Napszenderületkor alszik a város,
Térj nyugovóra Nap szerelmesem!
Az ég, ma a Földdel éppen határos,
Harangok csendjébe bújj el velem!

Alszik a város, s pihen az utca már,
Sápadtan pislog sarkon egy lámpa.
Romkert is alszik, rajta ül a homály,
S király csontok, − öröklétbe zárva.

Napszenderületkor csendes az utca,
Madár se röppen az erkélyek alatt,
Forgalmi fény villog, meg nem unja.

S áll az idő, bár már hajnalba futna,
Árnyék, végig tapogat minden falat,
Míg, föl nem jön, a napkorong újra!

Mondottam ember…

„…az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.”
„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
                              Madách Imre

Lehet-e írni, ami ennél szebb, jobb
Teremtés?! Mást bizonyosan lehet!
Ember vagyok és egy magyar egyed,
S nekem, e Tragédia a legnagyobb!

Okoskodom, de tettem izzó katlan,
(Ős)tagadás, − bár rám rázza öklét, −
Halhatatlanság, s majd az Öröklét
Maga az Élet, mert pusztíthatatlan!

Eszmék, háborúk miatt vérzik a Nap,
Galaxis birkanyája mégsem szabad,
Lelküket béklyózza hatalom, s pénz.

Számtalan év, − géptengely forog újra,
Néhány golyóba sorsunk belegyúrva,
Fényt követ árny, ki küzd az addig él!

Végtelen a végből     

Az ember végül mennyit ér,
Győzött, vagy elbukott?!
Teste, − egy urnában elfér,
A lélek nem halott!

Semmi Ágán elférnek majd,
Anyaszült egykoron.
Összes léleknek helye van,
Testvér az mind, s rokon.

Az ember végül mennyit ér,
Hol, Angyalkert ragyog?!
Vele már csak a csend beszél,
S Megtartó Menny van ott!

De, nyílik minden pillanat,
Szirmokba bújt virág.
El soha nem fárad a Nap,
Mert Túlon Túlra lát!

Az Égen végül csillagok,
Mind − szentjánosbogár.
Szabadság-Szerelem dalol,
Földön, s nagy Űrön át!

A Végtelennek Vége nincs,
S lelkünk örökkön száll.
A Végből majd a Végtelen    
Fényesség fészke vár!

Balajthy Ferenc költészetét itt mutatjuk be