Noé fiainak kálváriája

Az örmények évezredek óta a Kaukázusban élnek, a mai Örményország területén. Ez Kis-Örményország, de voltak történelmi idők, amikor a környező területekkel Nagy-Örményország is virágzott. 6000 éves történelme igen zaklatott, míg kultúrája lenyűgözően gazdag.

A Tigris és az Eufrátesz középső és felső folyása mentén alakult ki az ősi örmény föld. Az örmény nép viharos történelmének fő oka kereszténysége a muzulmán tengerben. Emiatt kevés ideig volt önálló államisága, a vallásháborúk következtében túlnyomó többségben vazallus államként működhetett. Az örmények bibliai eredettel dicsekedhetnek: Noé bárkája az Ararát hegyén állt meg, mely azóta is az örmények szent hegye, ősapjuknak pedig Noé egyik unokáját, Haikot tartják.

Az örmény nyelv az indoeurópai nyelvcsalád önálló ága, mely keleti (Örményországban) és nyugati (diaszpórákban) nyelvjárásra osztható. Az örmény írást, mely 36 fonémából áll és balról jobbra halad, Meszrop Mastoc alkotta meg 406-ban. Az örmény nyelvet beszélők száma a világban ma kb. 4–4,5 millió lehet.

Az örmények lakta területek már az első században találkoztak a kereszténységgel: Szent Bertalan és Tádé apostolok térítettek a Kaukázusban, majd a pártus származású Gergely – akit III. Tiridat örmény király 13 évi börtönnel sújtott kereszténysége miatt –, egy gyógyíthatatlan betegségéből a királyt meggyógyítva és megkeresztelve engedélyt kapott országszerte a hittérítésre. 301-ben (egyesek 298–305-re teszik) Világosító Szent Gergely (Szurp Krikor Luszavorics) térítése eredményeként Örményországban a világon elsőként lett államvallássá a kereszténység, és létrejött az Örmény Apostoli Egyház. Szent Gergely neve után az egyház nevét gregorián, vagy ortodox egyháznak is nevezik.

Az Apostoli Örmény Egyház katolikátusokra tagozódik, amelynek feje a katholikosz. Ecsmiadzinban (földrajzi jelentése: „ahol az egyszülött alászállt”) székel II. Vazgen, „minden örmények katolikosza”, az Örményországi és a szórványban élő apostoli örmények tartoznak hozzá. Még három pátriárkátus létezik.

Az örmény apostoli egyházat monofizitának tartják, amely Krisztusnak csak isteni természetet tulajdonít, az emberit nem ismeri el. Ez a teológiai irányzat hivatalosan nem igen érvényesül. Jelenleg kb. hatmillió hívő tartozik az Örmény Apostoli Egyházhoz világszerte. A történelem folyamán a római egyházzal való unióra lépésre számtalan kísérlet történt (pl. keresztes háborúk idején), majd létrejött az örmény katolikusság, mely a pápa főségét elismerte, de önálló liturgiáját és klasszikus örmény nyelvét megőrizte. Az örmény liturgia (mise) neve Szurp Badarag. Pár százezerre tehető a katolikus örmények létszáma világszerte. Ide tartozik az erdélyi örménység és a hazaiak is.

Az Örmény Köztársaság 1991-ben vált függetlenné, hozzájárulva a Szovjetunió felbomlásához. Örményország lakossága ma kb. 2,5–3 millió fő. Örmények élnek még Szíriában, Irakban, Egyiptomban, Franciaországban, Olaszországban, Iránban, Indiában. A legnagyobb diaszpóra Amerikában van. A Kárpát-medencében 1672-ben telepedtek le tömegesen örmények, akik több száz éves menekülés után itt végre hazára találtak.

Az örmény genocídium

A huszadik század első, elhallgatott népirtása az örmények ellen zajlott Törökországban 1915. áprilisától 1923-ig, amelynek másfélmillió örmény esett áldozatul. A 100. évforduló kötelez bennünket arra, hogy megismerjük e népirtás hiteles történetét, s ezáltal is tiltakozzunk az emberiség ellen elkövetett jelenbeli hasonló bűncselekmények miatt is.

Az 1915. évi katasztrófa okai, előzményei feltárásához vissza kell nyúlnunk a történelmi időkbe. A 11–15. században a Kis-Ázsiában létező Kis-Örményország nagyszámú örmény otthonát, államalakulatát jelentette. Az itt élő örmény népesség a szeldzsuk, majd az oszmán törökök fennhatósága alá került. Az Oszmán Birodalomban élő keresztények – így az örmények – sorsát ettől kezdve évszázadokon keresztül az iszlám hitben gyökerező törvények határozták meg, amelyek kezdettől fogva alattvalókként, másodlagos állampolgárokként kezelték őket. Ezek a törvények meghatározták az örmények és a törökök, a keresztények és a muzulmánok egymáshoz való viszonyulását.

