Mi ez a tánc, fiatalok?

Fenyő Miklós egy nagy levegőt véve nemes egyszerűséggel csak bekéredzkedett a nagyhatalmú kommunista kultúrpápa, Aczél György lakására, hogy engedélyeztessen egy nagyszabású, rocktörténeti jelentőségű szabadtéri szilveszteri Hungária-koncertet, Szikora Róbert pedig vallási okokból nem vállalt húsvétkor munkát, így az egyházi ünnepre való tekintettel két nappal elhalasztották az 1995-ös Hungária-nagylemez stúdiófelvételeinek kezdetét – többek között ezek az érdekességek is kiderülnek Novai Gábor, a Hungária együttes basszusgitárosának életrajzi könyvéből, amelynek címe: Mi ez a tánc, fiatalok?

A számos kultúrtörténeti adalékot szolgáltató, a Kádár-rendszer könnyűzenei történetének néhány bizarr fordulatát bemutató, egyébként rendkívül szórakoztató könyv kifejezetten hasznos olvasmány mindazoknak, akik megélték-átélték azt az eufóriát, amivel a magyar rock and roll emblematikus együttese karrierje során a csúcsra jutott, de azoknak is tanulságul szolgál, akik ennél fiatalabbak, és érdekli őket, hogyan töltötte szabadidejét a legvidámabbnak hazudott barakk. A 344 oldalas kiadvány apró kis történeteiből az is kiderül, hogyan is éltek a második világháború után az emberek, miként játszottak az elértéktelenedett és 1946 augusztusában utcára hajított milliárd-billpengőkkel a gyerekek bankosdit vagy boltost, de még azt is megtudhatjuk, hogy voltak Óbudán úgynevezett svábházak – ezek egyikében nőtt fel az olasz felmenőkkel is rendelkező Novai Gábor a Laktanya utcában –, ahol nyoma sem volt a mai korszak hívságainak, igen gyakran nagyon kis területen, akár két szobában zsúfolódott össze egy-egy népesebb család, ahol az áramkimaradások miatt sokszor petróleumlámpával vagy gyertyával voltak kénytelenek világítani és fával fűtöttek – Európa közepén, a világ egyik legszebb fővárosában, a XX. század derekán. Ebből a környezetből nőtt ki a háború borzalmait már csak szüleik elbeszéléseiből ismerő, de a nélkülözést még megtapasztaló „nagy generáció”, a hatvanas évek fiatalsága, amely különböző, Nyugatról kerülőúton hozzánk beszüremkedő csatornákon keresztül megismerkedett a Beatles-lázzal, és létrehozta a maga sajátos, vadkeleti szubkultúráját. Ennek egyik fő kísérőjelensége volt az amatőrzenekar-alapítások fáradhatatlan sorozata, s ide illeszthető Novai Gábor első, igaz még hírnévre szert nem tevő diákzenekara, a Vadóc, amelynek nevét ő találta ki. Még az együttes megalapítása előtt, az egyébként zongorázni tanuló ifjú titán – akiről már első tanára is megállapította, hogy nagy tehetsége van a zenéhez – egy háromajtós szekrényből fabrikált nagybőgőt, sőt a zenész berkekben mindenki által csak Novának becézett zenész pályája elején a kabátja árából vett magának hangszert.

A kommunista rezsim számára Novai Gábor felmenői nemigen jelentettek jó pedigrét, anyai ágon kifejezetten gazdagoknak számítottak, még hintójuk is volt – vagyonukat „természetesen” elvették Rákosiék rablógazdálkodásuk során –, az pedig egyenesen a „klerikális reakció” mondvacsinált bélyegét vonta maga után, hogy szülei komoly vallásos nevelést kaptak. Ehhez kapcsolódik még a nagy világégés előtti megismerkedésük is, ahogy a könyvben olvasható: „amikor anyám a zárdával templomba ment, apám éppen ott ministrált, és valahogy sikerült szóba elegyedniük”. A vallásos nevelést talán az olasz származás még nyomatékosabbá tette, de az 1945 utáni időszak finoman szólva sem kedvezett az efféle indíttatásoknak, így Novai Gábort szülei a kertészet felé igyekeztek terelgetni, kevés eredménnyel, hiszen életében a zene minden egyéb alternatívát elsodort. A kötetben szó esik arról, hogy a Rangers együttes – itt játszott Soltész Rezső is testvérével, Soltész Gáborral együtt – volt az első profi zenekara, akikkel még az Egyetemi Színpadon is játszhattak, ami óriási megtiszteltetésnek számított. Ekkoriban találkoztak Fenyő Miklóssal életükben először, amikor is Novai Gábor elvitt egy dalt az akkor szárnyait bontogató Hungáriának, akik ezt kísérőzenekarként adták elő. A Rangers-szel – a nevüket később meg kellett változtatniuk, mert az az akkor éppen Vietnámban harcoló amerikai katonákra emlékeztetett, így lettek aztán Corvina – készített először rádiófelvételt, és velük szerepelt először a televízióban is, mégpedig az 1968-as Ki mit tud?-on, ahol – milyen érdekes az élet – a Hungária mögött a második helyezést érték el. Ahogy Novai Gábor fogalmaz a kötetben: „már másnap művész úrnak szólítottak”.

