JEL újság

Minden produkcióba egy kicsit belehal az ember

Lőrincz Sándor2023.05.20

Mindig valami jó értelemben vett „szent megszállottságot” érzek rajta, amikor beszélni, játszani hallom, vagy dirigensként látom egy-egy koncerten. Drahos Béla maga sem tagadja: kissrác korában bizony összesúgtak a környezetében lévők, azt gondolván: ennek a gyereknek vagy több kereke van eggyel az átlagosnál, vagy kevesebb. A nemzetközi hírű, Liszt-díjas fuvolaművész a közelmúltban szülővárosában, Kaposváron járt, ahonnan szárba szökkent a muzsika iránti szenvedélyes szerelme, s ahova visszatérni jó.

A Kaposvári Polgári Casino vendégeként találkozhattunk vele a Liszt Ferenc Zeneiskola nagytermében. Ott, ahova csaknem hatvan évvel ezelőtt lépett be először, s ahova oly sok kedves emlék köti. A tanterem, ahol a próbák kínnal-gyönyörrel teli izgalmát átélte, ma igazgatói iroda, melynek ajtajára vélhetően egyszer majd felkerül a tábla: innen indult világhódító útjára a művész. 

„Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza” – vallotta Kodály. Szembesítem a zenetudós igazával a fuvolaművészt, aki azonosul e bölcsességgel, jóllehet: életének volt egy időszaka, amikor többet vállalt magára a kelleténél, csapkodtak feje fölött a hullámok, de Isten kisegítette a már-már vállalhatatlan helyzetből. Merthogy mindent neki köszönhet. Négy gyermeket nevelő szüleit, testvéreit, tanárait, de mindenekelőtt a zenei tehetséget, amellyel megáldotta. Az Úr fuvolát nyomott a kezébe, mert már kiskorában is ezt tartotta a legszebben szóló hangszernek, hiszen felröpít a mennybe, hogy felhőket oszlasson, hogy erőt adjon, hogy közelítsen egymáshoz szent és profán, ég és föld. Művész és közönség, ember és ember.

S hogy érzett-e némi megrendültséget, amikor belépett régi alma materébe? Könny szökött szemébe, szavai elakadtak, majd nyelt egy nagyot és több mint fél évszázadot visszarepülve az időben, kellemes nosztalgiával mesélt a régiekről. Csajághy Anci néniről és férjéről, aki a mai Kodály, akkor Tóth Lajos Általános Iskola élén állt, meg a zeneiskolában tanító Csupor Lászlóékról, akik – édesanyja elszántságának köszönhetően – elindították a művészet útján. 

– Diákként ez volt a világot jelentő deszka számomra – mondta a színpadon zajló zenés beszélgetésen. – Amikor ezen a dobogón szerepeltem, majdnem kiugrott a szívem a helyéről, most meg már ki is ugrott… Növendékeim is gyakran kérdezgetik tőlem: a tanár úr nem izgul egy-egy fellépés előtt? Dehogynem, jobban, mint ti, ez hozzátartozik az előadó-művészethez! – felelem nekik, meg arról is beszélek: minden produkcióba egy kicsit belehal az ember, de ha nem hal bele, akkor az talán baj is…
A család legkisebb tagjaként ámulattal szemlélte, testvérei mind-mind hegedű- és zongoraórára jártak, így aztán ő is vágyott arra, hogy mielőbb jegyességet kössön a muzsikával.

Szirányi László tanár úr adott nekem hegedűórákat, s a Parasztbecsületben a kocsizörgést elég korán el tudtam már játszani hegedűn – emlékezett nevetve. – Laci bátyám ekkor már a Jézus Szíve-templom kántora volt. Zongoraórákra is jártam, de a fuvola hangjai nekem sokkal jobban tetszettek. Édesanyám kérlelésére azt mondta Csupor Laci bácsi: „Na jó, Drahos néni, menjünk vissza az egyik terembe, előveszem a fuvolát, s ha képes megszólaltatni a fia, akkor felveszem a zeneiskolába.” Azt mesélték: akkorát fújtam bele, hogy még a bíróság előtt is lehetett hallani. Töretlen ez a szerelem azóta is; soha nem fekszem le úgy, hogy ne játszanék. Ez a legjobb gyógyszer, az embert úgy is annyi minden éri. Míg fújom a fuvolát, jön egy inspiráció, és kezdődhet a következő nap. Édes lányom azt mondta egyszer: „Apa, szerintem te akkor is tudsz majd fuvolázni, ha egyetlen fogad sem lesz.” Ezt még ugyan nem találta ki senki, de lehet, hogy egyszer eljutunk idáig. A zene nagyon fontos; a hangszer csak eszköz, testem egy része…

– A fogakon kívül a vitálkapacitás, a légzéstechnika is meghatározó a fuvolajátékban – vetem közbe.

