JEL újság

Négykezes a zongoránál, négykezes az életben

Agonás Szonja2016.02.05

A Kossuth-díjas zongoraművész, Hegedűs Endre és felesége, Katalin az idei Házasság Hete programsorozat arcai februárban. Így szinte adta magát, hogy rendkívüli módon kettős portréinterjút készítsek velük művészetről és hitről. Budafoki házukban beszélgettünk, ahol nem is egy, hanem két zongora uralja a nappalit.

 

– Hogyan lett egy Hegedűsnek a zongora a hangszer az életében?

H. E.: A szüleim mindketten nagyon zeneszerető emberek voltak, de nem profi zenészek. Édesapám egy zseni volt: megtanult az összes fúvós hangszeren játszani, kiválóan zongorázott, mindezt anélkül, hogy zenei tanulmányokat folytatott volna. Kodály Zoltán mondta egyszer kis túlzással, hogy a gyermekek zenei nevelése a születés előtt kilenc hónappal kezdődik. Amikor megszülettem, már mélyen át voltam itatva a szép hangokkal, s mivel édesanyám szeretett énekelni, édesapámmal együtt mindketten kiválóan zongoráztak, hallgattam tovább a szép dallamokat. Egy családi örökségen játszottak. Amikor másfél éves lettem, az egyik első sétámat mindjárt a titokzatos fekete doboz, a nagy fekete zongora felé vettem a nagyszoba közepén, és megcsiklandoztam fejem fölé fölnyúlva a billentyűket. A hangjuk annyira tetszett, hogy később felmásztam a zongoraszékre, és két ujjal, néggyel, nyolccal, majd hamarosan tíz ujjal le tudtam játszani a nekem tetsző dallamokat. Szép lassan ösztönösen rájöttem arra is, hogy még szebb lesz, ha ehhez akkordokat játszik a másik kéz, vagyis kíséretet is megtanultam szerkeszteni. Mivel sokszor voltam beteg, gyakran voltam otthon. Nagy szegénység volt, tehát nemigen volt játékom, szinte csak egy dolog maradt: a zongora, s mindmáig ez a legkedvesebb játékszerem. Négyéves koromban már csodámra jártak Hódmezővásárhelyen, zenei híressége voltam szülővárosomnak. Ötéves koromban küldtek el szüleim először magántanárhoz, majd két évvel utána következett az itthon szokásos, Kodály-módszeren alapuló zenei képzés. A zeneiskolát Hódmezővásárhelyen, a konzit Szegeden, a negyedik gimnáziumi és szakközépiskolai évet Budapesten végeztem, s utána felvettek a Zeneakadémiára. Ott 1980-ban szereztem meg zongoraművészi és tanári diplomámat.

– Soha nem is merült fel, hogy esetleg más pálya felé vegye az irányt?

H. E.: Olyannyira nem, hogy egy ügyű embernek szoktam magam nevezni. Olyannak, akit egy ügy vezérel: minél több szép hangot szeretne kicsalni a zongorából, mert e páratlan hangszerben sok százmillió dallam, akkord, ritmus van elrejtve. Egy nagyon fontos dologra gyorsan ráébredtem tízes éveim elején, hogy saját improvizációim nem érnek föl a nagy zeneszerzők mesterműveivel. Így ráadtam a fejemet az újjáteremtő, előadóművészi pályára.