Novai Gábor későbbi, a Generál együttesben eltöltött időszaka is tartogatott sikereket: a Ki mit tud?-ot nyerték meg 1972-ben. Nincsenek véletlenek, az olasz szál itt is kísértett, mert a jutalomút egy olaszországi utazás lett, amiről tévéfelvétel is készült, a lírai Százéves kút című számukat pedig ebből az alkalomból rögzítette a tévé. Novai Gáborról nemcsak ebben a zenekarban, de a későbbiekben is mindvégig megállapítható, hogy zeneileg és emberileg is a stabil pontot jelentette zenésztársai számára, aki egyszerre vette ki részét a zeneszerzésből és szövegírásból éppúgy, mint a hangszerelésből vagy a zenei rendezői és produceri munkából, ráadásul szervezőként is megállta a helyét. Ő volt az, aki mindig elkísérte Fenyő Miklóst a pártállami könnyűzenei monopolintézményekbe, amellyel kapcsolatban induláskor rendszerint megjegyezték egymásnak: „Megyünk békát nyelni”, ami némi öniróniával egyértelműen utalt arra a kínkeserves bajlódásra, amit a pártapparatcsikokkal való ügyintézéskor kellett elszenvedniük. A kötetből kiviláglik, hogy a személyes ellentétek elsimításában is élen járt Novai Gábor, s ez úgyszintén emberi tulajdonságait dicséri. Egy ilyen alkalommal, már a „klasszikus”, csúcson lévő Hungária korszakában egy cukrász barátjával készíttetett hat marcipán békát, amit egy óvatlan pillanatban gondosan becsomagolva egyik megbeszélésük alkalmával odatett Szikora Róberték konyhaasztalára. Ez egy humoros, egyben ügyes manőver volt, amivel azt szerette volna szimbolizálni, hogy a zenekar mind a hat tagjának meg kell kötnie a maga kompromisszumait ahhoz, hogy a további sikereiket meg tudják célozni. Amikor a Hungária-tagok meglátták az édes állatfigurákat, egyből értették a célzást, mindenki tudta, hogy miben kell engednie a másiknak, és ünnepélyes mozdulatokkal ráharaptak a marcipánbékákra, hogy azokat lenyelve elnézzék egymásnak a túlkapásokat. Ezek az apró, ámde annál fontosabb mozzanatok is hozzájárultak, hogy a zenekar fel tudja dolgozni a hirtelen rászakadó sikert, és ne kezdjék el hatan hatfelé húzni a közös szekeret.

A könyvben Novai Gábor mintegy pszichológusi képességről is tanúbizonyságot téve számba veszi a siker különböző fokozatait, illetve a zenekarok fejlődéstörténetét, ami véleménye szerint minden karrierben nagyon hasonlóan zajlik, a megalakulástól egészen a feloszlásig. De olyan művelődéstörténeti adalékot is találunk a Radnai Péter közreműködésével az Athenaeum Kiadó által gondozott könyvben, miszerint az 1982 szilveszteri Blaha Lujza térre tervezett gigakoncertjükre nagyon készültek, de még nem voltak meg rá a hivatalos engedélyeik (ilyenkor a rendőrségnek, az érintett önkormányzatnak, azaz az akkori tanács művelődési osztályának, illetve többezres tömeg esetén az Országos Rendező Irodának is hozzájárulását kellett adnia) a helyszín és az időpont különlegessége miatt. Ekkor Fenyő Miklós gondolt egy nagyot, és kihasználva, hogy alig egy utcasarokra laktak egymástól, elsétált az akkori „mindenható”, kulturális ügyeket felügyelő MSZMP KB-titkár Aczél György lakásához (Fenyő a Pozsonyi úton, Aczél a Szent István parkban lakott), ahol az őrökkel konzultálva kért bebocsáttatást és meghallgatást. Csodák csodájára siker koronázta törekvéseit, és az addig soha nem látott volumenű és atmoszférájú nagykoncertet megrendezhették. Ennél még nagyobb tömeg előtt zajlott az 1995-ös nagy visszatérő koncertjük a Népstadionban (amit akkor még úgy képzeltek, hogy búcsúkoncert lesz), amihez egy újonnan felvett, vadonatúj szerzeményekből álló nagylemez is dukált Ébredj fel Rockandrollia címmel, valamint a menedzsment szerződésének értelmében még ebben az évben sportcsarnok-turnéra indultak. Ide tartozik, hogy Szikora Róbertet nem tudták rávenni társai, hogy az amúgy is feszített tempójú ütemezésre való tekintettel vegyen részt a húsvétra eső lemezfelvételi napokon. A dobos-énekes arra hivatkozott, hogy neki akkor teljesen más, lelki jellegű dolga van.

Novai Gábor vallomása szerint „négyszer járta ki a rock and roll egyetemet”, ami utalás a négy legjelentősebb formációjára, a Generálra, a Hungáriára, a Dolly Rollra és a jelenleg is működő Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekarra. Utóbbiról megjegyezte: még ma is van mondanivalója a fiatalok számára. A könyv utolsó fejezetében bepillanthatunk a jelenkor show-business-ének kulisszái mögé, abba a világba, ahol a média viszonyainak gyökeres megváltozása következtében valamiféle titokzatos erők eredőjeként jönnek létre a sztárzenekarok – biztosra ugyanis manapság már igazából senki sem mehet a sikert illetően. A basszusgitáros szimpatikus jelmondata, miszerint a zenészeknek minden egyes nap újra és újra a nulláról kezdve meg kell hódítaniuk a közönséget, abszolút igaznak bizonyult, hiszen valójában azok, akik egykoron slágereket tudhattak magukénak, ha nem becsülték meg magukat vagy nem tudtak élni hosszú távon és megfelelőképpen a lehetőségekkel, akkor bizony egykönnyen a feledés homályába veszhettek, amire a múltból szép számmal akad figyelmeztető példa. Ez a műfaj, amit ennek a kötetnek a főhőse művel, az életigenlésre esküdött fel, arra szerződött – ahogy fogalmaz egy helyütt a sikeres zenész –, hogy az embereknek megmutassa az élet napos (vagy naposabbik) oldalát. Ehhez kívánunk mi is még hosszan tartó erőt és egészséget az idén hetvenhét éves Novai Gábornak.