Mózes

Tízparancsolat
(2Mózes 19)

Roppant kőhegyek romjainál egy rönkön,
fáradt vagyok, talán a legfáradtabb a földön.
Göröngy a göröngyön, csönded morzsolgatom,
Egyiptomból jöttem, végtelen szárnyakon.
 
Kopár kőhegyek, mint kardélre hányt terek,
köröttünk kúszott szét a ködös képzelet,
mely kutat és folyót lát, s kíván kincseket,
de Te adtál innunk s Te adtál kenyeret.

Nem tudom meddig és nem tudom hova.
Otthonom Te vagy, én elmegyek oda,
hová majd Te hívsz, mert nincsen más ország.
Nem kell más haza. Te vagy a Jóság.

Roppant kőhegyek romjainál ülök egy rönkön.
Fáradt vagyok, talán a legfáradtabb a földön.
Göröngy a göröngyön, csönded morzsolgatom,
a Sinai lábánál. De szólni fogsz – tudom.

Aranyborjú

Sárból gyúrtuk vagy aranyból,
 a tömörré tapasztott vágyakat,
ijesztőre nőttek, dideregtünk már
becsvágyunk szétmálló sziklái alatt.
 
A lemenő nap félholtan siklott el
hiú csillanása síkos felületén.
Majd sötét lett. A legmélyebb sötét,
mint kohóban az éjfekete szén.

Majd tisztuló tüzében lángra kapva
égig gyúlt bennünk végül a pillanat,
felfénylett szívünkben a véghetetlen jó,
 izzó zsarátnokká szelídült széndarab.

Rég elhamvadt bálványos vágyaink
csönddé porladt hamujában állva,
fejünk meghajtjuk az Egyetlen előtt.
Könyörülj rajtunk Királyok Királya.

Jeremiás

Vállaimra vettem az igazság világát, legszentebb világát:
a fénylőt.
Te tetted rám, hogy magadhoz emelj, mint elhintett magból,
az égig érőt.
Rőt utak között pörölycsapás vagyok, házából elűzött
zord zarándok.
Köröttem puszta. Fölöttem tűz. Már bennem lobbannak azok
a lángok.
S mint álmos anyagot formáltál kezeddel, hűen hajolva a
hiú anyaghoz,
értő kezekkel tapasztottál össze, hogy közeledni merjek
a csillagokhoz.

Így indulok.
Vállamra véve jármodat,
szavad Igéjét, szavad világát,
mely mindörökkön át
 békességet ad
s védőn világít, akár a fáklyák.




Keresztelő János
(Mt 3)

Csak szél tépte ruhádat láttuk
távolról, mint vándormadarak,
csak lábadon a foszlott sarut,
 és borzas füst-szakálladat.

Már ott voltunk, körbevettünk
hunyorgón nézve pásztor fényeket,
mert átsütött rajtad az Ország,
mely mezítláb közénk érkezett,

s a folyó medrében felizzott az idő,
könnyünk a Jordán vízébe hullt
 a túlparton várt már ránk a Bárány,
kit magához vont – az mind megigazult.

Csak szél tépte ruhádat láttuk
távolról, mint vándormadarak,
csak lábadon a foszlott sarut,
 és borzas füst-szakálladat...

Sebestény-Jáger Orsolya