Munkavacsora

A közelmúlt hőhullámaiban, amikor az érett szilva földre hullván megsült a napsütésben, egy este üdítő munkavacsorán vehettem részt. Az asztalon kézzel dagasztott házi kenyér és a kertnek az aszály ellenére lassan érni kezdő zöldségei: paprika, paradicsom. Poharunkban antik recept szerint keverve az ásott kútban harmatosra hűtött bor és víz. A nyugovóra hajló nap sugárzása már észrevehetően enyhült, de a terasztető alól kilépve még mindig perzselt. A mozdulatlan levegőt már meg-megkeverte egy-egy hűsebb fuvallat.

A napi munka véget ért, de a kert még mindig forró volt. Már úsztunk egyet a tóban, s most élveztük a fürdő frissességét, a terített asztal vonzását, sok itt töltött régi este emlékét. Érthető hát, hogy a pavlovi reflexek mellett memóriám is munkához látott. Ezzel kezdődött a munkavacsora.

Első témánk érthetően az UV-sugárzás volt.

Nem szeretem a környezetvédelem szót, túlságosan recsegő nyelvérzék szülte, de maga a fogalom már kisdiák koromban belém gyökerezett, mikor még a szovjet dicsekvés járta: Legyőzzük a természetet! Nagy szovjet tanítóink vaskos kötetben mutatták be, „Hogyan lett az ember óriás?” A napi sajtó sűrűn adott hírt olyan gigantikus tervekről, mint például hogy az Ob és a Jenyiszej vize miként fogja virágzó kertté varázsolni a Kizil Kum sivatagot. Én viszont diáktársaimmal jobban szerettem volna megmaradni saját, megszokott körülményeink között, a Bodrog, a Balaton és a Szilas patak partjain. Eszünkbe sem jutott, hogy harcoljunk a természettel és legyőzzük. Akkor még nem beszéltünk környezetvédelemről.

Pár évvel később olvastam először megütközéssel, hogy egyebek mellett a borotvahab milyen veszélyes és romboló, mert töltőgáza, a freon a légkörbe jutva károsítja az ózonpajzsot. Abszurdumnak hatott: az a kis sziszegő gáz kiszolgáltathat bennünket a nap legdrasztikusabb sugárzásának?

Most pedig itt ülünk családi teraszunkon, s annak hullámlemez teteje véd bennünket az ibolyán túli sugaraktól. Ezért perzsel olyan forrón a Nap, ezért viselünk beduin módjára mindenféle klepetusokat és karimás kalapot; ez égeti kerti veteményeinket. Hiszen látható, hogy bármilyen szép palántákat ültettünk is el tavasszal, bármi gonddal locsolgatjuk is őket, alig akarnak termőre fordulni, s ami végre gyümölcs formálódik rajtuk, milyen nehezen kezd el pirulni.

A Balaton mai vízszintje Siófokon 51 cm, a tóból 420 millió köbméter víz hiányzik, vagyis átlagos víztömegének közel negyedrésze. A Duna vízhozama a sokévi átlagos érték harmada. Gond a hajózás, még nagyobb gond a paksi hűtővíz kérdése. A talajvizet egy emberöltővel ezelőtt átlagosan két-három méter mélyen elérhettük, s ez éltette a mezőgazdaságot. De az utóbbi évtizedekben szintje gyorsan apadt, s az idei három hónapos aszályban hagyományos növényeink katasztrofális állapotba jutottak.

Házunk előtt a főúton, míg vacsorázva beszélgetünk, a nyári hétvégi forgalom dübörög. Óránként akár négyszáz autó is elhalad itt, köztük számtalan négy-öttengelyes teherautó, zajjal, káros kibocsátásokkal, rezgésekkel. A kerékpározásra kijelölt párhuzamos kis utcán elektromos biciklik és rollerek suhannak autókat megszégyenítő sebességgel a sétáló, beszélgető nyaralók között. Az egykori horgászcsónak-kikötőben az egy- és kétpárevezős dióhéjak helyén drága sporthajók állnak, természetesen elektromos motorral, mert ma már a horgászok sem eveznek. A víztükrön a távolban elektromos szörf suhan.

Aktív koromban közúti mérnökként mindennapos gondom volt a motorizáció terjeszkedése. Akkoriban vigyázó szemeinket irigységgel vetettük a demokrácia ősi fellegvárára, Hollandiára. Igaz, ott mindenkinek volt már autója, mégis mindenki előszeretettel kerékpározott, hiszen a kerékpárt a parasztgyerektől a miniszterelnökig mindenki saját izomerejével hajtotta. Ezért mondták „egészséges eszköznek”. Nem égetett benzint, és nem termelt széndioxidban gazdag, ózongyilkos és büdös kipufogógázt.

