JEL újság

Nincs más út, csak az Isten útja

Az István, a király egyházi vonatkozásai

Csatári Bence2023.09.01

Az idén negyvenedik születésnapját betöltő István, a király rockopera minden túlzás nélkül a XX. és a XXI. század Bánk bánjának tekinthető akár a dramaturgiáját, akár a zeneiségét, szövegvilágát vagy a témaválasztását illetően. Olyan nemzeti sorsfordító pillanatot dolgoz fel, amelyhez fogható nagyon kevés van a magyar történelemben, sőt bizonyos szempontból nem is igen létezik, hiszen államalapítás jó esetben csak egyetlen egyszer van egy nép életében. Ez a mozzanat hazánkban rendkívüli gyorsasággal, mondhatni radikális rövidséggel és az ezzel együtt járó sorstragédiákkal zajlott le több mint ezer éve.

Ezt igyekezett megragadni a Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros. A darabban, ahogy a valóságban is, a katolikus egyház kulcsfontosságú szerepet játszott, ebből a szempontból vizsgáljuk most meg a művet.

A rockopera mint műfaj szempontjából elmondható, hogy Szörényi Levente a négy felvonásra osztható darab – a négy rész alapvetően úgy alakult ki, hogy egy dupla lemeznek négy oldala van, és ennek megfelelően négyszer húsz percet komponált – adottságaiból fakadóan négyféle zenei stílusban alkotott: pop, rock, népzene és egyházi zene. A jelenetek magukban hordozták, hogy éppen melyik kerüljön előtérbe, de így sem lehet elválasztani egyértelműen egymástól a zenei műfajokat, mindamellett, hogy mindegyik felvonásnak megvan a maga uralkodó stílusa. Ha pedig az eszmei mondanivalót helyezzük előtérbe, akkor meg kell állapítanunk, hogy a cselekményt át- meg átszövi az egyházi vonulat, a keresztény hitalapelvek hangsúlyozása és még a darab szerint pogány Koppány (aki valójában felvette az ortodox keresztséget, ezt búcsúdalában meg is énekli) felvonásában is megjelenik – igaz, csak nyomokban, illetve ironikus hangvétellel mintegy idézőjelbe téve – a katolikus hit, illetve az ehhez kapcsolódó attitűd.

Rögtön az első, Örökség című felvonás első dala, a Te kit választanál? – ami már szerepelt az Illés Human Rights című, „nagy visszatérő” 1971-es albumán, és a rockopera számára némileg áthangszerelték – az 1983-ban ismét nagy meglepetésre erre a számra összeállt Illés együttes előadásában is tartalmaz egyházi utalásokat, amennyiben a „Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot” egyértelműen Krisztusra utal, illetve arra, hogy a magyar nép is válaszút előtt állt: vagy marad a pogány hiten és akkor nagy valószínűséggel eltűnik a történelem süllyesztőjében, vagy felveszi a kereszténységet és betagozódik Európába. Áttételesen ez persze érthető Szent István királyra is, aki a saját nemzetét segítette arra az útra, hogy tagjai részesülhessenek a megváltás kegyelmében. Az ebben a dalban megénekelt sötétség legyőzése és a régi mesék átírása (értsd: a pogány mítoszok felváltása a kereszténység igaz történeteivel) is jelentheti ezt, bár tudjuk, hogy Bródy János szövegei szinte mindig sokértelműek, de ez lehet az egyik olvasata. (Hogy mi minden jelenthet mást ebben a zeneműben, az szétfeszíti ennek az írásnak a kereteit.)

