Mit üzen a történelem az MI korában?

Pünkösdhétfőn, szikrázó napsütésben ülsz egy csodálatos park zizegő fáinak árnyékában, miután tekertél vagy 40 kilométert a kerékpárodon, pihenésképp mobilodon görgeted a hírfolyamot, miközben körülötted éppen szajkók és rigók csacsognak… De valójában miközben olvasgatsz, már azt sem tudod megmondani, melyik cikk íródott emberi kéz által, melyik képet alkotta valóban fotóművész vagy éppen mi is a teljes igazság egy adott aktuális téma körül... És ekkor landol a hírfolyamodban XIV. Leó pápa frissen megjelent enciklikája, a Magnifica humanitas (A csodálatos emberiség).

Történészként, aki a két világháború közötti magyar katolikus szociális mozgalmakat és a kereszténydemokrácia útját kutatom, olvasás közben hirtelen összeért bennem a múlt, a jelen és a jövő. Számomra már első olvasatra is egyértelmű: XIV. Leó pápa írása nem csupán egy aktuális technológiai etikai állásfoglalás; az Egyház társadalmi tanításának élő, vibráló szerves folytatása, amely ugyanazzal a prófétai bátorsággal nyúl a kor válságaihoz, mint ahogy azt a Rerum novarum (1891) és a Quadragesimo anno (1931) tette a maga idejében.

Bábel 2.0: Amikor az algoritmus lesz az új „manchesteri kapitalizmus”

XIV. Leó pápa enciklikája sorsdöntő párhuzamot von az emberi méltóságot uniformizáló, technokrata törekvések és a bibliai Bábel tornya között, amelyen keresztül a mai mesterséges-, intelligencia-alapú projektek veszélyes, emberi léptéket meghaladó logikáját világítja meg. Ahogy ezek a mai víziók megpróbálják az emberiséget egyetlen, vezérelhető adathalmazzá redukálni, ugyanabba a hibába esnek, amit a Rerum novarum már a 19. század végén elítélt: az embert puszta „termelési tényezővé” – jelen esetben „adathalmazzá” – igyekeznek silányítani. Még egyértelműbben: ha az 1870-es években az ember a gép rabszolgája volt, akkor a 2020-as években a technológiai rendszerek (az MI és a Big Data) irányított „adatforrása” vagyunk. 

Az európai jezsuita szolidarizmus iskolája (a Fribourgi Uniótól kezdve Heinrich Pesch, majd Oswald Nell-Breuning munkásságáig és hazai követőik, mint Kerkai Jenő vagy Varga László páter gondolataiig) pontosan ezt a dehumanizációt ismerte fel a korai kapitalizmusban. Ahogy korábbi írásaimban is bemutattam, ez a jezsuita ihletettségű új közgazdasági iskola nem a „gépek ellen küzdött”, hanem az ellen a szélsőséges libertárius („manchesteri kapitalista”) közlátásmód ellen, amely a tőkét a boldogság forrásának és mindenható célnak tekintette, az embert pedig ennek eléréséhez eszközzé degradálta.

Ma a Magnifica humanitas enciklika ugyanerre figyelmeztet: az MI és a Big Data koncentrációja a 21. századi „manchesteri kapitalizmus”. Ha az algoritmusok célja kizárólag a profit és az optimalizáció, akkor az emberi méltóság – amit az enciklika az egyház kétezer éves tradíciójában az ember Isten-képmásiságára alapoz – szükségszerűen csorbát szenved. A pápa emlékeztet a Quadragesimo anno tanítására: a gazdasági hatalom koncentrációja veszélyes, mert a technológiai uralom mögött mindig a hatalomvágy áll. Az MI korában a technika már nemcsak a testünket vagy a fizikai munkánkat veszi igénybe, hanem az identitásunkat, a döntéseinket és a vágyainkat próbálja előre jelezni és manipulálni. A modern „Bábel-szindróma” nem csupán technikai zavar, hanem a profit bálványozása, amely feláldozza a gyengéket a hatékonyság oltárán. Ez a szemléletmód a digitális nyelvet teszi abszolúttá, azt sugallva, hogy az emberi személy misztériuma maradéktalanul lefordítható adatokra és teljesítménymutatókra. Ebben a folyamatban elvész az emberi létezés sokszínűsége, és a technológia ma arra törekszik, hogy az embert ne csupán a termelésben, hanem a létezés egészében egy „vezérelhető adathalmazzá” redukálja.

