Misszionáriusok példaképe

Bár ma is óriási kulturális különbségek vannak Kelet és Nyugat között, a tévé és az internet segítségével jóval többet tudunk egymásról, és szinte azonnal értesülhetünk a világ legtávolibb pontján zajló eseményekről. El sem tudjuk képzelni, mennyire más volt a világ négy–ötszáz évvel ezelőtt, amikor az olasz misszionárius, Matteo Ricci Kínába érkezett.

     A jezsuita szerzetes számára a távol-keleti országban nemcsak hogy a szó szoros értelmében minden idegen volt, de ráadásul félelem és bizalmatlanság vette körül azon a földön, amely nyugati embert még szinte nem is látott. Nem ő volt az első jezsuita Kínában, de elődei a hitterjesztésben nem tudtak jelentős eredményeket felmutatni.

     Ricci 1552-ben született a Macerata nevű olasz városban, és 1610-ben Kínában hunyt el. Nemhogy vértanú nem lett, de a külföldiek közül elsőként – mai kifejezéssel – ünnepélyes állami temetésben részesült. Mi volt a titka?

     Ricci a nem sokkal korábban alapított jezsuita rend iskoláiban tanult, de világi pályára készült. Kiváló matematikus, térképész és nyelvész volt. Később aztán meggondolta magát, és családja nemtetszését is vállalva belépett a rendbe. A noviciátusi idő letöltése után elöljárói Indiába küldték, ahonnan négy évvel később áthelyezték Kínába. Leginkább a már ott működő rendtársainak a hibáiból tanult. Hamar rájött, hogy a helyi nyelvet jól meg kell tanulnia és arra is, hogy meg kell válnia európai öltözködési szokásaitól: kínai viseletet kell magára öltenie. Nemcsak külsőleg igyekezett hasonlítani a kínaiakhoz, hanem a kultúrájukat, a szokásaikat, a hagyományaikat is igyekezett minél alaposabban megismerni. Arra törekedett, hogy az uralkodó elit és értelmiség bizalmába fogadja. Ez sikerült is neki, és hamarosan magas pártfogókra tett szert. A kínai nyelv elsajátítása után elkészítette az első kínai–portugál szótárt, megismertette a kínai tudósokkal az európai matematika eredményeit és összeszerkesztette az európai és kínai térképeket.

     Tudományos munkásságának volt a gyümölcse, hogy első nyugatiként meghívást nyert a császárvárosba, és a császári ház tanácsosa címet is elnyerte. Bár személyesen sohasem beszélhetett az uralkodóval, jelentős állami fizetést kapott az udvartól. Mindeközben nem tévesztette szem elől hithirdetői feladatát sem. Császári engedéllyel megalapította a pekingi katolikus székesegyházat, és haláláig elöljárója volt a Kínában tevékenykedő jezsuitáknak.

     Nemcsak a ruházkodásban hasonult a konfuciánus tudósokhoz, hanem a keresztény tanítást is igyekezett beleágyazni a keleti hagyományokba. A kínaiak számára úgy törekedett megjeleníteni a kereszténységet, mintha az a buddhista gondolkodás legújabb, legkorszerűbb változata lenne. A krisztusi tanokat nem idegen eszmékként mutatta tehát be a távol-keleti országban, hanem konfuciánus megközelítéssel. A kínai elit befogadta a tudós jezsuita szerzetest, aki elbűvölte őket a keresztény világból hozott filozófiai és természettudományos ismereteivel. A kölcsönös tiszteletet az sem veszélyeztette, hogy Ricci mindig őszintén és határozottan rámutatott a taoizmus és a buddhizmus fogyatékosságaira, ugyanakkor a konfucionizmusban olyan filozófiai rendszert ismert meg, amely nyitott a keresztény értékekre.

     Az akkor már Kínában szintén tevékenykedő dominikánus és ferences misszionáriusok azonban nem nézték jó szemmel Ricci sikerét. Azt állították – és ebben a szellemben tájékoztatták a pápát –, hogy eltávolodott az egyház ortodox tanításától.

     A missziológia szakemberei ma már egészen másképp látják életművét, és a modern missziós tevékenység megalapítójának tartják, amelyet a kultúrák közötti párbeszéd jellemzett. Ricci mindazt tudta és gyakorolta, amit az egyháznak ma figyelembe kell vennie a kultúrák és népek közötti párbeszéd folytatásához és a keresztény üzenet terjesztéséhez a nem keresztény népek körében.

     Halála után más misszionáriusok kidolgozták az úgynevezett kínai rítust. Ez azt jelentette, hogy az ősök iránti tiszteletet és a császár iránti hódolatot kifejező kínai szokásokat beépítették a helyi katolikus liturgiába, amelyek lehetővé tették a kereszténységre megtért kínaiaknak, hogy katolikusként is megőrizzék ősi kulturális hagyományaikat. Ez a kísérlet azonban végzetesnek bizonyult, mert Róma határozott elutasításában részesült, és így a kínai misszió ügye másfél évszázadon át stagnálásra kényszerült.

     A rítus-vita Ricci életművének értékelésére is negatívan hatott, és egészen az 1980-as évekig akadályozta az olasz miszszionárius szentté avatási ügyének elindítását.

     A nagy misszionárius szülővárosának jelenlegi püspöke, Claudio Giuliodori szerint a 16. századi jezsuita azért lehet ma a misszionáriusok példaképe, mert úgy tette magáévá a kínai kultúrát, hogy közben nem veszítette el önazonosságát, és a helyi kultúra számára érthető módon tudta megfogalmazni az evangélium tanítását. Művelt, erős hitű keresztény volt, megismert távoli kultúrákat és máig érvényes következtetésekre jutott.

     Egy kínai katolikus missziológus szerint pedig Matteo Ricci kínaiak iránti tisztelete és az evangéliummal való megismertetésük iránti eltökéltsége fontos üzenet a mának: a keresztények nem állíthatják, hogy Isten csak a keresztények között működhet, ugyanakkor nem állítható az sem, hogy minden vallás egyenlő értékű utat kínál az üdvösséghez. A kínaiaknak ma ugyanúgy szükségük van az evangéliumra, mint Ricci idejében.

Szerdahelyi Csongor