– Katalinnak nem volt ennyire nyílegyenes az útja a Zeneakadémiára…

H. K.: Nagyon szerettem énekelni, a környezetemben hallott dallamokat folyton dalolásztam. A kertvárosban nőttem fel, mostani házunktól pár száz méterre, Rózsavölgyben. Jól ismertük egymást a környékbeliekkel, együtt futkároztunk a többi gyerekkel az utcákon, úgy is szoktam viccesen mondani, hogy utcagyerek voltam. Amikor aztán megéheztünk, hol az egyik családnál, hol a másiknál kapott valami kis ennivalót mindenki. Az egyik baráti háznál, Kamaráséknál találkoztam Gebora bácsival, aki tangóharmonikázni tanította Éva lányukat. Gebora bácsi felfigyelt arra, hogy amikor ott voltam, mindig kipötyögtettem a tangóharmonikán azokat a dallamokat, amelyeket énekelni már tudtam. Azt mondta a szüleimnek, hogy nagyon fogékony vagyok a zenére, érdemes lenne tanulnom. Bandiékhoz hasonlóan nálunk is volt otthon egy zongora, azon kezdett el Gebora bácsi tanítani ötéves koromban: az akkori slágereket meg a Für Elise-t is egyaránt. E Beethoven-művel felvételiztem hatévesen a zeneiskolába. Mindig mondták, hogy tehetséges gyerek vagyok, zenei tagozatos általános iskolába jártam, ahol mindennap énekeltünk, de amikor nyolcadik után felvetődött a kérdés, hogy menjek-e konziba, én nem akartam: semmi kedvem nem volt ugyanis gyakorolni. A József Attila Gimnáziumban érettségiztem, és már eldöntött tény volt, hogy a tanítóképzőben tanulok majd tovább. Egyszer azonban Bolgár Lily néni zongoraórájáról hazafelé jövet végigsírtam az utat, és hazaérve azt mondtam apukámnak, hogy én bizony csak zenész tudok lenni! Mások így szoktak hitben megtérni. Édesapámra hallgatva becsületesen elvégeztem a tanítóképzőt, a szüleim pedig megígérték, hogy ha még három év után is szeretnék majd a Zeneakadémiára menni, ők vállalják a taníttatásomat. Karvezetés szakon kezdtem, majd két év után felvettek a zongora tanszakra is. Aztán még le sem diplomáztam egyiken sem, amikor berobbant Bandi az életembe! Akkor meg egyértelműen az volt az első, hogy feleség és anya leszek, de azért időközben elvégeztem mindkét szakot.

– Kérdés nélkül is azt hozta az élet, amire rá akartam térni, vagyis hogy miként lett az életük négykezessé?

H. E.: A Jóisten intézte így, mint oly sok dolgot az ember életében. Katicát ismertem már, hiszen a Zeneakadémia folyosóin sokat beszélgettünk, sokat kacarásztunk, ő egy nagyon vidám természet.

H. K.: Azért a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nem beszélgettünk olyan sokat, legalábbis kettesben egyáltalán nem.

H. E.: Egy Ránki Dezső-koncert előtt találkoztunk össze. Én egy szerencsétlenül végződött jegyesi kapcsolat fölbomlása után, egy magányban töltött nyár végeztével tértem vissza a Zeneakadémiára Hódmezővásárhelyről, és Katicának is volt egy kapcsolata, amely nem végződött pozitívan. Nagy szomorúságában álldogált a folyosón. Ajánlottam, menjünk be a koncertre, biztosan nagyon szép lesz, és úgy is történt. Majd a hangverseny után – este háromnegyed tizenegy volt – megígértem, hogy hazakísérem. Ő figyelmeztetett: „Vigyázz, Bandi lovag, mert huszonkét villamosmegállóra lakom a Zeneakadémiától!” Ráadásul pont akkor a villamos még be is szorult a Lánchíd budai hídfője alatti kis alagútba, így még negyven perccel hosszabb lett az út. Volt tehát vagy hajnali egy óra, amikorra kiértünk Rózsavölgybe. Gyönyörű, fűszeres, langyos októberi éjszaka volt, csillagok, kis híd, patak, sok-sok beszélgetés, és úgy éreztük, hogy nagyon is egyetértünk a világ alapvető kérdéseiben. Másnap folytattuk a beszélgetést, harmadnap megkértem a kezét. Katicával eddigi életem legboldogabb 37 évét éltem le, és reméljük a folytatást az Úr kegyelméből.

– Nagyon fontosnak tartják, hogy ez a házasság egyházi házasság. Nem sok művész honlapja szentel külön menüpontot a családjának, és főleg nem annak, hogy szentségi házasságban él.

H. E.: Ez abból is fakad, amit magunkkal hoztunk, vagyis hogy volt egy szeretetteli, problémáktól nem mentes, de mégiscsak biztos otthoni fészkünk és olyan kölcsönös megbecsülés a szüleink közt, ami nekünk is mintegy örökségként továbbadatott. Könnyen megélt házasság nem létezik, az ember saját erejéből nem képes arra, hogy évtizedeket leéljen egy másikkal, de ha az Úr akarja, akkor biztosan sikerül, és Isten nekünk azt a kegyelmet is megadta, hogy mi még most is forró szerelemmel szeretjük egymást.

Hódmezővásárhelyen, a Viharsarokban az ötvenes években a kommunisták különösen nagyon az egyház ellen voltak, ráadásul volt édesapám protestáns családjában még egy borzasztó erős katolikusgyűlölet is. Ezért „pápista” édesanyám csak titokban tudta nekem átadni a hit alapjait. Ezzel szemben apósom kádármester volt, rendkívül egyenes, csodálatos ember. Az ő családjuk mindig nyíltan gyakorolta hitét. Katica szerint ez nem volt egy nagyon égő, lángoló vallásosság, de szilárd, biztos alapként működött. Mielőtt a feleségemet megismertem, langyos katolikus voltam, különösen a tinédzser éveimben. Amikor Katicával összeakadtunk, akkor szépen megfogta a kezemet, és elvitt a templomba. Visszatértem az egyház kebelébe, ahhoz a forráshoz, ahonnan minden származik. Azóta haladunk együtt a hitben is, és ezt az óriási ajándékot nem tarthatjuk meg magunknak.