Most új varázsszó a „széndioxid-kvóta”, mégis minden gyereket autóval visznek már az óvodába is, családonként több autó járja. A napi kenyeret, hentesárut gyárból szállítják a boltokba százegynéhány kilométerekről napjában többször is. (Nem tréfa: a Balaton-partra Zalaegerszegről, sőt Sopronból is.) Az iparban, kereskedelemben a „just in time” jegyében nem raktározunk, hanem apró tételekben, naponta fuvarozzuk a szükséges cikkeket. Így például a beteg jó esetben kétszer is utazhat a patikás községbe, mert a „tökéletesre szervezett” egészségügyben „felhőbe” felírt gyógyszerét először meg kell rendelni, majd érte menni, mikor megérkezik. Üdülni a tehetősebbek magától értetődően messzi külföldre járnak – repülővel. Autóval csak a szerényebb családok.

Otthon a háztartást is modernizáljuk. Mind kevesebbet főzünk és mosunk saját kezünkkel, télire nem teszünk el befőtteket, ráhagyatkozunk az áruházakra, a mélyhűtőnkre és automata gépeinkre. S ha az ózonpajzs elvékonyodása és a klíma melegedése folytán a nyarak egyre forróbbak, a hűsítő vizek egyre ritkábbak lesznek, megvásároljuk a legmodernebb klímaberendezéseket. Légkondicionáló – mondjuk. A kondicionálás szótári jelentése pedig: „tanulás, gyakoroltatás, alkalmassá tétel”. Szóval megtanítjuk a levegőt, hogy számunkra alkalmas legyen. Ez a sokféle berendezés azonban mind elektromos árammal működik, energiát emészt. Márpedig az egyre ritkább, egyre költségesebb.

Ha azonban kissé odébb tekerjük hírharsonánk gombját, azt halljuk, hogy életünk egyre kényelmesebb, egyre több a szabadidőnk – töltsük el azt kedvünk szerint hasznosan! A szabadidő eltöltésének valóban százféle módja van. Nézzünk körül ismét egy áruházban, vagy a neten!

Mi szem szájnak ingere, a kirakat és a reklám ezerféle dolgot kínál. Ismételjük meg, mit is: DOLGOT. Tárgyakat. Pontosabban: eladásra gyártott, többnyire fölösleges termékeket.

A mi fürdőhelyünk afféle kis víziklub: félig csónakkikötő, félig fürdőhely. A villanymotoros sporthajókat már említettem. A szörfdeszkákról is esett szó.

Szerencsére ezek többsége még hagyományos, hiszen szél vagy evező hajtja. De újabban megjelentek a mesebeli szörnyek is: Műanyagból készült, embernél nagyobbra felfújt műanyag állatok. Teknősbéka, vadkacsa, pillangó, sőt unikornis! Csak elterpeszkedik benne az ember, s libeg. Vagy a régi gumimatracok utódaként gumihurkából készült ágykeret hálóbetéttel: belefekszel, s a lágy habok alulról mosogatják altestedet. Aztán, ha feltámad a tavakon oly gyakori felszél, úgy sodor be a tó közepére, mintha hullott falevél lennél! Aggódva, lelkemben tiltakozással néztem ezeket a gyermeteg, de költséges és veszélyes játékszereket, s kérdeztem: Hát már minden marhaságot el lehet adni a bárgyú népnek? Majd másnap kaján elégtétellel hallottam, hogy a felfújt kacsa bizony már ki is pukkadt, s laposabb lett, mint gazdája tárcája.

Mindezt alaposan körbejártuk a munkavacsora közben. Méghozzá anélkül, hogy politikáról egy szót is ejtettünk volna. Pedig hát a nyár forró légterében az energiaválság és a vízhiány mellett a legtöbb szó mégis csak erről esik.

A választások óta feledésbe merültek olyan kérdések, mint migráció, terrorizmus, még a háborúk is. Most hatalmilag elkövetett bűnökről esik a legtöbb szó, és magas tisztviselők eltávolításáról. Emlékezzünk az 56-os jelszavakra, vagy 1989 nagy ígéreteire: Felelősségre vonás, de törvényesen! Korrekt nyomozás és bírói ítélet! Most pedig az államfő is azért köszönt le, mert „nem képviselte megfelelően a nemzet egységét”. Egy nemzetét, ahol az egyik kétharmadot most egy másik kétharmad váltotta.

Én 1990-ben azt gondoltam: három generáció! Egy professzori nemzedék, akik majd kiművelik a tanári gárdát, hogy gondolkodó, látó, becsületes fiatalságot neveljenek – a jövő demokratáit. Márai Sándor 1946-ban ezt jegyezte naplójába: „Ki hitte, hogy két-három emberöltő múltán lehet itt mást is nevelni, másféle embert? Az angoloknak és franciáknak, a svédeknek és dánoknak is százötven év kellett a demokráciához. Ahogy nincs Blitzkrieg, úgy nincs Blitzfrieden sem.” Majd pár nappal később: „Egy napon az orvosoknak, íróknak, gondolkodóknak közös therápiás vállalkozásra kell majd szövetkezni: meg kell gyógyítani a veszett indulatú emberi lelket.” (Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt. – Vörösváry, Bp., 1992)

Eközben a kenyérszeletek elfogytak a kosárból, s a nap is lejjebb ereszkedett a szomszéd kert fái mögé. Poharunkat még egyszer összekoccintottuk, s felálltunk a vacsoraasztaltól anélkül, hogy bármilyen végrehajtható határozatot hoztunk volna. Így szokott ez lenni a nagy konferenciatermekben is.