Nem is tollal kell írni...

Százhuszonöt éve született Fekete István, sokunk kedvenc írója, aki a könyvkiadási statisztikák szerint Jókai Mór után a második legolvasottabb szerző. Több mint tízmillió eladott példányról mesélnek a számok, s vagy egytucatnyi idegen nyelvű fordításról. Az egy időben perifériára szorított író somogyi kötődéseiről, műveinek utóéletéről, s arról is beszélgettünk Banda Zoltán magyartanárral, Fekete szülőfalujának, Göllének az alpolgármesterével, hogy a mai kamaszokat képesek-e még lekötni a tájat, embert magasra emelő, természetet és állati viselkedésmódokat közelünkbe hozó novellák, regények.

– Egy idő óta Ön a vezetője a Fekete István szülőházából lett emlékmúzeumnak, ahol kedves tárgyai, bútorai éppúgy helyet kaptak, mint kéziratai, és beszédes tablók mutatják be gazdag életművét, hiszen gazdatiszt is volt, nemcsak író. Az idelátogatók különös világba csöppennek, ahol minden „Mestörpistát” idézi…

– A múzeumban valóban minden tárgy a Gölléből indult, és műveivel az irodalmi babérkoszorúig jutott íróra emlékeztet. A relikviák és képek által az idelátogatók bepillantást nyerhetnek Fekete István életének állomásaiba. A múzeumlátogatók rendkívül érdeklődőek, s a tárlatvezetés során hamar kiderül az is, hogy előszeretettel olvassák a Fekete-műveket. Igyekszem úgy ismertetni a gazdatisztből lett író életútját és munkásságát, hogy élményszerű legyen. Sokat mesélek a göllei és kaposvári gyermekéveiről, ritka fotók bemutatásával.

– Göllei családnevek, személyek is örökre beíródtak műveibe. Regényeibe beemelte e kis somogyi falut, a játszótársakat, a Kácsalját, a Cöndét…

– Fekete István életének utolsó két évtizedében az emlékeiből élt. Vágyakozásaiból egy régmúltú Göllét teremtett elő önéletrajzi írásaiban, halhatatlanná téve játszópajtásait és azokat a felnőtteket, akikre felnézett. Az egyszerű, dolgos emberek tiszteletét tanulta meg a falusi környezetben. Puska Péter, Berta Jancsi, Kovács Ilona vagy Deres Laci gyakori gyermekszereplői az önéletírásoknak. Meglepő módon a gyerekkorban velük átélt eseményeket úgy idézi fel, mintha csak tegnap történtek volna. Játszópajtásaival együtt fedezte fel a környék természeti kincseit. A nádassal övezett, lósóskás Kácsalja, a Cönde szarkafészkes akácfáival, a sánta molnár Potyondi-malma, az Ürgeváros, a Palánkos, a gyaláni árok pedig az író gyermekségének siratni való emlékei. Fekete István számára Gölle jelentette a természettel való találkozás első helyszínét, felkeltve érdeklődését a natúra mélyebb megismerése iránt.

– Érdekes „szimbiózisnak” lehettünk tanúi egy ideig, hiszen itt kapott helyet az ugyancsak göllei születésű Rácz Vali színész- és énekesnő kiállítása is. Emlékszem, egy időben műbalhé kerekedett abból, hogy egy dizőz relikviái is idekerültek…

– Ez valóban így volt, de Rácz Vali emlékkiállítása 2011 óta már nem látható a göllei múzeumban. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum őrzi hagyatékát.

– Vuk, Kele, Csí, Lutra, Hú, Bogáncs, A koppányi aga testamentuma, Tüskevár, Téli berek – néhány mű szellemi örökségéből. Hogy véli: a diákokra még ma is nagy hatással vannak e részletgazdag tájleírással dúsított történetek, melyekből különleges állat-, ember- és természetszeretet árad, és a cselekményszövés sincs „felturbósítva”, ahogy sok esetben a mai szerzők teszik?

– Tapasztaljuk, hogy a digitális tartalmak előretörésével kevesebb könyvet olvasnak a diákok. Érdemes figyelni arra, hogyan viszonyulnak a kötelező olvasmányokhoz, mit olvasnak szabad idejükben. A kisiskolások már a 4. osztályban megismerkednek a Tüskevár keretbe foglalt, élménydús történetével. Tutajos kalandjait szívesen olvassák, szinte azonosulnak a gyermekszereplővel. A pedagógusok és a szülők olyan műveket ajánljanak a gyermekeknek a Fekete-repertoárból, amelyek érdeklődésüknek és életkoruknak megfelelően igazi élményt nyújtanak!