H. K.: Legfontosabb gyökerünk a hit, tehát az ember nyilván beszél róla.

H. E.: Azért ez annyira nem nyilvánvaló, mert a zenei pálya szempontjából nem tanácsos ez a fajta kiállás. Nagyon sokszor mellőznek, rossz híremet keltik, különböző igaztalan jelzőket aggatnak rám Krisztusban való hitemért. De ezt megköszönöm Istennek, azzal együtt is, hogy panaszkodom néha.

Reggel közös imával szoktuk kezdeni a napot, és Barsi Balázs ferences atya napi elmélkedéseit olvassuk. A Regnum Christi Katolikus Mozgalom tagjaiként naponta kapjuk e-mailben az aznapi evangéliumot magyarázó elmélkedéseket. Átvesszük, majd szabad szóval is imádkozunk. Mivel nem kell reggel elrohannunk a munkahelyre, megvan erre a módunk. Hatalmas ajándék ez az együttes imádság, a legnagyobb megtartó erő. A már felnőtt három gyermekünket, Mártont, Annát és Bertalant is ide tudjuk csábítani olykor-olykor, és ők jönnek is. Katica napi szentmisehallgató és az Úrral él, én pedig tréfásan szoktam néha mondani: kullogok utána a hit útjain.

H. K.: Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor természetesen mindig esténként volt a nagy, közös családi ima. Az Istenben való hit mindig segített, ha elkeseredtünk, vagy amikor nagy nehézségekbe ütköztünk, hiszen az volt a zászlónkra írva: ha ez Istennek fontos, akkor ő segíteni fog, mert előtte nincsenek akadályok. Ez a nyugalom magamtól nem menne, mert bizony nagyon hajlamos vagyok arra, hogy megijedjek, hogy kétségbeessek, vagy éppen dühbe jöjjek.

H. E.: Barsi Balázstól nagyon sokat tanulunk, ő mondta egyszer: „Szangvinikus vagy? Változz meg, szelídítsd meg magadat! Életprogram.” Nekem pedig fordítva van: mivel inkább melankolikus vagyok, így Katica tud arra rávenni, hogy igenis jöjjek elő a szomorúság szobáiból, fogjunk neki, és csináljuk együtt, mert mindig van egy út, amin az Úr vezet minket.

H. K.: Szókimondásra szoktattam az inkább mindent magába fojtó Bandit, és együtt a gyerekeket is így neveltük. Nem is félnek kritikát mondani rólunk, de ezzel együtt mindig érezzük a tiszteletüket.

– Endre és Katalin nemcsak a családi életben alkotnak egy párt, hanem a muzsikáláson túli sok-sok közös munkában is együttműködnek.

H. E.: Katica hozott egy nagyon fontos döntést, amikor vagy 25 évvel ezelőtt lehetősége nyílt, hogy az ELTE-n tanár legyen.

H. K.: Azt ajánlották fel, amit a legjobban szerettem volna: legyek zongorakísérő és zongoratanár. Szólózni én nem is tudok, két hangot sem bírnék lejátszani, abszolút kamaramuzsikus vagyok. Nem is gondolkoztam ezen a munkalehetőségen, mert a kicsi gyerekeket nem akartam itthon hagyni, Bandi meg sokat utazott mindenfelé.

