Misszió és vallási ébredés Hollandiában

„Ehhez a közösséghez tartozom – mutat az engem kísérő H. professzor egy impozáns, kéttornyú templomra Rotterdam belvárosában. – Csak két éve kereszteltek meg.” Kérdésemre, hogy sokan vannak-e így rajta kívül, a nemzetközileg ismert vízügyi mérnök ezt válaszolja: „egyre többen”. Ezt a vallomást erősítik meg a Hollandiában, Európának ebben a (sokak szerint) leginkább elkereszténytelenedett országában dolgozó verbita missziós atyák is. Nemrég két héten át utazgattam az országban, filippínó-holland egyetemi diákcserék szervezése céljából.

Első benyomásaim

1. Sehol nem láttam no-go zónákat, elzárt, migráns telepeket. (Lehet, hogy csak nem estek utamba.)
2. Itt nagyon fontos a kerékpár. A szorgalmas és környezettudatos hollandok tényleg nyomják a pedált.
3. Víz van mindenütt! A holland élet a tengerrel való együttélésről szól, hiszen területük nagy része a tengerszint alatt fekszik. Emellett a tengeri hajózás tette naggyá az országot.
4. Nem láttam bevásárlóközpontokat. Vannak szupermarketek, ahol meg lehet venni mindent, de hiányzanak a bevásárlóközpontok. Helybeli beszélgetőtársaim szerint ezek mesterkélt helyek. A holland ember pedig, ahogyan mondják, az igazit és az eredetit keresi.
5. Nem tudtam hétköznapi szentmisére menni. Hollandiában nagyon kevés nyilvános hétköznapi misét mutat az internet.  
6. Bár az intézményes vallás külsőleg alig jelenik meg, elemei gyakran felbukkannak a mindennapi életben. Ilyen a mindenütt hallható harangszó is.
7. Nagyon meglepett, hogy egy ennyire szekularizált országban a Katolikus és Keresztény Iskolák Szövetsége büszkén hirdeti, hogy az összes holland iskola hatvan százaléka, vagyis a többsége, a tagjuk. Elgondolkodtató, nem?

Posztszekularizáció Hollandiában

Hollandia sok megaláztatást élt át a II. világháború során és után. Megszállták a hitleristák, elveszítette gyarmatait. Egy új világ képe merült fel ezek nyomán, és ez vezethetett a társadalomban a II. Vatikáni Zsinat határozatait érintő intenzív vitához is. A „régi” (tradicionális) vallásosság és az „új” (progresszív) teológia főleg azt illetően csapott össze, hogy milyen legyen az egyház a „mai világban”. Kígyót-békát kiabált egymásra a két vetélkedő társaság, egymás legitimitását és szavahihetőségét kérdőjelezték meg. Holland külön utat is felvázoltak, de az kudarcba fulladt, mert a katolikus világ túlzásnak tartotta. Ilyen külön út volt például, hogy – szerintük úttörő módon – sok pap megnősült, és (püspöki engedéllyel) folytatta lelkipásztori munkáját. Abban a reményben, hogy ez megerősíti a zsinat által megkezdett folyamatokat, vagyis hogy a holland külön út nemsokára a világegyház fősodrású útja lesz. De nem lett, évtizedek múltán sem...  

Ezért sok holland elveszítette a hitét. „Mára azonban a helyzet konszolidálódott. Csak az idős katolikusokat bántják a régi küzdelmek és botrányok. A középkorúak számára minden mindegy. Sok harminc év alatti pedig ismét érdeklődik irántunk, de teljesen új módon” – elemzi a helyzetet Richard Lobo, indiai származású verbita atya. Posztszekularizáció ez: elmúlt az az idő, amikor a világi életnek az egyházra gyakorolt hatása volt a fő téma. Ezért a Verbita Általános Rendfőnökség tizenkét évvel ezelőtt elhatározta a hollandiai misszió megújítását. Négy missziós életközösséget hoztak létre munkaképes korú (harmincas és korai negyvenes éveikben járó, főleg ázsiai) verbiták részvételével. Átvettek egyházmegyei plébániákat, és missziós módszerekkel láttak munkához.