– Akkor van remény arra, hogy még inkább megismerjék és megszeressék?

– A remény hal meg utoljára. Napjainkban kiemelt fontosságú a természetvédelem, s már emiatt is kötelességünk a legfiatalabb olvasók kezébe adni kalandos műveit, állattörténeteit, mert a természetábrázoláson túl egyedi tájleírásokat tartalmaznak. Képzett mezőgazdászként életszerűen és hitelesen tudja érzékeltetni a természet harmóniáját, ezáltal olvasásra ösztönöz. Izgalmas történetekkel, becsületes és tisztességes hősökkel találkozhatnak a diákok ezekben a művekben, amelyekben benne van az öröm, a bánat, a szeretet és a harag egyaránt.

– Tovább is sorolhatnánk a szépirodalmi műveket: Zsellérek, Ballagó idő, Tíz szál gyertya, Köd… A felnőtt olvasók vajon miért rajongtak érte?

– A szülőföld szeretete végigkíséri az ember életét, s ebből a lokálpatrióta érzelmű rajongásból születtek önéletírásai. A felnőtt olvasókat kíváncsivá teszi, miért kötődik az ember oly szorosan egy adott országrészhez. Minden tájegység sajátos arculattal rendelkezik természeti adottságokban, emberi szokásokban. Fekete István ezt felismerve művészi színvonalon ábrázolja a tájat, az állatvilág egyedeit, a vidék embereinek kalandos életét. Katartikus élményt vált ki az olvasóban az évszakok körforgásának bemutatásával. Ezekben a művekben nem csalódunk, mert feltárul bennük az igazságérzet, a tiszta emberség, a becsületesség és az éber képzelet. Az olvasmányélmények hatására nosztalgiával tekintünk vissza saját gyermekkorunkra, fiatalságunkra.

– Mi az oka annak, hogy – miként Gárdonyi esetében is –, az irodalmi kánon mindmáig nem kezeli megfelelő helyen Fekete Istvánt, kiről kora irodalomtörténésze, Molnár Gábor azt mondta: „Fekete az nem író”?

– Fekete Istvánt életének utolsó éveiben valóban megviselte, hogy egyes kritikusai műveit élménybeszámolóba bújtatott ismeretterjesztő szövegeknek nevezték. A korábban kiadott A magyar irodalom története 1919-től napjainkig című kötet meg sem említi az író nevét. Sértőn érezve magát, nem véletlenül írta meg panaszát egyik levelében Veres Péternek: „A hivatalos kritika alig vagy semmit nem foglalkozik írásaimmal.” Rajtunk, olvasókon, irodalomkutatókon, emlékének ápolóin is múlik, hogy az a bizonyos irodalmi kánon végre méltóképpen kezelje, elismerje Fekete István életművét

– Sánta Gábor, a Fekete-hagyaték kiváló ismerője sokat próbált tenni azért, hogy az életmű része legyen az irodalmi kánonnak, illetve számos eddigi megrögzött ténymegállapítást pontosított, fals hangokat eloszlva, ám az irodalomtörténész fiatalon elhunyt. Igaz, vannak folytatói munkásságának.

– Irodalomtörténészként Sánta Gábor életének utolsó másfél évtizedében tanulmányköteteivel igyekezett a „magyar irodalom ismeretlen ismerősét” minél részletesebben bemutatni az olvasóknak. Az életművet feltáró műelemzések ráadásul újraolvasásra késztetnek, a bíráló kritikusok pedig szembesülhetnek Fekete István sokoldalú írásművészetével. Ifj. Fekete István pedig több kötetben – olykor családi titkokat elárulva – fogalmazta meg vallomásait édesapja életéről, írói tevékenységéről. Legutóbb megjelent Bizonyíték című könyvében számon is kéri a rendszerváltás előtti hatalomtól és az irodalom ítészeitől, hogy az olvasók által kiemelten elismert Fekete István életében nem kapta meg a Kossuth-díjat. Két évtizede egyébként mindkettőjükkel találkoztam Göllében.

– Ön miben látja az írói életmű kiemelkedő voltát? 

