JEL újság

Minden produkcióba egy kicsit belehal az ember

Lőrincz Sándor2023.05.20

Mindig valami jó értelemben vett „szent megszállottságot” érzek rajta, amikor beszélni, játszani hallom, vagy dirigensként látom egy-egy koncerten. Drahos Béla maga sem tagadja: kissrác korában bizony összesúgtak a környezetében lévők, azt gondolván: ennek a gyereknek vagy több kereke van eggyel az átlagosnál, vagy kevesebb. A nemzetközi hírű, Liszt-díjas fuvolaművész a közelmúltban szülővárosában, Kaposváron járt, ahonnan szárba szökkent a muzsika iránti szenvedélyes szerelme, s ahova visszatérni jó.

A Kaposvári Polgári Casino vendégeként találkozhattunk vele a Liszt Ferenc Zeneiskola nagytermében. Ott, ahova csaknem hatvan évvel ezelőtt lépett be először, s ahova oly sok kedves emlék köti. A tanterem, ahol a próbák kínnal-gyönyörrel teli izgalmát átélte, ma igazgatói iroda, melynek ajtajára vélhetően egyszer majd felkerül a tábla: innen indult világhódító útjára a művész. 

„Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza” – vallotta Kodály. Szembesítem a zenetudós igazával a fuvolaművészt, aki azonosul e bölcsességgel, jóllehet: életének volt egy időszaka, amikor többet vállalt magára a kelleténél, csapkodtak feje fölött a hullámok, de Isten kisegítette a már-már vállalhatatlan helyzetből. Merthogy mindent neki köszönhet. Négy gyermeket nevelő szüleit, testvéreit, tanárait, de mindenekelőtt a zenei tehetséget, amellyel megáldotta. Az Úr fuvolát nyomott a kezébe, mert már kiskorában is ezt tartotta a legszebben szóló hangszernek, hiszen felröpít a mennybe, hogy felhőket oszlasson, hogy erőt adjon, hogy közelítsen egymáshoz szent és profán, ég és föld. Művész és közönség, ember és ember.

S hogy érzett-e némi megrendültséget, amikor belépett régi alma materébe? Könny szökött szemébe, szavai elakadtak, majd nyelt egy nagyot és több mint fél évszázadot visszarepülve az időben, kellemes nosztalgiával mesélt a régiekről. Csajághy Anci néniről és férjéről, aki a mai Kodály, akkor Tóth Lajos Általános Iskola élén állt, meg a zeneiskolában tanító Csupor Lászlóékról, akik – édesanyja elszántságának köszönhetően – elindították a művészet útján. 

– Diákként ez volt a világot jelentő deszka számomra – mondta a színpadon zajló zenés beszélgetésen. – Amikor ezen a dobogón szerepeltem, majdnem kiugrott a szívem a helyéről, most meg már ki is ugrott… Növendékeim is gyakran kérdezgetik tőlem: a tanár úr nem izgul egy-egy fellépés előtt? Dehogynem, jobban, mint ti, ez hozzátartozik az előadó-művészethez! – felelem nekik, meg arról is beszélek: minden produkcióba egy kicsit belehal az ember, de ha nem hal bele, akkor az talán baj is…
A család legkisebb tagjaként ámulattal szemlélte, testvérei mind-mind hegedű- és zongoraórára jártak, így aztán ő is vágyott arra, hogy mielőbb jegyességet kössön a muzsikával.

Szirányi László tanár úr adott nekem hegedűórákat, s a Parasztbecsületben a kocsizörgést elég korán el tudtam már játszani hegedűn – emlékezett nevetve. – Laci bátyám ekkor már a Jézus Szíve-templom kántora volt. Zongoraórákra is jártam, de a fuvola hangjai nekem sokkal jobban tetszettek. Édesanyám kérlelésére azt mondta Csupor Laci bácsi: „Na jó, Drahos néni, menjünk vissza az egyik terembe, előveszem a fuvolát, s ha képes megszólaltatni a fia, akkor felveszem a zeneiskolába.” Azt mesélték: akkorát fújtam bele, hogy még a bíróság előtt is lehetett hallani. Töretlen ez a szerelem azóta is; soha nem fekszem le úgy, hogy ne játszanék. Ez a legjobb gyógyszer, az embert úgy is annyi minden éri. Míg fújom a fuvolát, jön egy inspiráció, és kezdődhet a következő nap. Édes lányom azt mondta egyszer: „Apa, szerintem te akkor is tudsz majd fuvolázni, ha egyetlen fogad sem lesz.” Ezt még ugyan nem találta ki senki, de lehet, hogy egyszer eljutunk idáig. A zene nagyon fontos; a hangszer csak eszköz, testem egy része…

– A fogakon kívül a vitálkapacitás, a légzéstechnika is meghatározó a fuvolajátékban – vetem közbe.