Ehhez a gondolatisághoz kapcsolódik az enciklika egyik legélesebb kritikai fejezete, a technológiai „megváltást” ígérő transzhumanizmus kritikája is. Itt a pápa rámutat, hogy a fenti gondolatisághoz alkalmazkodva a transzhumanizmus az ember „meghaladását” hirdeti, a biológiai korlátok teljes felszámolását tűzve ki célul. Ez az eszmerendszer valójában a gnosztikus hagyomány modern változata: a testet puszta adatfeldolgozó hardvernek tekinti, amely lecserélhető vagy felturbózható. A Magnifica humanitas ezzel szemben leszögezi, hogy az ember méltósága épp a véges, teremtett voltában rejlik. A transzhumanista utópia – mely az embert a gépbe „töltené át” – valójában a legnagyobb mértékű elidegenedés, hiszen megszabadítaná az embert épp attól a sérülékenységtől, amely a szeretet és a közösség alapja.

A szolidarizmus mint digitális pajzs

Ezáltal az enciklika központi kérdése: hogyan maradhatunk meg emberségünkben? És ez a csodás kapcsolódás a korábbi egyházi tanításokhoz is, hiszen már az 1930-as években is épp ez volt a központi kérdés a teljes elembertelenedés közepette. A megoldást a pápa a klasszikus szociális alapelvekben

– személyiség, szolidaritás, szubszidiaritás, közjó –

jelöli meg, amelyeket az egyház társadalmi tanítása XI. Pius Quadragesimo anno enciklikájában tett először teljessé és hazánkban is konkrét kereszténydemokrata programmá formálódott.

Az 1943-as győri találkozó résztvevői – egy összeomló világ, a totális diktatúrák által fojtogatott Európa árnyékában, a szélsőséges eszmék és a modern fegyverek pusztítása közepette – hívó szavakként emelték be ezeket az elveket a politikai diskurzusba, mint az utolsó védvonalat az Európát leromboló barbársággal szemben. Az olyan hazai mozgalmak, mint a Hivatásszervezet és a KALOT számára a „szolidaritás” nem csupán üres jelszó, hanem a társadalmi szövet megmentéséért folytatott hősies küzdelem volt, a felelősség radikális megosztása az embertelen folyamatok közepette. Mihelics Vid ebben a szellemben vallotta a „keresztény humanizmus” fontosságát, amely az ember teremtettségéből fakadó méltóságára építve képes fenntartani a transzcendensre való nyitottságot és a közösségi együttműködést – ez az eszme ma a technológiai uralommal szembeni legerősebb szellemi korrektívumunk.

XIV. Leó gondolatai erre rímelnek. A digitális átmenet viharában az ontológiai méltóság legyen a szilárd alapunk. Ez az érték minden embernek elidegeníthetetlenül sajátja, pusztán a létezése okán – függetlenül hatékonyságától, produktivitásától vagy algoritmusok által mért hasznosságától. E méltóság védelmére a korábban megismert elveket kell használnunk! A technológiát úgy kell irányítani, hogy az mindenki számára lehetővé tegye a kiteljesedést, ne csak egy szűk elit számára – vagyis a közjót kell szolgálnia. Meg kell védenünk a helyi közösségek és egyének önrendelkezését a távoli, átláthatatlan digitális platformok dominanciájával szemben – vagyis a szubszidiaritás mellett kell kiállnunk. És fel kell ismernünk az AI (MI) csillogó homlokzata mögött rejtőző „láthatatlan munkásokat”: a ritkaföldfém-bányákban dolgozó gyermekek és kizsákmányolt nők ezreit, akiknek a teste és élete az ára a „tiszta” technológiai fejlődésnek – irányukba kell minél inkább kifejezni a szolidaritást. Az enciklika éppen ezért is hangsúlyozza: az MI nem lehet egyéni tulajdon, amelynek egyetlen célja a monopolhelyzet; sokkal inkább a közösség javát kell szolgálnia. Ez a gondolat egyenesági leszármazottja Heinrich Pesch szolidarizmusának, amely szerint – a javak egyetemes rendeltetése alapján – a vagyonnak van egy egyértelmű „szociális oldala” is.