Az ezt követő, emelkedett hangvételű Töltsd el szívünk, fényesség! a nagy pompával megjelenő hittérítők (Asztrik, esztergomi érsek szerepében Victor Mátéval és a Sebestyén papot alakító Juhász Jácinttal) sokaságán keresztül jelzi az egyház erejét. Igaz, hogy anakronizmus (nem ez az egyetlen a darabban, hiszen maga a nemzeti trikolór és a Himnusz sem létezett még akkoriban), mivel ezt a pünkösdi szekvenciát Stephan Langton canterbury érsek szerezte a XIII. század elején, és csak a tridenti zsinat hagyta jóvá másik három szekvenciával együtt, de ha ettől eltekintünk, bizonyosan megfelelő betétdal a kereszténység megjelenítésére, hiszen a Szentlélek eljövetele is az egyik alapvetése hitünknek. A meglepően rockos alapokra éneklik a hittérítők először latinul, majd magyarul, hogy „Veni lumen cordium / Veni sancte Spiritus”, amire a tömeg allelujával válaszol. Itt is hallható az egyistenhit gyakorlására és a megváltás elfogadására való buzdítás, míg Gizella (Sára Bernadette) és István (Pelsőczy László, énekhangja Varga Miklós) kettőse ugyanennek a tételnek a második része, mintegy popritmusban előadva a házastársi hűség, a szeretet és a jóság iránti vágy megfogalmazását, ami tekinthető a főpapok által meghirdetett keresztény alapelvek gyakorlati megnyilvánulásának is, miközben a jelenet szerint összeházasodnak. Istvánt persze emellett az országalapítás is foglalkoztatja, amelyhez az Istenben való feltétel nélküli bizalom elengedhetetlen István szerepe szerint is. Ennek a zeneszámnak külön érdekessége, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán operett és musical szakon végzett Sára Bernadette – aki alig fél évvel korábban adott életet első lányának, Sárának – arra lett figyelmes, hogy amint Gizella és István egymás mögött állva egyszerre tárták ki karjaikat, azok kettős keresztet formáztak, holott ez nem volt tudatos részükről, ám ezt a közönség mégis észrevette, és nagy felhördüléssel hangosan le is reagálta az előadásokon. Az viszont már teljesen tudatos volt a rendező Koltay Gábor részéről, hogy a magasfeszültségű villanyoszlopot is felhasználták egy nagy kereszt megjelenítésére. További érdekesség ezzel a zeneszámmal kapcsolatban, hogy Csajka, azaz Sirály autókat is szeretett volna a rendező felvonultatni a keresztény sereggel, mintegy érzékeltetve, hogy a latin rítusú egyház megjelenését a szovjet megszállókhoz is hasonlíthatta a korabeli magyar társadalom, de erről politikai okokból nagyon gyorsan lebeszélték.

„Gyarló az ember, bűnben fogant és a bűnben él” – énekli szinte drámai hangon a bibliai alapvetést a három magyar főúr egyike, Bese (Balázs Péter), és két társa, Solt és Sur (Sörös Sándor, Szakácsi Sándor) bőszen bólogatnak hozzá. Mivel ők hárman mindent a fonákjáról közelítenek meg, hiszen vérbeli cinikusok, így nem lehet tudni, komolyan gondolja-e az önostorozó mondanivalóját a nemes, netán önironizál (hiszen ők maguk is a pálfordulásokat végrehajtó politikusok és közszereplők megtestesítői), vagy ami még valószínűbb, az egész emberiséget állítja görbe tükör elé, a befogadó nézőt/hallgatót mindenesetre arra sarkallja, hogy megvizsgálja saját magát és tetteit, illetve kritikusabban ítéljen meg másokat. Az első igazi konfliktushelyzet a darabban ezután következik, Koppány lánya, Réka (aki költött szereplő, nem tudjuk pontosan, voltak-e gyermekei Koppánynak – az ősbemutatón alakítója Kovács Ottília, énekhangja Sebestyén Márta volt) és Koppány egyik vezére, Laborc között (Bródy János találékonyságából fakadóan mindkét Koppány-táborbéli szereplő határon túli magyar földrajzi neveket viselt, Torda (Deák Bill Gyula), a táltos neve egy város és egy vármegye Erdélyben, a Laborc pedig egy felvidéki folyó). Miközben Réka hazájáért imádkozik, kérve Istent, hogy bocsássa meg bűneiket, hiszen még annyira fiatal a keresztény hit a köreikben, Laborc harsányan feleli, hogy ez a nép mindig is szabad volt, nem kell felvenniük a kereszténység általa béklyóknak megélt megkötöttségeit. Önmagán túlmutat a „Nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul”, és a korabeli közvéleménynek sem kellett különösebben túl nagy fantázia ahhoz, hogy belássák: ez a mondat egyértelmű utalás a szovjet megszálló csapatokra, nem egyházellenes, hanem antikommunista – persze a latin rítusú szertartás kitűnő alapot szolgáltatott arra, hogy ezt az áthallást a szerző beleszerkeszthesse a darabba. A pogány lázadó vezér elmegy egészen a blaszfémiáig, amikor a nép nyomorúságos helyzetét ecsetelve azt énekli, hogy „Apádat kérd, hogy segítsen / Nagyobb úr ő, mint az Isten”. Meggyőző alakítás Nagy Ferótól, el is hisszük neki, hiszen ő volt maga a megtestesült lázadás a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, aki, ha az igazságérzete úgy diktálta, bárkivel dacolt. Újabb csavar a szöveget illetően, hogy a Beatrice énekese harminchétszer (!) elénekelheti ennek a dalnak a végén, hogy „Nem kell!”, ami az egyik legemblematikusabb betiltott számának a címe volt.