– Fekete István lényét és műveit áthatotta az a mély természetszeretet és embertisztelet, ami egész életére jellemző volt. Történetei nem életkorhoz kötöttek, kisgyermek számára is ugyanúgy élményt nyújtanak, mint felnőttnek. A közérthetőségen túl írásait sajátos nyelvi stílusával fűszerezi, amely csak rá jellemző. Egy írói vénával megáldott zseniális mesemondó képes költői módon ábrázolni prózában a természet és az ember kapcsolatát. Műveit olvasva kiderül, hogy mezőgazdász szakmája és szépíró volta feltételezik is egymást. Az írói képességét pedig szerényen adománynak tekintette, amely vele született.

– 2004-ben egy késő nyári napon részese lehettem Fekete István, valamint felesége, Edith asszony és Bogáncs kutya göllei újratemetésének; mi több, magam szerveztem azt Gyenesei István, a Somogy Megyei Közgyűlés akkori elnökének felkérésére, a család indítványára. Balás Béla egykori megyéspüspök mutatta be a gyászmisét, majd lovashintóra emelték a koporsót, melyet két, korán elhunyt kistestvére mellett, a temetői kápolna közelében nyelt el a föld. Vagy másfélezren érkeztek az utolsó főhajtásra. Ma is sokan elzarándokolnak a fekete márványkereszttel jelzett sírhoz?

– A legtöbb múzeumlátogató a szülőház megtekintése után elzarándokol a göllei temetőbe az író sírjához. Alkalmanként mécsest gyújtanak az emlékére, virágot vagy saját készítésű, emblematikus figurákkal díszített babérkoszorút helyeznek a sírjára. Egyébként minden évben Fekete István halálának évfordulóján, június 23-án az önkormányzatunk nevében a Helyi Értéktár Bizottság tagjaival és civil szervezetek képviselőivel megkoszorúzzuk a síremlékét.

– Koporsójánál állva Jókai Anna az Írószövetség nevében egyebek mellett így búcsúzott: „Fekete István kegyelemként kapta, s ön-munkával tette még teljesebbé a tehetségét. Tudta, amit a kor írói közül sokan elfelejtettek, hogy a művész elsősorban hírhozó, Isten követe – kapocs a szenvedő, sóvárgó, kereső emberiség és a létbe-emelő, rá várakozó istenség között. Fekete István minden sorát Isten lehelete konzerválja. (…) Nézem a sötétséget, de látom a csillagokat – ő írta, ő hagyta ránk ezt a gondolatot. Erre biztat minket, minden rendű és rangú jóakaratú embert. Nem lehet olyan sötét, hogy ne keressük a felhők mögött a csillagok rezzenéstelen fényességét... Nyugodjanak békében a csontjai, de lelke igenis járjon közöttünk, nyugtalanítóan, termékenyítően és vigasztalóan.” Most igencsak beteg a világ, az emberiség. Ön hogy véli: Isten mai követeinek szava képes megszólítani e hitehagyott, fogyasztásra berendezkedett társadalmat? 

– Úgy vélem, igen, hiszen, ha nehéz helyzetbe kerül az ember, ha napi problémák nyomják a lelkét, a hit által keressük a lélek békéjét és nyugalmát. A katolikus hívő a Mindenhatóhoz való fohászában találhatja meg a szépséget, a magasztosságot, a szavakkal megfogalmazhatatlan misztériumot. Fekete István számára a hit az ember és a természet iránt érzett szeretetvágyban testesült meg. Rendszeres templomjáró, elmélyült hitet élő volt, aki saját lakásának hallját adta át 1950-ben az egyik apácarendnek, amikor Szent Ferenc leányainak kórházkápolnája megszűnt. Ez a kápolna az író hajdani budapesti lakhelyén, a Tárogató út 77.-ben ma is működik.

– A 125. évfordulón a falu templomában mise keretében emlékeztek Fekete Istvánra. E jeles évforduló milyen programokat kínál?

– Január 25-én az író születésnapján nagyszabású emléknapot szerveztünk. A szentmise után vármegyei és községi vezetők, az író nevét viselő szervezetek, társaságok és civil szervezetek képviselői megkoszorúzták Fekete István bronzból készült mellszobrát a szülőháza előtt. A kultúrházban életrajzi szemelvényekkel, versekkel, az író rádióinterjúban elhangzott vallomásaihoz szerkesztett képes kisfilmekkel idéztük fel alakját, göllei és kaposvári éveit, munkásságát. A kettős évforduló kapcsán rajzpályázatot írunk ki gyerekeknek, vetélkedőt és olvasóestet szervezünk felnőtteknek. Falukirándulás keretében pedig nyáron megtekintjük a Matuláriumot a Kis-Balatonnál.

