Naponta kell tanulni a szeretetet

Komoly ára van a békességünknek: tudjunk lemondani a nyugalmunkról. Zavarokkal, zavarba ejtő helyzetekkel, zavaró személyekkel gyakran találkozunk, ám nem elég tudomásul venni mindezeket, hanem közel kell engedi magunkhoz a zavaró tényezőket. Így bebizonyítható, hogy a kereszténység nem a „tűrés” vallása, ahogy sokan gondolják, s lehet esélyünk arra, hogy történjen bennünk valamilyen változás. Lehet, hogy áldott pillanatainkban éppen a zavar vált ki belőlünk olyan reakciókat, amelyekkel átrendezhetjük eddigi életünket, kapcsolatainkat. Amikor a zavar bejárja a maga útját, megszülethet bennünk Krisztus békéje. 

Ízlelgetem Világos Krisztián atya konkrét bibliai zavarokra fókuszáló – Mária „gyakran elgondolkodott”; emmauszi tanítványok; a szőlősgazda példája –, homíliájának summázatát, amely a kaposszentbenedeki Porta Pacis Lelkigyakorlatos Központban ötödik alkalommal megrendezett Felnőtt Imatábor (FIT) zárómiséjén hangzott el. Némethné Horváth Emíliának, a nagymúltú nagykanizsai Magvető közösség vezetőjének hívására kilencvenkilencen jelentkeztek az ígéretes lelki programot kínáló hétvégére. A századik résztvevő Jézus Krisztus volt.

Az ország huszonöt településéről érkeztek a fiatalok és a régebb óta fiatalok. A legifjabb táborozó 19, a legidősebb 70 esztendős volt. Egyedülállókat és házaspárokat szólított meg a prófétai mottó: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad” (Iz 55,10-11). 

A különféle imamódok megismerésére irányuló programsort mindvégig gazdagította a Magvetős ének- és zenekar tagjainak jelenléte, akik karizmatikus dalokkal közelítették a földet az éghez. „Meghívtál, hogy vízre lépjek, hol nélküled elsüllyedek. / Ebben megtalállak Téged, a mélységben megtart hitem” – énekelték a zenei szolgálattevők a résztvevőkkel közösen, s még hány és hány megrendítő szám csendült fel e Csiszér László fordította dalon kívül…

A táborozók három bibliai igeszakaszt dolgoztak fel. Az elsőhöz, melyben Isten megszólítja Sámuelt, Kisiván Csaba kaposvári plébános adott gondolatébresztő támpontokat, míg Varga Péter székesegyházi plébános Zakeus történetét elevenítette fel, Varga László megyéspüspök pedig a Magvető példázatáról tanított. 

– Isten országa köztünk van. Már elkezdődött, és halálunk után teljesedik majd ki a mennyországban. Isten országa alatt a szeretet uralmát értem, amely ott van jelen, ahol Jézus Krisztussal találkozunk. Ahol ott a béke, az igazság és az öröm – nyomatékosította, majd arról beszélt: nem elég szeretni, hiszen sokan követnek el bűnöket a szeretet jegyében. Igazságban kell szeretni. Aki házasságban él, az elköteleződött. Minden, ami ebből kifelé visz, az hazugság.

A püspök szerint a magvető-példázat Isten pazarló szeretet-uralmáról szól, minket viszont meghatároz a hasznosság, mindent erről az oldalról közelítünk. Ha nem jó nekem, nem felel meg az elvárásaimnak valami, nyomban lecserélem. Halogatom az imát, a közösséggel való kapcsolatot. Isten azonban nem a hasznosság oldaláról közelít. Szeretetének mércéje nem mi vagyunk, s nem is a könnyebb ellenállás, hanem Jézus Krisztus. Minden nap el kell kezdeni tanulni a szeretetet, jóllehet: résen van az ellenség. A sátánnak nincs szabadnapja, nem megy szabadságra, és nem is alszik. A szellemi harcra mindannyiunknak figyelni kell – emelte ki, majd néhány személyes történetet osztott meg. 

Egyebek mellett felelevenítette harmadéves szeminarista korának lázadásait, azt az időszakot, amikor észrevétlen csapdába került, ám rádöbbent: a nagy egója volt a legfőbb kísértés, s fel sem tűnt neki, hogy mily csípős a nyelve. Amikor felfüggesztette tanulmányait, belátta, gőgje körül forog a világ. Azt is tudta: milyennek kellene lennie az egyháznak, merthogy az akkori egyházban nem szeretett volna pap lenni. Megjegyezte azt is: legnagyobb ellenfele a félelem és a szorongás volt, de Isten nem adta fel. Hosszú út után sikerült Isten elé letenni védekező fegyvereit. 

