fiatalság is élni akart, s reménykedett egy jobb életben. Itt-ott szerényebb körülmények között összejöttek. Gramofon zenéjére táncoltak, szerelmek szövődtek. Mária 1947-ben ismerkedett meg egy számára igen rokonszenves fiatalemberrel, akit hamarosan a család is vőlegény-jelöltnek tekintett. Néhány hónapi – ma úgy mondjuk – együtt járás után a fiatalembert szovjetellenes szervezkedés vádjával letartóztatták, s a Szovjetunióba hurcolták. Az ítélet: húsz év szabadságvesztés és kényszermunka. Galgóczy Árpád csak 13 év múlva, 1960-ban térhetett a Gulag táboraiból haza.

     Időközben Perczel Mária az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészhallgatója lett történelem–könyvtár szakon. Történészhallgatóként Szekfű Gyulánál szigorlatozott. Szekfű ebben az időben Magyarország moszkvai nagyköveteként is tevékenykedett, s ezt a kapcsolatot próbálta felhasználni Mária vőlegénye felkutatására. „Láttam, hogy Szekfű Gyulát megrendítették az elmondottak, de őszintén elmondta, ő a Szovjetben nem nagy potentát. Megígérte, hogy legközelebbi hazajövetelekor hívatni fog. Így is történt. Közölte Árpád fogolytáborának számát, és ígérte, utána néz, mi van vele.”

     Legközelebbi találkozásukkor megnyugtatta Máriát, hogy Galgóczy Árpád – a későbbi legautentikusabb orosz műfordítónk – él, ám húszévi kényszermunka vár rá. Ez a tragédia más irányt szabott Perczel Mária életének.

Laudetur Jesus Christus

     „Abban az időben – írja Perczel Mária – az egyetem még autonóm területnek számított (1949-ig). Biztosítva volt a szólásszabadság. Közvetlen szakmai kapcsolatot lehetett kialakítani olyan híres professzorokkal, mint Kosáry Domokos, Szekfű Gyula, Benda Kálmán, Benedek Marcell, Keresztury Dezső, Zsiray Miklós.” 1949 a fordulat éve volt az egyetem tekintetében is. A régi nagy tanárokat félreállították, nyugdíjazták vagy elbocsátották. A szólásszabadság megszűnt. Származás alapján rostálták meg a jelentkezőket, de a hallgatókat is. Perczel Máriának – a történelmi név és a 48-as ős okán szerencséje volt, nem zárták ki az egyetemről. A történelem szakon is számos új tanár jelent meg.

     Így került oda Gerő Ernő felesége, Fazekas Erzsébet is. Perczel Mária így emlékezik vissza: „A szemeszter témája a nagy francia forradalom volt. Mindnyájunkban dolgozott a kisördög, vajon hogyan fogja előadását megtartani. Franciául, latinul nem tudott. Az előadásában szereplő francia neveket a tanársegédje írta fel helyette a táblára. Néhányan összebeszéltünk, hogy megtréfáljuk. Elhatároztuk, hogy amikor belép, hangosan, mint azt az egyházi iskolákban szoktuk, Laudetur Jesus Christus-szal köszöntjük. Így is történt. Amint belépett, mi egyszerre köszöntöttük, majd az egész hallgatóság kórusban válaszolt: Laudetur. Neki fogalma sem volt, mit jelentenek e szavak, s már-már boldog mosollyal köszönte meg a szíves fogadtatást.”

