Mit gondolnak rólunk?

Mostanában, ahogy a nemzetközi sajtótámadások Magyarországra irányítják a külföldiek figyelmét, fokozottabban tapasztalom, mennyire nem értik, főleg a nyugati emberek, a hazánkban zajló folyamatok lényegét, sőt a legtöbbször éppenséggel teljesen torz képet alkotnak rólunk.

     Torzképet mondok én, aki kereszténynek és magyarnak vallom magam (ebben az újságban nem kell szabadkoznom, és pontosítanom, hogy természetesen, nem mások ellenében, másokat kirekesztve, hanem inkább mások javára, tiszteletben tartva mindenkinek az egyéni hitét és elkötelezettségét), mert nyilván a saját lényegemből adódó értékelésemhez képest tapasztalom a sok tévedést.

     Tudom, hogy mi, magyarok is szétszaggatottak vagyunk, sok külföldi szerint is a széthúzás egy kifejezetten magyar betegség , így honfitársaink között is óriási különbségek vannak a folyamatok és az országot irányító politikusok megítélésében, és azt is tudom, hogy ez külföldön sincs másképp, hiszen a tőlem eltérő világnézetű emberek, nyilván máshogy értékelik a tényeket, vagy a nemzetközi média által tudatosan manipulált információkat. Éppen ezért leszűkítem a rengeteg lehetőséget és jelen jegyzetemben kifejezetten azon külföldiekről írok, akik velünk azonos sziklaalapon állnak, ugyanazt gondolják a jóról és a rosszról, szeretettel és jóindulattal vannak irányunkban, ismerősök, barátok, akár rokonok is lehetnek, akik gyakran megfordulnak Magyarországon, akik külföldiként egészen jól ismernek minket. Akik véleményéről, kérdéseiről írok, azok szinte mind evangéliumi jóakaratú emberek, keresztények, vannak köztük klerikusok is, közös bennük, hogy mindannyian nyugat-európaiak, akik nem a kommunista–szocialista keleti blokkban szocializálódtak, hanem az ún. szabad világ európai polgárai.

     Számomra először a taxisblokád idején derült ki, hogy bizony mennyire máshogy lehet megítélni a történéseket az alig egy éve lebontott vasfüggöny mögül, de jól emlékszem a 2006. október 23-i események utáni telefonra Olaszországból, amikor állandó diakónus barátom aggódva kérdezte, hogy „mi van nálatok?”. Talán sikerült akkor elmagyaráznom neki röviden, hogy elegünk lett a hazudozásból, az Őszöd utáni cinikus, nyílt, nemzetrombolásból, s hogy közel jártunk ahhoz, hogy ránk is vonatkozzon Jézus szava: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni” (Lk 19,40).

     December óta újra érdeklődnek, aggódnak ezek a barátaink, akik még ha hisznek is nekünk, mégis csak a médián keresztüli értesüléseiket tartják mértékadónak, hitelesnek. A napokban egy német atya állapította meg, hogy mennyire meglátszik a magyarokon a szociális krízishelyzet, mennyire hektikusak, nyugtalanok, kapkodnak, mintha állandóan valami lemaradást akarnának behozni, pl. milyen agresszíven közlekednek. Hát, nem volt kellemes végighallgatni ezt a betonba döngölő kritikát egy magyar szívnek, még akkor sem, ha sajnos igazat kellett adnom neki.

     Az viszont nagyon elszomorított, sőt, hogy őszinte legyek, felháborított, hogy ennek okát Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya politikájának tulajdonította, és rögtön hozzátette, hogy szavakkal minősíteni nem is kívánja az Orbán-rendszert… Úgy éreztem, hogy hiába mondok bármit is, nem tudnám a „független”, „objektív”, médiaóriásokkal szemben megvédeni hazánkat. Persze azért elmondtam, hogy a nemzet nagy többsége támogatja a kormányt, aki a mi kétharmados felhatalmazásunkkal végre rendet tesz az országban, húsz év felhalmozott adósságát rendezni akarja, munkára és nem spekulációra épülő életpályamodellt állít fel, és velem és sok millió magyarral egyetértve, végre a saját kezünkbe akarja adni a sorsunkat. Elmondtam, hogy a média és pénzvilág urainak érdekei ellentétesek hazánk gazdasági függetlenségi törekvéseivel, és nem a javunkat akarják, enyhén szólva nem érdekeltek egy erős Magyarországban.

     Nem tudom, hogy mennyire sikerült változtatni beszélgetőtársam véleményén, de megerősödött bennem az az öntudat, hogy igenis beszélnünk kell magunkról, de kizárólag tényalapon, higgadtan, lehetőleg mentesen minden érzelemtől. Ez nekünk bizony nehéz, de csak akkor értenek meg minket és fogadják el helyzetértékelésünket, ha még a jogos elfogultság árnyékától is mentek maradunk, mert mi forróvérű, rebellis népnek vagyunk kikiáltva.

     Pedig az atya jóindulattal viseltetik irántunk, és több erényre és pozitív benyomásra is felhívta a figyelmemet. Például azt is látja, hogy nálunk mennyivel többen olvasnak könyvet a buszon, vonaton, mint Németországban, sokkal több könyvesboltot lát Budapesten, általában is okosnak és műveltnek tart minket. Le volt nyűgözve, amikor a nemzeti himnuszunkat hallotta énekelni a templomban több szentmise végén, megérezte, hogy az egy szív, egy lélek érzése a nemzeti imádságunkban is kicsúcsosodik. Merthogy vette a fáradságot, és megismerte himnuszunk szövegét is, és hihetetlennek tartotta, egyszerűen csodának, hogy a nemzeti imádságunk túlélte a kommunizmus negyvenöt évét is. Elismeréssel nyilatkozott mindezekről, hiszen, ahogy ő mondta, Németországban misén vagy egyéb vallásos rendezvényen nincsen himnusz.

     Rögtön el is meséltem neki, hogy nemrégiben a Európai Kézilabda Szövetség (EHF) az MKB Veszprém csapata ellen eljárást indított, mert a magyar szurkolóknak volt merszük egy Bajnokok Ligája nemzetközi mérkőzés előtt hazai pályán elénekelni a himnuszt. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kétezer eurós, két évre felfüggesztett büntetést szabtak ki a magyar egyesületre azzal az indokkal, hogy az EHF szigorúan szabályozza a mérkőzések előtti ceremónia időrendjét, és ennek a betartása éppen a himnusz eléneklése miatt nem volt lehetséges. Ezen azért megütközött az atya is. Talán a kettős mércével való mérés konkrét eseteit, ha látják külföldi barátaink, ezek is segítenek a torzképek helyreállításában. Nyilván ő is egyetért Navracsics Tibor miniszter úrral abban, hogy elfogadhatatlan, hogy meg akarják tiltani a magyar állampolgároknak, hogy Magyarország területén elénekelhessék a Himnuszt.

     Tehát ne fáradjunk bele magyarázatot adni a hazánkat megismerni szándékozó, jóindulatú barátainknak, tudván azt is, hogy egy lengyel vagy más, keleti blokkból jövő számára mindezek sokkal inkább érthetőek, hiszen velük inkább egy cipőben járunk most is.

Csorba Gábor
a KÉSZ társelnöke