– A közmédiában is kiemelt szerepet kapott az évforduló. A rádióban a Chicagóban élő, és apja nyomdokaiba lépett 93 éves ifj. Fekete István író, újságíró is megszólalt, aki szintén sokat tesz édesapja szellemi örökségének őrzéséért. Csakúgy, mint az agrármérnök Bodó Imre, aki Dombóváron, saját udvarán nyitotta meg anno a kisváros első múzeumát, amely a József Attila-díjas Fekete Istvánnak állít emléket. Egyszer itt találkoztam az ifjabb Istvánnal, s kérdezhettem hosszasan édesapjáról, aki klerikális írónak számított. Elmesélte azt is: az ávósok 1946-ban kiverték a szemét, szétrugdosták a veséjét és roncsként, hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő talált rá. Rögtön műteni kellett. Civil ruhás ávósok keresték meg anyját, aki a kórházban őrizte eszméletlen férjét, s arra vették rá, hazudja azt, hogy férje rablótámadás áldozata lett, különben az egész családdal elbánnak… Különös sors jutott annak, aki könyveivel nevelt – s akkor még nem szóltunk mezőgazdasági témájú műveiről –, aki Istenbe kapaszkodott, aki egyenes, tiszta, megrendíthetetlen jellem volt…

– Mezőgazdászként, aztán íróként, pár évig szaktanárként, meghurcolva uszálykísérőként, majd végül ismét elismert szerzőként jutott a csúcsra, különösen olvasói körében. Sokat foglalkozott a hit és a túlvilág titkaival, sőt egyik írásában magát misztikus írónak minősítette. Ennek alátámasztásaként érdemes elolvasni a Kró, a Tölgy vagy az Epilógus című művét.

A Vigíliában 1951-ben közölt Kácsalja című novellájának záró gondolatában megfogalmazza prózaírói ars poeticáját: „… későbben döbbentem rá, hogy nem is tollal kell írni, hanem szívvel, hogy sötétség kell a világossághoz és sohse lát tisztán az, aki sohse sírta ki magát lelke legmélyéig, legalább egyszer életében”.

– Ugron Zsolna írta a Fekete Istvánt bemutató film szövegkönyvét. A bereki ember a 2021-es vadászati világkiállításra született, s jó, hogy megszületett, még ha késői főhajtásként is e jelentős író előtt…

– Örültem én is az életrajzi dokumentumfilmnek, amelyben színészi játékkal elevenítettek meg epizódokat az író gyermek- és felnőtt korából, s fotók, archív rádióinterjúk, családtagok, irodalomkutatók vallomásai színesítették. Elgondolkodtató viszont, hogy a filmrendezők soha nem forgattak életrajzi jeleneteket gyermekszereplőkkel eredeti helyszíneken, például a szülőfaluban. Az ötven éve bemutatott Ballagó idő című mozifilm stábja sem filmezett Göllében. A bereki ember rendezője járt ugyan az író szülőházában, de a színészek által megformált jeleneteket máshol rögzítették.

– Gölle, Dombóvár, Ajka, Budapest mellett további tizenhárom emlékhely őrzi s népszerűsíti a negyvenhét kötetes szerző életművét. Ő az egyetlen magyar író, akinek ily sok helyen ápolják emlékét. Bővül-e még valamivel a göllei emlékmúzeum?

– Fekete István hagyatékának nagy részét az évek során szétosztották az ország emlékhelyei közt. Szerencsére önéletrajzi regénye, a Ballagó idő kézirata a göllei múzeum legféltettebb kincse. Kisebb dokumentumokat az olvasók vagy múzeumlátogatók is átadnak az emlékházunknak. Nemrég levelet kaptunk Tiszafüredről egy nyugalmazott könyvtárostól, aki felajánlott egy eredeti képeslapot, amelyet 1968-ban kapott az írótól Szigligetről. A 2025-ös év első látogatója Pécsről érkezett, és a gyűjteményhez átadott egy korabeli vadászújságot, amelyben megjelent Fekete István egyik novellája. Mindkét tisztelője úgy gondolta, hogy ezeknek az eredeti dokumentumoknak a göllei múzeumban lenne méltó helye.