– Ez így igaz, de én szorgalmas diák voltam, tanáraim mindig kíváncsian hallgatták, mit tanultam, és szerénytelenség nélkül mondhatom: elég jól fuvoláztam. Mivel Csupor tanár úr kollégáival a Csiky Gergely Színház zenekarában is muzsikált, rávett: tanuljuk meg Iluska dalát a János vitézből. Megtanultuk, s indultunk játszani a teátrumba.

Hetedikesként muzsikált először a Csikyben, s bizony jól keresett az éjszakába nyúló előadásokkal; 1968-ban 3400 Ft-os tiszteletdíjat kapott. Nagy pénznek számított ez akkoriban, de minden fillérnek ezer helye volt. A „csodagyerek” tudatában volt annak: Istennek terve van vele, nem lehet más, csak fuvolaművész. Tanárai, szembesülve különleges tehetségével, gyűjtést indítottak azért, hogy jobb hangszeren gyakorolhasson tanítványuk. Akkoriban 5500 forintért rendelték meg a fuvolát, amit a közelmúltban sikerült megszereznie a kaposi zeneiskolának.

– Beleszerettem a színházi létbe. Élveztem a zenélést, a Keleti Temető előtt vezető éjszakai bicikliutat már kevésbé – szövi tovább a szót a művész. – Ráadásul másnap délelőtt a történelemórán leesett a fejem az álmosságtól, de Csajághy Karcsi bácsi, az iskola igazgatója mindig elnéző volt velem. Bűbájos felesége, a csupazene, csupaharmónia Anci néni volt a szolfézstanárom, így mindent tudott rólam. 

– Különleges képességei miatt nem súgtak-búgtak össze a háta mögött a diáktársai? – kérdeztem a fuvolaművészt.

– De igen. Mindenki egy kicsit bolondnak nézett, mert a fuvolázáson kívül valóban semmi más nem érdekelt. Ez most is így van, pedig állítólag professzor vagyok a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen – válaszol nevetve. – Szeretem, amit csinálok, s belehalnék, ha nem fuvolázhatnék…

Hogyhogy a Táncsics gimnáziumban kötött ki, s nem valamilyen zenei középiskolában?

– Volt arról is szó, de a család anyagi helyzete nem tette lehetővé, édesanyám pedig nem akart albérletbe engedni, amit jól tett. Amikor a Zeneakadémiára felvételiztem az „elfuserált csodagyerekek osztályába”, akkor Jeney Zoltán tanár úr simléderes sapkában Szeszler Tibor tanár úr sokdioptriás szemüveggel az orrán hallgatta virtuóz Köhler-etűdömet. Produkcióm végén Jeney odaszólt Szeszlernek: „Te, ennek a gyereknek egy kerékkel több van, vagy kevesebb, mint kellene.” Nem kerültem be hát a Zeneakadémiára, maradtam a kaposvári Táncsicsban, ahol kegyelemjegyeket kaptam, hiszen mindenki tudta: előbb-utóbb odébbállok. Édesanyám időközben megözvegyült, de sikerült megélnünk. Én szorgosan muzsikáltam a Csikyben. Színházi fizetésemből tudtunk venni egy terliszter öltönyt, melyre nagyon kellett vigyáznom, csak ünnepeken vehettem fel. A gimiben kemény két évet töltöttem. Semmit nem tudtam, viszont mindenki kedvence voltam. Ezt követően kerültem a győri zenei gimnáziumba…

Ahol szintén meglehetősen hóbortosnak vélték, de büszkén vállalta e billogot. Zeneművészeti főiskolásként lett az Operaház elsőfuvolása.

– Emlékszem, egyszer a híres Lukács Ervin dirigált, s én úgy ugrottam be valaki helyett. Amikor meglátott, szinte elájult. Pártfogóm megkérdezte: „Miért, nem jó, ahogy játszik a fiú?” Erre ő: „De, nagyon jó, csak mondd meg neki, ne ő dirigáljon nekem, majd én mutatom a tempót.” A zenekari tagok meg biztattak: „Ez az, adjál neki, öcsi!” Így indult az operaházi pályafutásom, s meggyőződésem, hogy az operajátszás a legnehezebb műfaj, de talán az operett műfaja még ennél is nehezebb – summáz. 