– Tudtam, hogy bűneimben is lehetek az övé, s megtanultam, hogy ne ítélkezzek, inkább szeressek, és azt is: minden testvérem a Szentlélek temploma – mondta a hetvenéves főpásztor. 

Az egyes bibliai igeszakaszokat kis csoportokban dolgozták fel a résztvevők – kiemelve, megrajzolva, dramatikus elemek beiktatásával eljátszva vagy képmeditációban elmesélve a nekik szóló üzenetet.

A reggeli dicséreteken, az esti dicsőítésen s a közbenjáró imával dúsított szentségimádáson kívül tanúságtételek mélyítették az együttlétet; az ima hatalmáról hallottuk megrendítő vallomást Horváth Nórától, aki könnyezve idézte fel, miként épült fel egyik napról a másikra reménytelennek tűnő betegségéből egyik rokona, egy fiatalasszony. Csodás gyógyulását – mely elbizonytalanította a kételkedő orvosokat – kegyelmi ajándéknak, Isten mindenhatóságának tekinti, s bizonyságnak arra, hogy csodák nemcsak Jézus korában történtek, hanem a harmadik évezredben is. Hársfalvi Péternek és feleségének, Hársfalvi-Gombos Viktóriának az életébe is bepillanthattunk. Hit és szolgálat szimbiózisát kínálta számukra Isten; az elesettek, peremlétre kényszerültek közé, misszióra hívta őket az Úr, aki képes karakán módon belenyúlni sorsokba, életekbe, „véletlennek” tűnő helyzeteket teremtve, a görbét is kiegyenesítve. 

Csókay András, az ismert idegsebész professzor Krisztussal a tudományban – Hit és tapasztalat az élő igazságról címmel tett tanúságot, középpontba állítva a gyógyító Jézust. Mondandóját vetítéssel illusztrálta, azt nyomatékosítva: nem kell azt hinnünk, hogy hívő létünkre nem érnek bennünket nagy megpróbáltatások. Jóllehet, ha megszólal a lelkiismeretünk, amely Krisztus homályos hangja, akkor könnyebben vészelhetjük át azokat. Le kell csendesíteni az elmét, hogy felismerjük a valóságot, a bennünk élő Jézust. 

– Hiába kaptam meg a gyermekkor tiszta hitét, kamaszkorom közepén elveszítettem azt. Feleségemmel, Daniellával 56 éve ismerjük egymást. A nagy szerelemben, kézen fogva járva, elhagytuk a templomot. S ha az ember elhagyja az erősítő szentségeket, amelyek talpra állítanak, akkor jön a kísértés, teret kap a bűn – mondta, majd arról beszélt, hogy átéltek egy négy-öt éven át tartó házassági válságot is, melyet hűtlenség, kicsapongó élet jellemzett, miközben a felesége nevelte gyermekeiket. 

– 1998-ban ültem a Deseda tó partján, s Az üdvösség útja című füzetet olvasgattam, melyben szó volt többek között a farizeusságról, a pogányságról és a tanítványságról is. Egyszer csak megszólalt bennem egy belső hang: te tanítvány akarsz-e lenni? Ekkor indultam el komolyan a megtérés útján. Elhagytam bűneimet, sikerült legyőznöm a kísértést. A megbocsátást megkaptam Jézus Krisztustól, de a környezetemtől is megkapom-e? – foglalkoztatott egyre intenzívebben – mesélte, majd felesége felé fordult, s megkérdezte tőle: hogy tudtál megbocsájtani?

Daniella így válaszolt:

–  Könnyen, mert aki szereti a férjét, s hiányzik neki, az örül, ha megbocsáthat. Persze ilyenkor az ügyvédek azt tanácsolták: vegyél el mindent tőle, semmizd ki! Én nem ezt tettem, hanem boldogan visszafogadtam Andrást, ahogy a gyerekeink is. Hálát adtam Istennek, hogy úgy terelte az életemet, hogy meg tudjak bocsátani. Ráadásul nem kellett nyomozni, sem hajszálakat keresni, telefonokat ellenőrizni. Azóta szerelmi háromszögben élünk: Jézus, András és én. 