Géza fejedelem temetése is keresztény módon történik a darabban (holott ő valószínűleg még nem meggyőződésből, hanem politikai realitásérzékéből fakadóan keresztelkedett meg, szintén az István nevet kapva a keresztségben, de a hagyomány szerint a pogány isteneknek is áldozott, mondván, hogy van ő olyan nagy úr, hogy egyszerre kétféle úrnak is szolgáljon). Szívszaggatóan szól a Kyrie eleison, könyörögve a magyar nép vezetőjének lelki üdvéért, ahogy az Asztrik szájából is elhangzik: „Bűnnek bilincséből jó Uram feloldozád / Fényeskedjék néki örök világosság”. Ebből nő ki a második, immáron sokkal nagyobb volumenű konfliktus, ezúttal már István és Koppány (Vikidál Gyula) között: István imádkozik és fogadalmat tesz, hogy folytatja apja művét, de ezt megzavarja Koppány megjelenése, magának követelve a trónt. A keresztény uralkodójelölt és a pogány vezér verbális összecsapása ez, az ősi jog, valamint a keresztény erkölcs és az európai uralkodóházak megszokott öröklésmenetének különbözősége okán. Az opuszt István félbehagyott imájának folytatása zárja le, mintegy keretbe helyezve a dalt, megállapítva az örök igazságot: „Nincs más út, csak az Isten útja”, ugyanakkor felvéve a kesztyűt a pogányság ellen, akár harc árán is. Innen egyenes út vezet a második, Esztergom című felvonáshoz, amelynek nyitódala az Adj békét, Uram! Ebben az egész István-tábor részt vesz, ezt zavarja meg a pogány regösök félbeszakított duettje, mintegy kontrasztként a régi és az új világ között. István szerepbeli zavarodottságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy imájába elmerülve a hatalomról is képes lenne lemondani, ám anyja, Sarolt (Berek Kati) kijelenti: „Istennel vagy Isten nélkül, Koppány téged nem szolgál!”, ami azt az érzetet kelti a hallgatóban, mintha a keresztény hit csak egyfajta eszköz lenne Istvánék kezében a hatalom megszerzésére. Az Unom a politikát nem véletlenül maradt ki a filmből – a lemezen viszont megjelenhetett –, hiszen a cenzorok szemét csíphette a szocialista prüdériával szembemenő szöveg, ugyanakkor a darabban keresztényként megjelenő Gizellának is erős mondatok jutottak ebben a számban. Bizonyos szempontból kakukktojás a dal, bár emberi és akár politikai oldalról is érthető a trónörökös vállalásának sürgetése. István fejedelemmé választása is egyházi segítséggel megy végbe, ahogy Asztrik megkérdezi a tömegtől: „Kívánjátok-é e karddal Isten országát megtartani?”, illetve „Kívánjátok-é az egyház minden törvényét megtartani?”. Ezután az Oly távol vagy tőlem a „Szabad-e ölnöm annak érdekében, hogy a keresztény hitet terjesszem?” dilemmáját tárja fel, miközben István imájához kapcsolódik Réka, amivel már nemcsak fohász, hanem szerelmi kettős jellege lett a duettnek.