Arról is beszélgettünk, hogy a kezdeti sikereket újabbak követték – bejárva a világ jelentős koncerttermeit. Moszkvától Münchenig, Londontól Berlinig, Japántól Amerikáig, Párizstól Új-Zélandig. Akár szólistaként, dirigensként vagy zenekari tagként. Közben pedig CD-k születnek, világklasszis karmesterekre fókuszál, köztük Bernstein, Doráti, Gardelli és Ferencsik János – harminc éve Kobajashi Ken-Ichiro karmester asszisztense volt –, majd maga is vezényli a Rádió Szimfonikus Zenekarát, később az Állami Hangversenyzenekart s a MÁV Szimfonikusokat, no meg a Kaposvári Szimfonikus Zenekart. Japánban, Kínában és Új-Zélandon is maradhatott volna, de szíve hazahúzta; Székesfehérváron lett az Alba Regia művészeti vezetője…

– Idegtépő, gyötrelmes évek voltak mögöttem – ilyen egy előadóművész, illetve karmester élete –, ám a hajdani koronázóváros több mint másfél évtizedig jelentett biztos pontot az életemben. S hogy valamit jól csináltam, azt a város által adományozott díszpolgári cím is igazolja. Egyébként január 1-jén voltam vendégszerepelni az Alba Regia Szimfonikus Zenekar felkérésére.

A beszélgetést muzsika szakítja meg. Vasvári Tamás zongoraművésszel Schubert és Richard Strauss kapcsán kétszer is összeöleli őket a zene, s egy ráadásnak is tapsolhat a Polgári Casino és a zeneiskola közönsége. Ahogy hallgatom őket, Varnus Xavér bölcsessége jut eszembe. Az orgona „fenegyereke” azt tartja az előadóművészetről, az olyan, mintha az ember a mutatóujjával a folyó lassan tovacsorgó víztükrére írna. Szóval illékony az élmény, nem lehet átölelni, mint egy szobrot, vagy hosszasan nézni, mint egy festményt otthonunkban. A fuvolaművész elmereng, s igazat ad Xavérnak: 

– Minden szavával egyetértek. Nehéz az előadóművész küldetése. Amikor a hallgatóimnak magyarázok Budapesten vagy Pécsett, s bemutatok nekik egy darabot, akkor megpróbálom átadni azt az érzést, amit nekik is érezniük kellene, ám olykor-olykor valami más jön le. Amikor az ember szívét-lelkét beleadja, és nem a várt eredménnyel szembesül, akkor egy kicsit csalódott lesz, de ezen túl lehet lendülni. 

– Hiányzik a lélek a hallgatókból?

– Nem, csak másként van jelen. Amit nekem Mozart eszembe juttat, azt én nem tudom átadni nekik, hiába játszom, nem érzik. A hangok megvannak, minden stimmel, csak a szükséges többlet hiányzik. Én egyébként mindig meg is „filmesítem” a művet. Előadom, énekelem, játszom, s ha kell, táncolok is az órán, mondjuk egy menüettet, de így is nehéz az interpretáció. 

Szót ejtünk apját régóta motiváló, ugyancsak muzsikus leányáról is, a tanítással töltött évekről, habilitációjáról, az egyetemi doktoriskoláról, melynek tanára, az iPad-utálatáról, hihetetlen zenei memóriájáról, meg arról, hogy éjjel 2-kor is képes gyakorolni. Drahos Bélának mindennél nagyobb örömet jelent, ha művészete megérinti a közönség szívét. Istennek naponta hálát ad a kapott talentumért. Édesapjának ugyan nem volt zenei hallása, zalai parasztcsaládból származó édesanyja viszont gyönyörűen énekelt, és fontosnak tartotta, hogy gyerekei is tanuljanak muzsikálni. Kimondatlanul is vallotta Kodállyal: „Nem lehet egészen boldog ember az, akinek nem öröm a zene, ám erre az örömre tanítani kell az emberiséget.” 

Úgy, ahogy Drahos Béla fuvolaművész is teszi, rendületlenül.

Fotó: Drahos Béla facebook-oldala és családi fotóalbum

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Hol vagyunk otthon?

Az indiai származású Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetessel, a Pápai Magyar Művek volt igazgatójával beszélget magyarországi szolgálatáról Balázs Zsuzsa

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball-Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvétel nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!