H. E.: Szóval Katica letette volna a profi zongorázást, de én nem hagytam neki. Folyamatosan jelen van a hangszernél, pontosan ezért is ragaszkodom hozzá, hogy két zongoránk legyen egymás mellett a nappalinkban. Ezt vehetjük inkább jelzésnek sok szempontból, hiszen többnyire egy hangszeren játszunk négykezest. Adtunk már hat alkalommal egész estés közös koncertet a Zeneakadémia nagytermében, vagy a Magyar Rádió Márványtermében, s ez mutatja, hogy milyen magas szinten zongorázik a feleségem. Volt Katicának egy olyan nagy lélegzetű terve is a – zeneszerző halálának 200. évfordulóján megrendezett – 2009-es Haydn-év kapcsán, hogy eljátszotta két vonós barátjával együtt Joseph Haydn összes zongorás trióját! Feleségem szívesen csatlakozik egy-egy hangversenyen hozzám, a szólóimon kívül egy vagy két négykezes számot vagy kétzongorás darabot szoktunk előadni, bár ez utóbbi jóval ritkább a zeneirodalomban. E formációkat nagyon szereti a közönség: így együtt szeretnek minket. S Katica mindamellett, hogy édesanya és lelki társa a gyermekeinek meg a férjének, mindezek mellett még menedzseri feladatokat is ellát, teltházas koncerteket szervez nekem Budapest legnagyobb hangversenytermeiben. Az együtt muzsikálás a házasságunkat megszépítő és megerősítő ajándék. A házasságnak sok lábon kell állnia, de ezek közül a legfontosabb, hogy minket Krisztus szeretete hozott össze.

– Eddig a közös munkák kerültek előtérbe, de a szavaik alapján úgy tűnik, hogy Endre szólókarrierje sem lehetne ugyanaz a családi háttér nélkül.

H. E.: Egy hű társ, egy csodálatos támasz nélkül, boldog családi légkör nélkül nem tudom elképzelni a zongoraművészi pályát. Katica helyesen mondja, hogy ő is benne van a produkcióimban, hogy nem csak én kaptam a Kossuth-díjat, hanem ő is! S ezt mások is mondják. Az, hogy nem nagyon szeretem részletezni a szólista sikereimet, azért is van, mert tudom, hogy nagyon fontos tétele a keresztény hitnek: „ne építs magadnak bálványokat!” Van egy állandó megoldhatatlan problémám, amit már sok pap elé is tártam, és személyesen Istennel is sokat beszélgetek róla: amikor lángoló hévvel belemerülök a zongorázásba, gyakran van úgy, hogy valami kattan bennem, és azt mondja: „Igen? Te isteníted a zongorát, a zenét?” Ilyenkor zavartan gyorsan fölpattanok, és valamilyen pótcselekvést végzek, hogy kizökkentsem magamat ebből az állapotból. Az lelki atyák ezt úgy fogalmazták meg, hogy nekem ez a keresztem.

Sok zenész fél órán keresztül sorolja a kiválóságait, hogy merre turnézott, hány koncertet adott. Én ez ellen tudatosan küzdök, mert nem olyan fontos. Életemben az első az Isten, második a házasságom, a szerelmem, a családom, és csak a harmadik a zongora. Ebben a fontossági sorrendben a hangszerem bizony sokszor vereséget szenved.

– Ugyanakkor a legtöbb ember mégiscsak zongoraművészként találkozik Önnel.

H. E.: A zongorán a kapott, az átélt élményvilágot tudom elmondani: egyrészt, amit itt a földön megélhetünk érzelmekben. Másrészt ennek következtében művészként ki tudom fejteni játékommal azt a másként elmondhatatlan rejtett tartalmat, amit Isten helyez a mesterművek mélyére. A zene üzenete olyan sokrétű, hogy mindenki másként fogalmazhatja meg magának. Alapvető fontosságát jelzi, hogy milyen messzire képesek elmenni az emberek egy-egy nagy művész fellépésére. A mondanivaló, amit Isten a mesterművek mélyére helyez: szeretetüzenet! Minden ember szeretetre vágyik, s arra, hogy befogadhassa és továbbadhassa azt. Ha a hallgatók kipirult arccal, boldogan, szinte a föld felett lebegve mennek haza egy-egy koncert után, akkor szebb lesz az estéjük és a másnapjuk is. Úgy gondolom, ezzel is tudjuk szolgálni azt a legsürgetőbb ügyet, hogy az emberekhez közelebb vigyük Istent.

H. K.: És egymáshoz is közelebb vigyük őket.

H. E.: Én veszem a bátorságot és a fáradságot, hogy a művek előadása előtt hosszasabban beszéljek, ne csak a zenemű címét mondjam be. A nehézség ebben, hogy a beszédközpont máshol van az agyunkban, mint a zeneközpont. Ezért nagyon sok zenész kolléga vagy nem szeret beszélni, vagy pedig attól fél, hogy egy zenetörténeti vagy zeneszerkezeti eszmefuttatás elriasztja a közönséget. Attól tart, hogy nem tud gyorsan visszazökkenni a zenei agyféltekére, és akkor eltéveszti a hangokat. Én e nehézségeket felvállalva igenis beszélek a művekről, a tartalmáról, a lelkiségéről és a hitemről is.