– Ez így igaz, de én szorgalmas diák voltam, tanáraim mindig kíváncsian hallgatták, mit tanultam, és szerénytelenség nélkül mondhatom: elég jól fuvoláztam. Mivel Csupor tanár úr kollégáival a Csiky Gergely Színház zenekarában is muzsikált, rávett: tanuljuk meg Iluska dalát a János vitézből. Megtanultuk, s indultunk játszani a teátrumba.

Hetedikesként muzsikált először a Csikyben, s bizony jól keresett az éjszakába nyúló előadásokkal; 1968-ban 3400 Ft-os tiszteletdíjat kapott. Nagy pénznek számított ez akkoriban, de minden fillérnek ezer helye volt. A „csodagyerek” tudatában volt annak: Istennek terve van vele, nem lehet más, csak fuvolaművész. Tanárai, szembesülve különleges tehetségével, gyűjtést indítottak azért, hogy jobb hangszeren gyakorolhasson tanítványuk. Akkoriban 5500 forintért rendelték meg a fuvolát, amit a közelmúltban sikerült megszereznie a kaposi zeneiskolának.

– Beleszerettem a színházi létbe. Élveztem a zenélést, a Keleti Temető előtt vezető éjszakai bicikliutat már kevésbé – szövi tovább a szót a művész. – Ráadásul másnap délelőtt a történelemórán leesett a fejem az álmosságtól, de Csajághy Karcsi bácsi, az iskola igazgatója mindig elnéző volt velem. Bűbájos felesége, a csupazene, csupaharmónia Anci néni volt a szolfézstanárom, így mindent tudott rólam. 

– Különleges képességei miatt nem súgtak-búgtak össze a háta mögött a diáktársai? – kérdeztem a fuvolaművészt.

– De igen. Mindenki egy kicsit bolondnak nézett, mert a fuvolázáson kívül valóban semmi más nem érdekelt. Ez most is így van, pedig állítólag professzor vagyok a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen – válaszol nevetve. – Szeretem, amit csinálok, s belehalnék, ha nem fuvolázhatnék…

Hogyhogy a Táncsics gimnáziumban kötött ki, s nem valamilyen zenei középiskolában?

– Volt arról is szó, de a család anyagi helyzete nem tette lehetővé, édesanyám pedig nem akart albérletbe engedni, amit jól tett. Amikor a Zeneakadémiára felvételiztem az „elfuserált csodagyerekek osztályába”, akkor Jeney Zoltán tanár úr simléderes sapkában Szeszler Tibor tanár úr sokdioptriás szemüveggel az orrán hallgatta virtuóz Köhler-etűdömet. Produkcióm végén Jeney odaszólt Szeszlernek: „Te, ennek a gyereknek egy kerékkel több van, vagy kevesebb, mint kellene.” Nem kerültem be hát a Zeneakadémiára, maradtam a kaposvári Táncsicsban, ahol kegyelemjegyeket kaptam, hiszen mindenki tudta: előbb-utóbb odébbállok. Édesanyám időközben megözvegyült, de sikerült megélnünk. Én szorgosan muzsikáltam a Csikyben. Színházi fizetésemből tudtunk venni egy terliszter öltönyt, melyre nagyon kellett vigyáznom, csak ünnepeken vehettem fel. A gimiben kemény két évet töltöttem. Semmit nem tudtam, viszont mindenki kedvence voltam. Ezt követően kerültem a győri zenei gimnáziumba…

Ahol szintén meglehetősen hóbortosnak vélték, de büszkén vállalta e billogot. Zeneművészeti főiskolásként lett az Operaház elsőfuvolása.

– Emlékszem, egyszer a híres Lukács Ervin dirigált, s én úgy ugrottam be valaki helyett. Amikor meglátott, szinte elájult. Pártfogóm megkérdezte: „Miért, nem jó, ahogy játszik a fiú?” Erre ő: „De, nagyon jó, csak mondd meg neki, ne ő dirigáljon nekem, majd én mutatom a tempót.” A zenekari tagok meg biztattak: „Ez az, adjál neki, öcsi!” Így indult az operaházi pályafutásom, s meggyőződésem, hogy az operajátszás a legnehezebb műfaj, de talán az operett műfaja még ennél is nehezebb – summáz. 

