JEL újság

Mint kallódó tárgyak

Simon István2023.05.26

Amint belépett az áruházba, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. A polcokról használt holmik garmadája nézett vele farkasszemet. Mennyi kacat, mi szükség lehet még ezekre, gondolta lekicsinylően. Tárgyak tömkelege, mindenféle porcelán, különböző kancsók, kávés, teás csészék, gyertyatartók, apró állatfigurák, süteményes tányérok, tortatálak és még sok más emberi érintéshez szokott, némileg megkopott, kiérdemesült eszköz sorakozott előtte katonás rendben. 

Odébb párosan is unatkozó, alig viseltes lábbelik, bútorfélék, tévék, mosógépek és harcedzett fűnyírók ácsorogtak egymás társaságában. Megannyi megfáradt, kimustrált, gyanús külsejű, magát kellető, elhasznált kütyü. Ki venné őket komolyan, ki adna értük akárcsak filléreket is? 

– Én biztosan nem – válaszolt saját kérdésére némi hübrisszel, és tovább sétált a polcok között. Addig szemlélte ezt a különös társaságot, mígnem megesett rajtuk a szíve. Megsajnálta ezt a pásztor nélkül való nyájat, mert eszébe jutott saját kopott kabátja, amitől csak néhány percre sikerült megválnia. A tavaszi napsütésben valami szegény embernek szánva a padon hagyta, de aztán eszébe jutott a Bohéméletből a Kabát ária és elszégyellte magát, mivel őt is hűségesen szolgálta a kabátja hosszú éveken át. Sarkon fordult és szinte szaladva tette meg a parkba vezető utat, hogy újra magára öltse a kabátját, az ő hűséges, öreg barátját, akitől nem győzött bocsánatot kérni. 

Bizonyára ezek a száműzött holmik sem érdemelték meg, hogy így elbánjanak velük, hogy ilyen kallódó tárgyakká legyenek, hiszen hűségesen szolgálták a gazdájukat, amíg lehetett, háborgott a lelke. Amíg meg nem unták, el nem hajították őket, mint egy csonkig égett gyertyát vagy gyufaszálat. Valami igen nagy igazságtalanságról lehet itt szó, miszerint „a mór megtette kötelességét, a mór mehet.” Mint amikor egy régi, jó munkatársat sutba vágnak, nyugdíjaznak, és egy fiatalabbat ültetnek a helyére. Micsoda hálátlanság – dörmögte csendesen. – Aki könnyedén meg tudott válni ezektől a néma, de hűséges szolgáktól, az más gonoszságra is képes. 

Egyre inkább együttérzett ezekkel az emberi hálátlanságról tanúskodó, szomorú tárgyakkal, miközben hallani vélte egymáshoz intézett panaszos szavaikat. „Úgy látom, Önnek is kiadták az útját, akárcsak nekem. Hiába, hálátlanok az emberek, nem kellünk mi már senkinek.” Ilyen és ehhez hasonló hangokat hallott suttogni a polcokról. Mintha csak kedvenc írója, Mándy Iván hősei lettek volna ezek a „lepasszolt” tárgyak, melyek nem rejtették véka alá gazdáikról alkotott véleményüket. Hiszen nekik is van lelkük, ők is éreznek, miként az emberek, akik sokszor mégis oly lelketlenül bánnak velük. Mándy megbántott, magukra maradt tárgyai jutottak eszébe; unatkozva ácsorgó létrák, elhagyatott villamosok, ásító kapualjak, homályos lépcsőházak, hosszúkás gangok, sértődött bútorok, melyek némán is „diskuráltak” egymással az emberek, hajdani gazdáik „viselt dolgairól”. 

Mintha itt is ez történt volna ezekkel a megkeseredett, gazdátlan tárgyakkal. Mintha mindnyájan visszasírták volna az aranykort, amikor még volt gazdájuk meg becsületük, és nem kallódó tárgyként tengették az életüket. Már csak az emlékeikből éltek, ha csak tehették, a régi szép időket emlegették. „Ha tudná kedves, hogy milyen úri családba kerültem én szolgálni annak idején – dicsekedett egy karcsú, fehér porcelán váza. – Hát még én! – vágta rá gyorsan a mellette bóbiskoló kínai kávéscsésze – én aztán tudom, mi a jó modor. Egy miniszteri főtanácsost szolgáltam évtizedeken át a Budai Vár szomszédságában a Logodi utcában, ahol Kosztolányi Dezső lakott. – Én meg a Mátyás- templom plébániáján töltöttem jó néhány esztendőt, anno még Liszt Ferenc is kávézott belőlem, büszkélkedett egy herendi porcelánból készült kávés csésze. – Hölgyeim! Mire jó ez az egész, az emlékeikkel csak fájdítják egymás szívét. Sic transit gloria mundi, ami elmúlt, elmúlt, a régi dicsőség nem tér vissza többé – mondta ki a szentenciát egy előkelő kávékiöntő.”