Hogy miért fontos ez? Van egy nagyon szomorú, de megvilágító példám erre. Egy Balaton melletti kis községnek a templomában voltunk hétköznapi szentmisén este fél 7-kor. Tény, hogy öten voltunk, amiben már a pap is benne volt, meg mi ketten Katicával. A szentmise véget ért, és rá fél órával Hegedűs Endre és a Magyar Zongorás Négyes (amelyet feleségemmel és a Farkas Zsolt–Várnagy Andrea házaspárral alkotunk) hangversenye következett. 98-an voltak a tömött széksorokban. Ha ez így van, akkor mint zenész, aki mélységesen hiszek abban, hogy át kell adnom a jó hírt, hogy Isten szeret bennünket és velünk van, a muzsikában is szeretném ezt átadni, és ugyanúgy kötelességemnek érzem a szavaimban is kifejezni. Viselem ennek hátulütőit is, mert minden életrajzi adatom dacára is úgy érzem, hogy kívül vagyok a magyar zenei életen, tartózkodnak tőlem, konkrétan rossz hírem van.

– Annak ellenére ezt gondolja, hogy 2014-ben Kossuth-díjjal ismerték el pályáját?

H. E.: Úgy mondanám, hogy ezt a Jóisten intézte el. Nem pedáloztam érte, pontosan azért, mert tudom, hogy hatalmas harcok folynak ezért a díjért, a legrangosabb magyar kulturális kitüntetésért. A Jóisten valamilyen oknál fogva azt akarta, hogy ne lehessen azt mondani, hogy a Hegedűs Bandi lesöpörhető! Én leginkább azt akarom, hogy ebből a díjból is hangversenyek fakadjanak, mint például a budafoki díszpolgárságomból. Ugyanis amikor megkaptam a megtisztelő címet, azt mondtam: uraim, nagyon szépen köszönöm a megtiszteltetést, nagyon meg vagyok hatva, méltatlannak érzem rá magamat, de nekem ez akkor ér valamit, ha ebből koncertek származnak. Ezért felajánlottam, hogy minden hónapban egy hangversenyt játszom ajándékba a kerület iskolásainak. Csupán annyit kértem, és ezt lehetővé is tették, hogy tanítási időben, egy hónapban egyszer, pénteken tíz órától fél 12-ig játszhassak. Az iskolák megkeresését felvállalta az önkormányzat, és szétosztja a kontingenseket annak megfelelően, hogy egy-egy hangversenyre hány gyermek fér be. A koncertek évekig a budafoki önkormányzat 150 fős dísztermében zajlottak, e tanév kezdetétől áttettük a sorozatot a nagytétényi Cziffra György Kulturális Központba. Nem kötelező kiterelésként szervezzük, hanem az a módja, hogy csak aki önként jelentkezik, az jön.

Valójában az emberek megbecsülése és szeretete az igazi díj számomra. Isten irántam, irántunk való szeretetét a zene túláradó örömével együtt nem tarthatjuk meg magunknak, hanem ezt minden erőnkkel, lelkesedésünkkel tovább kell adnunk. És hogyha nem hívnak, hogy koncertezzek, akkor mi szervezünk magunknak fellépéseket, ahogy ezt immár évtizedeken keresztül csináljuk. Természetesen ebből önmagában nem lehet megélni. Vásáry Tamás mondta még tizenöt évvel ezelőtt: kétszáz világhírű előadóművész közül csak egy képes megélni kizárólag koncertezésből. Még a leghíresebb művészek is tanítanak a fellépések mellett. Én Magyarországon sajnos most nem tanítok, de segítségemre siet a technika. Így a szélessávú internet korában japán növendékeket tanítok Skype-on a videótelefónia segítségével, amerikai és svájci növendékeim is voltak már hasonló módon. Természetesen ez nem egyenrangú azzal, mint amikor kiutazom és személyesen foglalkozom velük. Ezért is történhetett meg, hogy 78 alkalommal voltam már koncertezni és tanítani Japánban és 26-szor az Egyesült Államokban. Az Úr megadta, hogy a tanítás révén meg a hangversenyeknek köszönhetően utazhattam nagyon-nagyon sokat. Most már e távoli utak száma csökken, igaz, nekem is deresedik a halántékom. Nagyon nagy ajándékként éljük meg, hogy még most is 80-90 koncertet adunk évente, ami elég nekünk. Elég nekünk az Úr kegyelme.

Agonás Szonja

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Hol vagyunk otthon?

Az indiai származású Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetessel, a Pápai Magyar Művek volt igazgatójával beszélget magyarországi szolgálatáról Balázs Zsuzsa

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball-Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvétel nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!