Szocialista kultúra és géppuskatűz

     Egyetemistaként a nyári időszakban gyakorlati munkára osztották be a könyvtárszak hallgatóit. 1951-ben ez rendhagyónak bizonyult: a megszüntetett egyházi könyvtárak és a kitelepített családok magánkönyvtárainak anyagát kellett a helyi MÉH-telepre szállítani. Az átnézés szempontjait 12 pontba foglalták. A megadottakkal nem egyező köteteket zúzdába küldték. Mária a kispesti MÉH-telepre irányított és szabad ég alatt tárolt könyvhegyekkel szembesült. A bencés gimnázium és szeminárium bőrbe kötött és aranybetűs köteteit átnézve nem engedhette, hogy ezeket a kultúrtörténeti értékeket átadják az enyészetnek. Még egy 1500 körüli ősnyomtatványra is akadt közöttük. Ezt hazavitte, s másnap felhívta Borsa Gedeont, aki a Széchényi Könyvtárban az ősnyomtatványok felelőse volt. A szakember azonnal felkereste, s el is vitte tőle a könyvtárba, majd egy szaklapban publikációt jelentetett meg róla. Három hétig tartott, míg szétválogatta a MÉH-telepre szánt értékeket. Selejtnek csak a teljesen szétázott, széttépett könyveket hagyta. A többi kiadványt sikerült a Széchényi Könyvtárba vitetnie.

     Az egyetem végeztével Perczel Mária a Budapesti Műszaki Egyetem könyvtárába került. 1956. október 25-én 10 órára a polgári lakosság békés, fegyvertelen tüntetést szervezett a Parlament elé, a Kossuth térre. Barátai, kollégái Máriát is hívták, jöjjön velük. Férje – Mária ekkor első gyermekét várta – állapotára való tekintettel nem engedte. Az esemény azóta „véres csütörtök” néven vált hírhedetté. A békés tüntetőkre a környező épületek tetejéről géppuskatüzet zúdítottak. Halottak és sebesültek tucatjai maradtak akkor a Kossuth téren.

Siemens és a 21. század

     A kádári konszolidáció korlátozott lehetőségeket biztosított a felkészült szakemberek számára. Perczel Mária egy főiskolai könyvtár vezetőjeként kiemelkedő kulturális munkát végzett. Idővel – a hetvenes évek közepén – megpályázott egy három hónapos nyugati ösztöndíjat, melyet el is nyert. Az ausztriai szakmai ösztöndíj a felsőfokú német nyelvvizsgával rendelkező Máriának számos tanulsággal szolgált. Többek között az Osztrák Könyvtárosok Szövetsége szervezésében látogatást tehetett a Siemens egyik gyárában, ahol akkor már – mikor itthon még csak hallhattak felőle – számítógépes rendszereket teszteltek. Odarendeltek mellé egy mérnököt, aki ismertette a számítógép működését, s bemutatta, mennyire felgyorsítja majd ez a berendezés a könyvek rendszerezését és keresését. „Félelmetesnek tűnt, hogy a gép azonnal kiírja a szerzőt, az összes adatot, sőt azt is, hol, melyik teremben és polcon található a keresett mű… Hát tényleg ez lesz a jővő?!”

     A 21. században minderre visszaemlékező Perczel Mária a jövőt illetően nem kis szorongással, ám a nemzeti összefogás reményével fejezi be könyvét „hogy újjáteremtsük ezt a történelem során oly sok megpróbáltatást átélt országot”. Záró momentumként Vajda János Utolsó dal, Ginához című versének részletét idézi:

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S Isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...

Naskay Szilárd

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Megőrizni a békét a békétlenségben

Nagyné Tóth Mónika volt az ötletgazdája a Balatonszemesi Katolikus Találkozónak, s maradt a „lelke” csaknem három évtizeden át.

Hőség és hűség

Nehéz napokat élünk, mint Jónás, aki napszúrást kapott és ájuldozott a hőségben. Hőségkupola van fölöttünk, forróság köröttünk, , majdnem úgy érezzük magunkat, mint Dániel barátai a tüzes kemencében. Ki ítéletnek, ki figyelmeztetésnek véli ezt a szó szerint meleg helyzetet...

Hogyan szolgál napjaink szelleme?

Az asztalomon két cikkgyűjtemény feküdt. Egy régebbi kiadvány Tőkéczki Lászlótól, a másik napjaink öt kiváló gondolkodójának szerkesztésében 21 elemző tanulmányt tartalmaz. Felváltva olvasom őket, s el-eltűnődöm, honnan hová igyekszünk, s végül hová jutunk?
2016–2026 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!