A keresztény kultúrkör értelemszerűen csak nyomokban lelhető fel a harmadik, Koppány vezér című felvonásban. A három ingadozó, pártütő főúr István fejedelem láb alól való eltételéről álmodozva énekli azt, hogy „Papnak, s minden jöttment úrnak álma menten véget ér”, mintegy azonosítva Istvánt a külföldről jött egyházi személyiségekkel, akik azért voltak Magyarországon, hogy keresztény hitre térítsék a társadalmat, amivel persze bizonyos szempontból együtt járt az ideológiai függetlenségünk feladása is. Torda, a táltos, aki áldozatot mutat be az ősi pogány isteneknek, éppen a pandantja Asztriknak, ő a régi hit mellett kardoskodik. Az Elkésett a békevágy című szerzeményben – amely Koppány búcsúdala, és érdekessége, hogy az utolsó hangja éppen három oktávval magasabb, mint Koppány bemutatkozó, első dalának utolsó hangja – a kereszténység és a „pogányság” csap össze szavakban, s az István szájából elhangzó „Rómába vezet minden út, vagy pusztulásba” kifejezetten az egyház korabeli politikai összetartó erejére utal, amit nem túl nagy fantáziával úgy is át lehetett írni, hogy „Moszkvába vezet minden út, vagy pusztulásba”. A darabban itt csúcsosodik ki az az értelmezés, hogy Koppány volt Nagy Imre, míg István személyesítette meg Kádár Jánost, aki – Koppány szavaival élve – „idegeneket hív, magyarok ellen segítségül”. István békejobbját ennek értelmében Koppány visszautasítja, miközben fennen hangoztatja, hogy „Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát”, illetve szembeszáll a hódítókkal, ami az előzőek értelmében csakis azt jelenthette Koppány olvasatában, hogy a magyarság függetlenségének feladása következne be az egyház megjelenésével Magyarországon.

A negyedik, István, a király című felvonás tulajdonképpen István piedesztálra emeléséről szól, amelyben nem kis szerepe volt az egyháznak. Ismét felcsendül a Töltsd el szívünk, fényesség!, immáron valamivel nyugodtabb körülmények között, Koppány legyőzése és az elhunytak feletti gyász után, amelyet a pogányságból itt maradt regös személyesít meg Bródy János tolmácsolásában. Itt kell megjegyezni, hogy számos dal újra felcsendül a darab utolsó negyedében, más szöveggel és/vagy más hangszerelésben, de mivel ezek a legtöbb esetben a legsikeresebbek közé tartoznak, ez csak emeli az ünnepélyesség fényét. Az Oly távol vagy tőlem ezúttal stílszerűen Gizella és István párosaként hangzik el, míg a Felkelt a napunk a koronázási szertartás részévé nemesedett, amelyben az egyház játssza a kulcsszerepet, hiszen Asztrik koronázza meg Istvánt. Ezek előtt hangzik még el a Glória, glória, amely miserész ezúttal Koppány felnégyelését kíséri. A hit van a középpontban István királyi esküjében is, amelyben egyrészt megvallja kereszténységét, azt, hogy az egyházat védelmezni fogja, másrészt kijelenti, hogy „Király vagyok, Uram, a Te akaratodból. Minden magyarok királya. És én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen. Veled, Uram, de Nélküled.” Az utolsó mondatot sokan sokféleképpen fejtették már meg, itt most legyen elég annyi egyik verzió gyanánt, hogy István király a hatalmat ugyan erőszakkal szerezte meg, de mindvégig megmaradt keresztény hitében.