Vallási ébredés

„Valóban katolikus keresztelési hullámot tapasztalunk az egész országban” – számol be az új hollandiai vallási ébredésről Richard atya, aki a bredai Szent Ferenc-plébánián dolgozik három, szintén fiatal társával. „Sokan jönnek hozzánk, és akik jönnek, azok maradnak is. Főleg fiatalok, akik teljesen új módon tekintenek a vallásra. Nem a szülők adták át nekik a hitet, hanem sokszor a szülők ellenére, saját kortársaik biztatására jönnek hozzánk. Nem a liturgia, hanem más szempontok vonzzák őket. Ez új jelenség! Tíz évvel ezelőtt nem tudtunk ifjúsági csoportot felállítani, és azt gondoltuk, hogy csak idősekkel kell foglalkoznunk. Ez azonban néhány éve, a világjárvány után megváltozott. Az emberek, különösen a fiatalok, elkezdtek gondolkodni az életükön, az életük értelmén. Honnan jövünk, hova megyünk? Ma már a missziónknak 60–70 főből álló ifjúsági csoportja van.” A 30 és 65 év közöttiek viszont teljesen hiányoznak” – mutatja be az új missziós fejleményeket az indiai származású verbita atya.

Új egyházkép

A 65 év feletti, templomba járó hollandok még magukban hordozzák a régi traumát. Mi okozza ezt? Ezek az emberek hittek abban, hogy progresszív aktivitásuk igazi értékeket ad hozzá a Katolikus Egyház fejlődéséhez. Például a cölibátus felszámolását, a világiak intenzív szerepvállalását stb. Ahogyan múltak az évek, alig valósult meg valami. II. János Pál pápa azonban nem értéknek, hanem romlásnak tartott sok olyan kezdeményezést, amelyekért a mai idős holland katolikusok többsége annak idején harcolt. Miután a Szentatya konzervatív püspököket nevezett ki, sok holland kezdte bojkottálni az egyházat. Akik pedig nem, azokban megmaradt a fájdalom. (Az atyák megfigyelése szerint a mai fiatalokban ilyen fájdalom már egyáltalán nincs. Ők ugyanolyan közömbösek a „régi” úttörők fájdalmaival kapcsolatban, mint a társadalom teljesen szekularizált része.) Azonban sok idős, templomba járó holland egyházképét korrigálni kell – különösen a papságot illetően. „Megdöbbentem, amikor arra kértek idős híveink, hogy ne misézzek! Azon a plébánián hosszú évekig nem volt pap, és a hívek maguk csináltak mindent. Azt hitték, hogy az általuk tartott igeliturgia ugyanolyan értékű, mint a szentmise. Kereken megmondtam nekik, hogy mostantól lesz szentmise, és ezt utólag sokan megköszönték” – meséli Gilbert Razon atya, aki a Fülöp-szigetekről érkezett.

„Hitelesnek tartanak”

Látogassunk el arra a szerény plébániára Breda városában, ahol a négy atya él és küzd. Az indonéz Rian Marianus Supardi atya éppen családlátogatásból érkezik. Húzza le magáról az esővédő nadrágot, köpenyt. Csöpög róla a víz, hiszen erősen esik odakint. „Csak kerékpárral járunk!” Hollandiában a kerékpárkultúra, a kerékpáros közlekedés határozza meg egész életmódjukat, a városok kinézetét, közlekedését stb. A Szent Ferenc-plébánia verbita missziósainak nincs autója. „A holland lakosságnak tetszik, hogy mind a négyen kerékpáron járunk. Ha mégis autó kellene bármilyen okból, akkor a hívek kölcsönadják a sajátjukat.” A bredaiak hitelesnek tartják az ázsiai atyákat. Talán azért is, mert kerékpárral járnak. „Különösen az ifjúság figyel ránk. Sokszor hívás nélkül, maguktól kopogtatnak a plébánia ajtaján. Szeretnének többet tudni Jézusról – magyarázza Gilbert atya. – Talán mert a mai világ Hollandiában annyira könnyed, annyira materialista. Valami mélyebbre vágynak, az pedig csak személyes lehet. Szívesen imádkoznak rózsafüzért, vesznek részt szentségimádáson is.” A négy atya jelen van a közösségi médiában, személyesen válaszolnak azoknak, akik írnak nekik. „Nekem például hét internetes chat-csoportom van. A többi atyának is. Együtt dolgozunk a közösségi média terén is” – fűzi még hozzá.