A professzor azt mondta, nagy példaképe a felesége, majd megosztotta: a botorkáló férjek vagy feleségek egy idő után letérdelnek, és örök igazság: egy tiszta embert könnyebb elfogadni, s visszatérni hozzá. Nekik is született még két gyermekük. Az egóval való frontális ütközés az ára annak, hogy eljussunk a lelkünk mélyére, és radikálisan tudjunk tanúságot tenni Jézusról, a Szűzanyáról. 

– A tudományos gondolkodásban is megjelenik mindez; mélyből szakad fel a kreativitás – jegyezte meg, majd arról szólt: egy év alatt sok ember hal meg koponyasérülés miatt.

– Amikor a Jézus-imában megkapott ékek alkalmazásával műtöttem, javultak a mutatók. Jóllehet: folyamatosan gyakoroltam a boncteremben. Az elmúlt két évtized több mint 5000 operációja által válhattam elfogadható idegsebésszé; igaz, közben a „vallásos őrült” jelző is rám tapadt. 
A házaspár ezt követően a tízévesen tragikus körülmények között elhunyt kisfiukról, illetve a gyászfeldolgozás fázisairól beszélt. A professzor úgy fogalmazott: 16 hónapnyi depresszió és ima volt szükséges ahhoz, hogy magához térjen. Az Oltáriszentségben egyik alkalommal azt látta: Marci vállát átfogja Jézus. Ez belső békével töltötte el, és bizonyságot adott arra: a képzeletet nem lehet a miszticizmussal összekeverni.

A feleség arra utalt: a gyász miatt tartania kellett magát, nem omolhatott teljesen össze; gyerekei előtt nem mutathatta a fájdalmát, és nem is vonulhatott vissza. Az élet tovább élt, éhesek voltak, főzni kellett rájuk, iskolába mentek. 

– Marci halála szívünkön maradó örök seb, de valamennyi gyermekünk így van ezzel – mondta Daniella. 

Csókay András a bangladesi sziámi ikrek szétválasztásának körülményeiről, a húszhónapos felkészülés időszakáról, a folyamatos háttérimáról és a Krisztus által vezetett, kockázatos műtétről is beszélt, mely során kétszer is halálközeli állapotba kerültek a gyerekek, de – Istennek köszönhetően –, egy új sebészeti ötletet is sikerült bevetnie. Úgy összegzett: minden megpróbáltatás ellenére mély, belső istentapasztalatot jelentett neki ez a műtét (is). Ugyan egy idő után eltávolították a munkahelyéről, ahol Simon András egyvonalas szakrális rajzai díszítik a falat, de most is tevékenyen telnek napjai. Igaz, nem a fővárosban…  

Tanúságtételük végén vastapsot kapott a házaspár, akit a szervezők Simon András A gyógyító Jézus című grafikájával ajándékoztak meg.

A lelki pallérozódás mellett közös festéssel, célba dobással, mókás egyensúlygyakorlattal, labdák „szitálásával”, szókirakó, tárgyfelismerő és vízhordó játékkal valamint kézműveskedéssel színesedett a hétvégi együttlét, melyet rövid camino tett teljessé – teret engedve a természet szépségeiben is tetten érhető Istennek, a Zselic csendjének, a befelé és felfelé figyelésnek. Az önismeret „edzésére” irányuló gyaloglás ideje alatt átgondolandó szempontok során ki-ki választ kaphatott miértekre, s arra, hogy miként győzhető le a kétely, de nagy elhatározásokra is juthatott. 

Az utolsó állomásnál apró papírhalakra írhattuk fel, mire döbbentett rá bennünket e két és fél nap. Engem például a feltétel nélküli, teljes ráhagyatkozás ajándékára. Arra, hogy merjem még merészebben rábízni magam Istenre, aki iránytűnk, sorvezetőnk, gyámolítónk, ismeri valamennyi hajszálunkat, és elveszi minden fölösleges aggodalmunkat. Mire intett bennünket Jézus Máté evangéliumában? „Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja” (6,34).

A hófehér papírhalak hálóra rögzítve kerültek az oltárra a záró misén, amelyet Világos Krisztián apát-plébános, a lelkigyakorlatos központ vezetője mutatott be, kinek kezéből egykor egy közbenjáró imát követően pöckölte ki Isten a cigarettát. Hallgatom merész homíliáját, s tekintetem rá-rátéved a kilencvenkilenc halra, s fülembe csengenek újra meg újra Pilinszky sorai: „Roppant hálóban hányódunk / s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán.”

Fotó: Gerócs Eszter