A 31. zsoltár szavait idézte fel magában: „Elfelejtettek, mintha meghaltam volna, olyan lettem, mint egy kallódó tárgy.” Bizony velünk is megtörténik, ami veletek, minket is könnyen elfelejtenek. Mi is gyakran megfeledkezünk egymásról, szülők a gyermekekről, gyermekek a szülőkről, fiatalok az idősekről, de egy idő után a barátok, a testvérek és a szerelmesek is elfelejtik egymást, mert az emberek feledékenyek. Amíg szükségük van valakire, addig szeretik, dédelgetik, de ha már nem veszik hasznát, elfelejtik, mintha meghalt volna. Úgy bánnak vele, mint egy kallódó tárggyal, mint veletek, akik ide kerültetek, fejezte be csöndes monológját. 

Nem kellene ennek így lennie, különben is „jó az Isten, jót ád”, vannak még jó emberek, akik nem feledkeznek meg azokról, akik jót tettek velük. A Széchenyiek házában az öreg cselédnek is volt helye az asztalnál, a kis István gróf még a kezét is megcsókolta. Az a bizonyos apa is visszafogadta kallódó fiát, aki eltékozolta örökségét, vagyonát. 

Most a saját életére gondolt, hányszor volt ő is olyan, mint egy kallódó tárgy, hányszor nem találta a helyét, önmagát, az utat, amin járnia kellene, hányszor érezte elveszettnek magát. Voltak, akik elfelejtették, mintha meghalt volna, voltak, akik nem, leginkább az Isten angyalai. Ők emberek bőrébe bújva, mint hajdan Ábrahám titokzatos vendégei, meglátogatták, körülvették, segítették, nem hagyták elkallódni. Mert az Isten nem feledkezik meg rólunk, „akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,8). 

Jónást sem felejtette a tenger hullámai között, cethalat küldött érte mentőcsónakul, hogy kallódásának véget vessen, s eljusson Ninivébe. Majd egyszer, valamikor ezek a kallódó tárgyak is újra gazdára lelnek. Belép majd valaki, végig megy ezek között a polcok között, és kiválaszt magának néhány hasznosnak vagy szépnek tűnő, gazdátlan tárgyat, hogy a gazdájuk legyen. Alapjában véve ő is ezért jött a feleségével ide. Porcelán leveses tálat akartak venni az egyik menyüknek, de nem találtak egyet sem. Sebaj, vettek helyette kecses kancsókat, melyek vázának is beillenek. Legszívesebben az egész készletet fölvásárolta volna, úgy megszerette ezeket a gazdátlan, kallódó tárgyakat. 

Majd azokra az emberekre gondolt, akiket elfelejtettek, mintha meghaltak volna, akik olyanok lettek, mint egy kallódó tárgy, és elhatározta, hogy közülük legalább egyet hamarosan fölkeres.

A szerző református lelkész

 

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az élet csodálója

A születése és életben maradása csoda. Egy sparhelt melege adta a létbiztonságát. Eszterhai Katalin úgy mesél az életről, a jóról, az igazról, a szeretetről, hogy olvasói szíve-lelke megtelik életörömmel.

Jégvirágos lírai mezőkön

Amikor a lehullott hó megtapad a faágakon, amikor az ablakokon jégvirágok nyílnak, amikor gyermekek vidám seregének szánkói siklanak a domboldalakon, persze, felmelegítő nyári verseket illene olvasni, ám a költészet a tél szépségeit is a magyar és a világirodalomba rejtette. Fagyos téli napokon ezekből szemezgetek lelki-szellemi csemegéket, hogy kapaszkodókat nyújtsanak a zordon időjárási övezetben.

Kötelék

Ha ezt a szót hallom, elsőnek a pozitív jelentése ugrik be. Nem a gúzsba kötés, hanem az egyént mint önálló entitást megerősítő valami, ami a teljes egyéni szabadságot jórészt megtartva tesz védettebbé, sőt társsá, és éppen ezért egyben felelőssé is.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!