A lelki templomot építjük!

„Ez volt a templomunk – mutat Richard atya egy nagyobb épületre a plébánia épületegyüttesében. – Most könyvtár. Mint plébános, én kezdeményeztem az átalakítást – teszi hozzá. Nagyon kevesen jártak már templomba. A 30–65 éves korosztályt nem is láttuk. A harminc alattiak között van növekedés, de lassú. Mire ők majd benépesítik a templomot, addig is fizetni kell a téli templomfűtést. Az önkormányzat jelezte, hogy könyvtárra lenne szükség ezen a környéken. Bérbe adtuk nekik a nagytemplomot, így leválasztották a könyvtári helyiségeket. Mi pedig kialakítottunk egy kápolnát. Ami a nagy templomokkal ellentétben nappal mindig nyitva tartható, és a hívek be is járnak. Most az emberek közel ülnek egymáshoz a misén, és bátrabban szólítják meg egymást. Így építünk közösséget.” – Elgondolkodva folytatja: „Tudod, az épület csak egy épület, még akkor is, ha gyönyörű. Az egyház viszont nem épület, hanem közösség. Itt, Hollandiában az állam nem támogatja a plébániákat. Szegény a holland egyház, nyugodtan mondhatom! Az állam legfeljebb a történelmi épületekre ad támogatást, de azok fenntartását és elidegenítését szigorúan szabályozza. A mai fiatal nemzedéknek ugyan tetszik egy szép templom, de a hit akkor érinti meg őket, ha személyesen élhetik át. Ennek pedig akadálya egy olyan épület, ahol a méret miatt már nincs személyes kapcsolat. Mi a lelki épületet építjük” – magyarázza a fiatal atya.

A misszió teljesen más hozzáállást kíván

A misszió újat akar – vagyis más, mint a hagyományos lelkipásztorkodás. Az új rügyeket, hajtásokat ápolni kell. Az élettelen ágakat, kinövéseket pedig le kell metszeni. Ezt a szokásos, kiegyensúlyozott templomlátogatásra alapozott lelkipásztorkodás is teszi. A misszió azonban abból indul ki, hogy nincs támogatottsága a hitéletnek. Ezért sokkal radikálisabban kell ápolnia a hitélet új rügyeit, hajtásait, és sokkal radikálisabban kell lemetszeni mindazt, ami már nem szolgálja a hitéletet. Ennek fényében kell értelmezni a kérdést, hogy tényleg „missziós terület-e Európa”? Itt meg kell említeni a verbita missziósok 1990. októberi találkozóján elfogadott Roscommon Concensust, ahol a társaság vezetői megegyeztek abban, hogy Európa is missziós terület, azaz ide is misszionáriusokat kell küldeni a világ többi részéről. Harmincöt évvel a távoli misszionáriusok érkezése után azonban azt tapasztaljuk, itt Európában már nincs helybeli verbita utánpótlás. Még Lengyelországban sincs! Talán azért, mert a bejövő külföldi misszionáriusokra hárul a munka, az európaiak pedig elfásultak.

Magyarországra tekintve, itt sokszor szomorú hangon panaszkodunk, hogy „már Európa is missziós terület”. De nem vesszük tudomásul, hogy ha ezt állítjuk, akkor más hozzáállás kell. Mind az Európában szolgáló európaiak, mind az itt dolgozó külföldiek munkájában. Az utóbbi évtizedek üzenete tehát, hogy az „Európa missziós terület” nem maradhat csupán frázis vagy szomorú panasz, hanem egyházi munkánkat alapvetően meghatározó magatartásmóddá kell váljon. Ha tényleg „missziós terület”, akkor az egészen más hozzáállást és másféle munkát igényel. Amihez nem elég, hogy misszionáriusok jelennek meg, hanem a munkamódszeren is változtatnunk kell. Gondoljunk bele, ha missziós területnek nevezünk egy helyet, akkor olyan radikalitással kell számolnunk, amely nemcsak új hajtások erősítését, hanem metszegetést is tartalmaz. Jó hallanunk a hollandiai vallási ébredésről, de furcsák az átalakított templomok. Ha azonban észrevesszük a kettő közötti összefüggést, akkor az nekünk, magyar katolikusoknak is erőt ad ahhoz, hogy missziós területünkön is missziós munkát végezhessünk.