Az 1877–78-as orosz–török háborúban az oroszok a Balkán-félsziget északi területei mellett elfoglalták Nyugat-Örményország nagy részét is. A törökök kénytelenek voltak békét kötni. A San Stefano-i béke 16. pontja szerint a Nyugat-Örményországban az orosz hadsereg védnöksége alatt élő örmény lakosság érdekében reformokat kell bevezetni. A többi európai nagyhatalom félve Oroszország túlzott megerősödésétől, a San Stefano-i béke ellensúlyozásaként 1878-ban kierőszakolta a berlini kongresszus megszervezését. Anglia, Franciaország, Németország és Itália a kongresszuson az örmény kérdést úgy emelte be az európai diplomáciába, hogy az örményeket gyűlölő török szultánra bízta a San Stefano-i békében megfogalmazott reformokat, melyek így sohasem valósulhattak meg.

II. Abdul-Hamid szultán uralkodása nagy szerepet játszott a török–örmény viszony kiéleződésében. Ezt a harmincéves korszakot a török birodalomban a „hagyományos társadalomhoz” való visszatérésre tett kísérlet jellemezte, amely komoly sérüléseket szenvedett az ún. Tanzimat-reformok, a birodalom gazdasági és pénzügyi nehézségei, valamint az 1870-es évektől kezdődően elszenvedett számos háborús vereség és területi veszteség következtében. Noha az alkotmány tartalmazott a keresztények életkörülményeit javítani hivatott cikkelyeket, 1878-ban a szultán a parlamenttel együtt az alkotmányt is felfüggesztette.

Az örmény kérdés nemzetközivé tétele és ezt követően az első örmény politikai pártok megalakulása változásokat idéztek elő az örmények és a törökök viszonyában. Ezek az események a szultán szemében is veszélyessé tették az örmény ügyet.

1894-ben Szaszun körzet egyik falvának örmény lakossága megtagadta a kurdok által követelt védelmi adó befizetését, válaszul a török reguláris és kurd irreguláris csapatok valóságos vérfürdőt rendeztek. A nyugati hatalmak ekkor kezdtek foglalkozni az örmények sorsával, melyre az ország minden örmények lakta területére kiterjedő mészárlás volt a válasz, melyben egyaránt részt vettek a muzulmán polgári lakosság tagjai, a törökök és a kurdok. Magatartásukhoz hozzájárult az örményekkel szembeni féltékenység, anyagi helyzetükkel szembeni irigység és a kisebbségi komplexus. Johannes Lepsius német evangélikus lelkész helyszíni felmérése 1896 tavaszán így írja le a pusztítás mértékét az örmények által lakott területeken: 2500 város és falu teljesen kiürült, 645 templomot és kolostort leromboltak, 559 falu túlélőit és további százakat a városokból iszlám hitre térítettek. Ez utóbbi csupán két tartományban 15 ezer embert jelentett. További 328 templomot mecsetté alakítottak át, 508 templomot és kolostort kifosztottak. A mészárlásoknak háromszázezer örmény esett áldozatul. Johannes Lepsius szerint a veszteség nem mérhető csupán emberéletekben; a kulturális pusztítás, amit a szultán pogromja jelentett, szintén népirtó arányokat öltött, elpusztította az örmény nép „társadalmi szerkezetét és kulturális intézményeit”.

1906-ban ellenzéki csoportokból megalakult az Egység és Haladás Bizottság, ismertebb néven az ifjútörökök, akik 1908 júliusában a szaloniki katonai puccsal megszerezték a hatalmat. Ezt követően visszaállították az 1876-os alkotmányt, amelyet az örmények lelkesen üdvözöltek, és mindenben együttműködtek az új török vezetéssel. Azonban a látszólag liberális gondolkozású ifjútörökök az örmény kérdést az örmény nép megsemmisítésével akarták megoldani. Folytatódtak az örményellenes mészárlások Kilikia területén. Az örmény–török viszony, amelyet addig együttműködés jellemzett, azután változott meg, hogy az erőszak megfékezésére kiküldött ifjútörök erők maguk is aktívan részt vettek az örmények gyilkolásában, melynek ekkor húsz–harmincezer örmény esett áldozatul.