A koronázási jelenet során egyébként az 1990-ben a Népstadionban rendezett előadáson az uralkodói fejdísz leesett István királyról. Az ekkor már a színpadon is a címszerepet játszó Varga Miklós erre így emlékezik: „A mai napig is áll a hátamon a szőr, ha erre visszagondolok. Valamilyen oknál fogva olyan koronát hoztak, aminek egyenesen állt a keresztje. Koltay Gábor ötlete volt, hogy István király félig-meddig magát koronázza meg. Olyan vehemenciával sikerült azonban magamra rántanom a koronát, hogy az egy tarajos ugrást követően a lépcsőn landolt, és elkezdett lepattogni a fokokon, ötvenezer ember előtt. Hát, mondom, itt most történelmet hamisítunk, a Victor Matyi pedig, mint aki jól végezte dolgát, ment vissza a helyére. Az volt a szerencsém, hogy az az előadás playback volt, mert sziszegtem neki, hogy „Matyi, gyere vissza, nincs korona”. Észrevette, lement, felszedte, és még egyszer megkoronázott. Akkor már ferde volt a kereszt. Ez valami isteni jel lehetett.”

Szinte hihetetlennek tűnik negyven év távlatából, hogy 1983-ban, amikor még messze nem lehetett tudni, hogy a pártállami rendszer meddig tart majd, a hatalom engedett bemutatni egy olyan művet, amelyben ennyire domináns az egyházi vonulat és a személyes hit megélése. Bródy János vélekedése szerint a klerikalizmus bélyegétől valószínűleg azzal menekült meg a darab, hogy „az egyház szerepe nem éppen pozitív színben volt feltüntetve, hiszen a függetlenségünk elvesztésében játszottak kulcsszerepet.”

Szörényi Levente és Bródy János egymástól függetlenül is azt nyilatkozták, hogy az István, a király írása közben azt érezték, valahonnan sugallatot kaptak, szinte megfoghatatlan módon valaki fogta a kezüket. Megrázó, megdöbbentő, már-már katartikus pusztán ezeket a kijelentéseket hallani, Szörényi Levente pedig egyenesen úgy fogalmazott: „Úgy írtam akkoriban a dalokat, ahogy soha korábban. Mintha nem is én írnám őket. Mintha csak közvetítő lennék. (…) meglepő volt, ahogy szakadnak ki belőlem az ötletek, dallamok. Olyan volt az egész, mintha irányítottak volna valahonnan. Sőt, mintha addig is azért járatták volna velem végig az utamat, hogy megfelelő médium legyek ezeknek a daloknak és zenéknek a megfogalmazására.” Az utókor mindennek csak örülhet, hiszen ezáltal a rockopera nemzeti kultúránk részévé vált, ma is folyamatosan játsszák, ugyanis messze túlmutat önmagán. Identitásképző tényező lett, önbecsülést adott a Kádár-rendszer alatt, de ezt nyújtja ma is, amikor azt halljuk „Isten áldásával István, a király”. Hála ezért az alkotóknak, a szereplőknek és mindenkinek, akik részt vettek ebben a produkcióban negyven évvel ezelőtt a Királydombon.

Fotók forrása: Fortepan/Urbán Tamás

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Bástyák vagy világítótornyok?

A szerzetesi iskola fő vonzereje továbbra is a közösség: az életüket Istennek átadó és a tanítványok iránt odaadó szerzetesek jelenléte.

Apostollá válni a Lélek útján

Pünkösd alkalmából újabb epizódokkal jelentkezik a KÉSZ Hitből pajzsot-videósorozata. Ezúttal Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

A Szentlélek közkincs

Az első pünkösd óta tudjuk, hogy a Szentlélek közkincs. Nem titok. Nem bennfentesek előjoga. Kérni kell, és kapni fogod, mert ez megváltásodhoz, örök életedhez tartozik.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!