Arról is beszélgettünk, hogy a kezdeti sikereket újabbak követték – bejárva a világ jelentős koncerttermeit. Moszkvától Münchenig, Londontól Berlinig, Japántól Amerikáig, Párizstól Új-Zélandig. Akár szólistaként, dirigensként vagy zenekari tagként. Közben pedig CD-k születnek, világklasszis karmesterekre fókuszál, köztük Bernstein, Doráti, Gardelli és Ferencsik János – harminc éve Kobajashi Ken-Ichiro karmester asszisztense volt –, majd maga is vezényli a Rádió Szimfonikus Zenekarát, később az Állami Hangversenyzenekart s a MÁV Szimfonikusokat, no meg a Kaposvári Szimfonikus Zenekart. Japánban, Kínában és Új-Zélandon is maradhatott volna, de szíve hazahúzta; Székesfehérváron lett az Alba Regia művészeti vezetője…

– Idegtépő, gyötrelmes évek voltak mögöttem – ilyen egy előadóművész, illetve karmester élete –, ám a hajdani koronázóváros több mint másfél évtizedig jelentett biztos pontot az életemben. S hogy valamit jól csináltam, azt a város által adományozott díszpolgári cím is igazolja. Egyébként január 1-jén voltam vendégszerepelni az Alba Regia Szimfonikus Zenekar felkérésére.

A beszélgetést muzsika szakítja meg. Vasvári Tamás zongoraművésszel Schubert és Richard Strauss kapcsán kétszer is összeöleli őket a zene, s egy ráadásnak is tapsolhat a Polgári Casino és a zeneiskola közönsége. Ahogy hallgatom őket, Varnus Xavér bölcsessége jut eszembe. Az orgona „fenegyereke” azt tartja az előadóművészetről, az olyan, mintha az ember a mutatóujjával a folyó lassan tovacsorgó víztükrére írna. Szóval illékony az élmény, nem lehet átölelni, mint egy szobrot, vagy hosszasan nézni, mint egy festményt otthonunkban. A fuvolaművész elmereng, s igazat ad Xavérnak: 

– Minden szavával egyetértek. Nehéz az előadóművész küldetése. Amikor a hallgatóimnak magyarázok Budapesten vagy Pécsett, s bemutatok nekik egy darabot, akkor megpróbálom átadni azt az érzést, amit nekik is érezniük kellene, ám olykor-olykor valami más jön le. Amikor az ember szívét-lelkét beleadja, és nem a várt eredménnyel szembesül, akkor egy kicsit csalódott lesz, de ezen túl lehet lendülni. 

– Hiányzik a lélek a hallgatókból?

– Nem, csak másként van jelen. Amit nekem Mozart eszembe juttat, azt én nem tudom átadni nekik, hiába játszom, nem érzik. A hangok megvannak, minden stimmel, csak a szükséges többlet hiányzik. Én egyébként mindig meg is „filmesítem” a művet. Előadom, énekelem, játszom, s ha kell, táncolok is az órán, mondjuk egy menüettet, de így is nehéz az interpretáció. 

Szót ejtünk apját régóta motiváló, ugyancsak muzsikus leányáról is, a tanítással töltött évekről, habilitációjáról, az egyetemi doktoriskoláról, melynek tanára, az iPad-utálatáról, hihetetlen zenei memóriájáról, meg arról, hogy éjjel 2-kor is képes gyakorolni. Drahos Bélának mindennél nagyobb örömet jelent, ha művészete megérinti a közönség szívét. Istennek naponta hálát ad a kapott talentumért. Édesapjának ugyan nem volt zenei hallása, zalai parasztcsaládból származó édesanyja viszont gyönyörűen énekelt, és fontosnak tartotta, hogy gyerekei is tanuljanak muzsikálni. Kimondatlanul is vallotta Kodállyal: „Nem lehet egészen boldog ember az, akinek nem öröm a zene, ám erre az örömre tanítani kell az emberiséget.” 

Úgy, ahogy Drahos Béla fuvolaművész is teszi, rendületlenül.

Fotó: Drahos Béla facebook-oldala és családi fotóalbum

 

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

A taxis meg az öregasszony

Későre járt. A naphosszi száguldozás után ugyancsak fáradt volt. Arra gondolt, hazamegy. Ám mielőtt elindult volna, a központból megcsörrent a szolgálati telefon.

Sztárpapok

Szociológusok szerint a „sztársztorik” túlmutatnak a filmeken és azt tükrözik, hogy a nemiség, a fiatalság, a politika és a divat miképpen formálják mindennapi kultúránkat. Ma már nemcsak filmsztárokról beszélünk, hanem sztárépítészekről, sőt sztárséfekről is. Alberoni találóan állapította meg, hogy a sztárok ugyan nem tartoznak az uralkodó elithez, de hatalmuk van felettünk fellépésük ereje által.

Szent „fertőzöttségben”

Üde színfoltja volt az őszelőnek, amikor K. Várnagy Márta kaposfüredi magángalériájában megnyílt Kling József szobrászművész Főhajtás a mesterek előtt című kiállítása. Mintegy két tucat kisplasztika állít emléket a művészelődöknek, akik szellemiségükkel örökre fogó tintaként írták be magukat a világ művészettörténetébe.
2016–2023 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!