A népirtás okait és előzményeit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy egy rendkívül összetett és szerteágazó folyamat vezetett a törökországi örmények közel teljes kiirtásához. Örmények, törökök, kurdok és cserkeszek több évszázados együttélése a birodalom keretein belül a kezdetektől fogva feszültségeket hordozott magában, ami a keresztény nép politikai, intézményes, társadalmi és vallási elnyomása mellett a rendre fellángoló erőszak, gyilkos pogromok formájában tört felszínre. Szembetűnő jellegzetessége a népirtásnak, hogy a pogrom a török államnak és muzulmán polgárainak többnyire teljes egyetértésével valósult meg.

Az ifjútörökök az örmény genocídium megvalósítását 1915-ben kezdték el, amikor Törökország belépett az I. világháborúba, és bejelentette a mozgósítást, a nyugati örményeket csakúgy, mint a birodalom többi népét, katonának szólították. A török hadseregbe közel hatvanezer, 18 és 45 év közötti örményt soroztak be, majd ezen örmény katonákra mért csapással vette kezdetét az igazi népirtást. A cél az volt, hogy az örményeket megfosszák a potenciális fegyveres erőiktől. Enver tábornagy kiadott rendelete alapján minden örmény katonát lefegyvereztek, majd meggyilkoltak. 1915. április 24-én Konstantinápolyban hivatalos vádemelés nélkül letartóztatták és elhurcolták a nyugati örménység vezetőit: a török parlament tagjait, írókat, ügyvédeket, tanárokat, újságírókat, orvosokat, közéleti és egyházi személyeket, művészeket, kb. 800 embert. Az örmény pártvezetőket és közéleti személyiségeket előre eltervezett módon tartóztatták le és ölték meg: vagy a főváros egyik főterén akasztották fel őket, vagy „így fog járni minden örmény” felirattal gúlába rakott fejeiket közszemlére tették. Ezáltal az örménység elvesztette önszerveződési és ellenállási képességét.

Az öregeket, betegeket, nőket és gyermekeket saját otthonukban ölték meg vagy katonai erőszakkal deportálták őket, gyakran mindenüket, még ruházatukat is elkobozva, élelem és ivóvíz nélkül gyalogosan hajtották őket a kijelölt cél felé, amely általában a Der el Zor sivatag volt, vagy Észak-Szíria, Észak-Arábia sivatagos vidékei. Az örmények kiirtására irányuló akció elérte célját: a deportáltak csak töredéke érte el a törökök által kitűzött távoli célállomást. Börtönökből kiengedett köztörvényes bűnözők, kurd és arab szabadcsapatok portyázásai, kegyetlenkedései, nők megbecstelenítése, gyermekgyilkosságok, amit a török katonák, csendőrök beleegyezésével követtek el, siettette a véget. Az áttelepítések tömegkínzásokat, tömeggyilkosságokat jelentettek, melynek következtében a korábban kétmilliós lélekszámú törökországi örménység töredékére apadt, a mintegy másfél millió halálos áldozat mellett százezrek menekültek el otthonaikból. A drámai emberveszteségen túl a törökök a két és fél ezer éves örmény jelenlét és a rendkívül gazdag kultúra nyomát is csaknem megsemmisítették.

A térségben a viszonylagos stabilitást a 1923-ban aláírt lausanne-i békeszerződés hozta meg, amelynek szövegében sem az „örmény”, sem az „Örményország” szavak nem szerepeltek, mivel a törökországi örmények száma elenyészőre csökkent.

Az örmény genocídium végrehajtása Németország, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország hallgatólagos támogatásával történhetett meg. A felelősségre vonás elkerüléséért a művelt és demokrata Nyugat inkább elhallgatja az örmény népirtást, semhogy beismerje bűnösségét az egységes és területileg oszthatatlan – népek jogait el nem ismerő – nemzetállamok létrehozásában.

Talán a századik évforduló enyhülést hoz e téren. Ferenc pápa népirtásnak nevezte a történteket, II. Karekin – minden örmények katolikosza – a másfélmillió örmény áldozatot szentté avatta, Németország pedig már elismerte bűnösségét.

A hazai és erdélyi magyar örménység minden évben számtalan módon emlékezik meg az örmény népirtásról: kiállítások, gyászmisék, emlékkő (khacskar)-avatás, konferenciák, kiadványok stb. A centenárium alkalmával az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület országos középiskolai vetélkedőt hirdetett középiskolások számára. Az esztendő egyik kiemelkedő eseménye volt, hogy Erdő Péter bíboros, prímás meghívására XIX. Nerszész Péter örmény katolikus pátriárka hazánkba látogatott és emlékmisét mutatott be május 23-án a Szent István-bazilikában.

dr. Issekutz Sarolta