Napkeleti, kontra vadnyugati bölcsek

Vízkereszt kapcsán az utóbbi években mindig előkerül a hit és a tudomány kapcsolata, egymáshoz való viszonya. E kettő szétválasztásának a problémaköre a felvilágosodás előtt nem volt napirenden, a 19. század óta viszont folyamatos nyomásnak és lenyomási kísérletnek van kitéve az egyház a tudományos körök egy részének támadása miatt.

     A darvinizmus, a marxizmus gyors térhódítása azonban semmit sem csökkentett az igazság erejéből – mi keresztények ezt tudjuk, és ennek  a belső meggyőződésnek az erejével támaszkodva az egyház tanítására minden időben felkészülten és nyugodtan tudunk reagálni ezekre a pozitivista tendenciákra, melyek mögött sokszor a hit és a tudomány tudatos szembeállítását lehet felfedezni. Ez pedig egyszerűen ostobaság és a vicc kategóriába  tartozna, ha éppen nem fegyverként használnák Isten ellen.

     A mai, szekularizált társadalomban élő, materialista világnézeten vagy éppenséggel liberális értékrendben nevelkedett ember ott téved óriásit, hogy azt gondolja: a hit a hiszékenységgel azonos fogalom. A hit sok ember szerint nem más, mint léleksimogatás, magunk áltatása valamiféle mese kategóriába tartozó mítosszal. Ebből következően gondolják, hogy a hívő ember gyenge, nem meri vállalni saját magát, ezért  szüksége van valamilyen szalmaszálba kapaszkodni, légvárakat építeni a jövőjét illetően, és ráadásul „bedől az egyházi maszlagoknak” (bocsánat ezért a kifejezésért, de ez a személyes tapasztalatom). Ezen gondolkodás szerint a hitre épült élet értelmetlen, mert annak hátterében kevés, homályos, bizonytalan, részinformációk alapján hozott döntés áll, ahol a hívő ember áldozatul esik az egyház manipulációinak.

     Bizonyára sokunknak vannak ilyen gondolkodású  ismerősei, barátai, rokonai, de bizony azt is megállapíthatjuk, hogy valamikor talán mi is ilyenek voltunk. Mit is lehetne válaszolni ezekre a gyakran merev állásfoglalásokra? Először is azt érdemes tudatosítanunk, hogy a hit alapvetően az emberi képességekkel nem megismerhető valóságra, a természetfeletti világra, az élet megismerésére irányul, olyan dolgokra ad választ, amit a tapasztalatokon, a megismerhetőségen alapuló tudomány a saját eszközrendszerével soha nem tud megfejteni. A hit tárgyát sem elméleti, sem tapasztalati úton nem ismerhetjük meg a kinyilatkoztatás nélkül.

     Ebből következik, hogy a hit és a tudomány nem állnak szemben egymással, hanem leginkább kiegészítik  egymást és segíthetik egymás fejlődését az egyes személyben és a társadalomban is. Az I. Vatikáni Zsinat már 1870-ben dogmaként fogalmazta meg, hogy Isten léte felismerhető a teremtett világban, ami egyértelmű iránymutatás minden hívő és nem hívő, de jóakaratú ember számára is.

      Valójában tehát ki a szűklátókörű? Az az ember, aki nyitott az isteni kinyilatkoztatásra a Krisztus által alapított egyház vezetésével, vagy az, aki bezárja az emberségünkből adódó lehetőségeit, megcsonkítja a természetfeletti világra nyíló értelmi képességét, és görcsösen, olykor gőgösen ragaszkodik a csak a látható világból szerzett tapasztalatokon alapuló, földhözragadt következtetésekhez.

     A hit ennél sokkal mélyebb, éppen ezért magasabb távlatokat nyit az ember számára. Pont azért magasabb rendű a hit a tudománynál, mert a hit nem korlátozza, nem szűkíti le az emberi gondolkodást a látható világ szintjére. Szent Pál arra hív minket, hogy legyünk szabadok, merjünk hinni, és merjünk hitünk szerint élni: „Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a  láthatatlan azonban örök” (2Kor4,18). A fentebb említett zsinati dokumentumból az a következtetés is levonható, hogy nem lehet olyan tudományos bizonyítékot találni, ami kizárná a hit lehetőségét, és ellene mondana a kinyilatkoztatásnak.

     A napkeleti bölcsek tudós emberekként nyitottak voltak Isten felé. Belső akarat vezérelte őket, nem elégedtek meg a pusztán tapasztalati tudomány adottságaival, hanem a teljes megismerésre törekedtek. Tanulhatunk tőlük mindnyájan, és tanulhatnak igazságkeresésükből, kitartásukból, alaposságukból, nyitottságukból a tudomány emberei is. Ez a világ elmúlik kívánságaival együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre (vö. 1Jn2,17).

Csorba Gábor
a KÉSZ társelnöke