Aktív mezoszféra – A visszavett hatalom

A pápa egyik legfontosabb üzenete a szubszidiaritás kultúrájának újrafelfedezése az adott körülmények között. Korábbi kutatásaim szerint ez volt a legütősebb fegyver a totalitárius államgépezetekkel szemben a 30-as és 40-es években is. A központosító szélsőséges kommunista kollektivizmussal, valamint az etatizmussal és a libertárius kizsákmányolással szemben is a kis közösségek önrendelkezése védte meg leghatékonyabban az embert. Ma, az algoritmusok korában, a szubszidiaritás azt jelenti: ne hagyjuk, hogy globális tech-óriások döntsenek a jövőnkről a fejünk felett. A Magnifica humanitas arra bátorít, hogy építsük újjá az „aktív mezoszférát”: a helyi cselekvő közösségeket, a szakmai hivatásrendeket, a civil kezdeményezéseket, amelyek képesek „leszerelni” a technológiát és saját emberi léptékű medrükbe terelni azt.

Meglepő helyről, a mélyen vallásos, katolikus Tolkien legendás könyvciklusából, a Gyűrűk Urából idézve szólít fel a Szentatya bennünket arra, hogy nem az a feladatunk, hogy a világ minden történését és „apályát-dagályát” uraljuk. Ehelyett arra kell törekednünk, hogy a saját időnkben és környezetünkben megtegyük azt, ami tőlünk telik azok segítésére, akikkel együtt élünk. Az enciklika kontextusában ez azt jelenti, hogy a globális problémák súlya alatt sem szabad feladnunk a reményt; a változás nem egyetlen látványos gesztusból, hanem apró, állhatatos hűségnyilatkozatokból áll össze, amelyek gátat szabnak az elembertelenedésnek.

Nehemiás útja: a technológia mint találkozási pont

A Szentírásból vett képekkel tovább gazdagítja az enciklika ezt a metaforát. Bábel zűrzavarával, az elnyomással és elembertelenedéssel szemben a pápa Nehemiás prófétai alakját állítja elénk, aki a romok között nem a hatalom tornyait, hanem a közösség falait építette újra. A digitális világban Nehemiás útja azt jelenti: a technológiát nem a szeparációra, hanem a találkozás és az élő emberi kapcsolatok szolgálatába kell állítanunk. Az MI nem lehet az elszigetelődés eszköze, hanem a közjó olyan segítője, amely megerősíti a párbeszédet és a társadalmi kohéziót.

Ahogy a két világháború között nem a kapitalizmus felszámolása volt a cél, hanem vadhajtásainak letörése és humanizálása, úgy most sem a gép kikapcsolására kell törekedni, hanem annak megszelídítésére. A technológia akkor válik igazán „magnifica humanitas-szá”, ha nem egy távoli felhőben, hanem a hús-vér emberi közösségekben, a párbeszéd és a szolidaritás keretein belül fejti ki hatását. A 30-as és 40-es években az organikus társadalom képe adott reményt a barbárság korában. Napjainkban az új „organikus digitális közösségépítés” az, ami a szélsőséges technokrata víziók helyett valódi emberi jövőt kínál. Ebben a szemléletben az állam és az egyház intézményei autonóm módon, de a közjó szolgálatában működnek együtt. A keresztény társadalmi cselekvés célja tehát a „társadalmi szeretet civilizációjának” építése, ahol a politika eszköz az emberi méltóság és a javak igazságos elosztásának biztosítására, távol tartva magát a rövid távú, pragmatikus érdekektől, amelyek ma éppen a technológia felelőtlen uralmát készítik elő.

A döntés pillanata

Amikor 1943-ban a magyar katolikus-keresztény értelmiség titokban összegyűlt, a világháború árnyékában is egy élhető, szociális igazságosságra épülő, modern kereszténydemokrata Magyarországot vetettek papírra. XIV. Leó pápa enciklikája ma ugyanezt a realizmust és bátorságot kéri tőlünk. Nem gépistenekre van szükségünk, akik megoldanak helyettünk mindent, hanem aktív építőmesterekre. Olyan keresztény humanistákra, akik a Rerum novarum alapjaira építve, a jezsuita szolidarizmus bölcsességével felvértezve képesek újból emberi arculatot adni a gazdaságnak és a technológiának. Ne Bábel tornyait magasítsuk, hanem az új Jeruzsálem falait építsük – egy olyan várost, ahol a technológia az emberi méltóság fényében nyeri el valódi értelmét. „Ne féljünk beszennyezni a kezünket korunk »építkezésén«.

Nehemiáshoz hasonlóan imádkozzunk, tervezzünk bölcsen és dolgozzunk kitartóan, Istent helyezve cselekedeteink előterébe és az emberi személyt választásaink középpontjába.”

Ahogy őseink a 20. század közepén, úgy mi is döntő választás előtt állunk. A gép diktál, vagy az ember épít? A válasz pedig nem a szervertermekben, hanem a közösségeinkben születik meg.