Nyár

Nyár csak egy van… Akkor jöttem rá, amikor idén először kisétáltam a galériaerdőből nyíló homokpadra. Nem vettem észre, hogy utóbb tavaly volt látogatásom. Minden ott folytatódott, zökkenő nélkül.
Nincsenek különálló évek, különböző napok. Sok-sok nap van, sok-sok év van, amiből kiesik az élettelen, kiesik a feledhető tél és marad az összefolyó, egymásba fonódó, egymáson heverő „hetedikékből” álló július, marad a Nyár.
Egyik kedvenc helyemen üldögéltem a Duna-parton. Az öreg nyárfa törzse víz fölé hajlott, gyökereit pár méterrel alattam kimosta a vízfolyás. A homokon néha túrakajakok siklottak partra, megpihenni. Már épp indulni akartam, amikor kisfiú jött, csak annyit láttam, hogy póráz van a kezében, a magas fű eltakarta azt, aki a póráz végén szaladt. Kiértek a partra és a kiskutyát meglátva felkiáltottam:
– Jé, ez a Szunya kölyke volna? Pont olyan!
Így kezdődött. Szunya kölyke volt az, akit eddig még sose láttam. Szunyát pedig tőlem fogadta örökbe egy kedves család. Ők mutatták meg ezt a helyet pár évvel ezelőtt. Azóta gyakran találkozok itt velük és a nyárral. Néha olyan érzésem van, amikor itt vagyunk, megáll az idő. Ez alatt persze nem öregszünk. Méhek mögött a víz…, méhek lebegnek előttem a magasban. Föléjük emelkedik a fény, mögöttük lebeg a víz, tér-szerkezet sejten belüli tája.
Volt nagy öröm! Ugráltunk együtt – Szunya szemét kerestem a tekintetében – repült a homok, vakkantás, nevetés hevében. Aztán visszaültem a fára, ők távolabb játszottak önfeledten.
Kisfiú fütyörészik. Kiskutya rohangászik.
Én már egy oktávval feljebb mosolyogtam. Kívülről figyeltem őket. Nem voltam a társaság része, csak szemlélője.
Én éppen megtapasztalom a végtelent. Hogy ez milyen? Érzed a földi valóságot, de azt is érzed, hogy fölötte lebegsz. Nincs idő és nincs test, minden olyan különös gyönyörűség aranyában fürdik, hogy – sírva fakadsz. És kérdezed a Teremtőt, hogy tudott ilyen szépet teremteni? Milyen különös kegyelem, hogy titokban megláthatom?
Ilyenkor érzed biztosan, hogy nyár csak Egy van. Ennek az egyetlen, nagy nyárnak a részei vagyunk mi is, minden lélek, minden jóság, szépség, a vonagló tengervízből kiszűrt gyöngyök, minden értelem. Erről pedig az jut eszembe, talán az Élet maga, mint jelenség is ilyen. Egyetlen nagy Élet van. Rajtunk kívül álló. Az élet nem a miénk, nem „tőlünk” van, hanem épp ellenkezőleg. Nem az élőlények alkotta massza az élet. Az Élet – a Teremtőerő – van. Amikor mi egy rövid időre belebújhatunk, amikor megláthatjuk, megélhetjük hamisan, torzan, szétesve, elfeledve, meg nem értve, akkor összetalálkozunk az Élettel. Egy nagy Crash! Összetalálkozunk és kapunk belőle egy kicsit, egy kis időre, ízelítőnek.
Hátha kedvünk támad megkeresni és valóban Életté válni egyszer…
Milyen gyönyörű minden! Milyen elképesztően szép, gazdag, igaz és ragyogó, amit látok...! Benne van a halál is. Ettől elviselhetetlenül gyönyörű és ragyogó a fénye. Ettől kell arcomba temetni a fényt, és ettől kell ide ültetni magam mellé valakit, aki a Kegyelem. Ebben a szétáradó, folyékony, mosolygó békében benne van az elmúlás, a vég, a fájdalom, az összeomlás, a megsemmisülés. Mert ez így együtt az élet. Pontosan ebben különbözik az Üdvösségtől. Amiből csak a halál szűrődik ki majd és marad a többi… A Teremtő egyetlen kérdése felénk annyi:
– Akarod?
Életünkkel adjuk meg a választ. Nem kell szóban válaszolni: igen, nem, a megfelelő válasz aláhúzandó. Elég elmosolyodni. Nem félek többé. „Il n’ y a rien que la grace.”
*
Eperfa
Miről akarok ma beszélni nektek? A hatalmas, fekete eperfa (Morus nigra) halandó terméseiről…
Ami alatt markunkba gyűrjük és szánkba tömjük az epret, fekete lesz a nyelvünk tőle. Alig fogy belőle, pedig lakmároznak a madarak, pár szemet megesznek a tyúkok is.
De a többség, a tömeg aszfaltba taposva végzi, elmossa az eső. Miért lettek? Miért a fölösleg? Miért termettek energiát, fáradtságot nem kímélve, ha értelmetlenül válnak semmivé?
Az emberi tömeg is hasonló, a maga szintjén. Elhalt gyerekek, felnőttek, tett, cél, alkotás, gondolat nélkül. Nyersen földre hullott, elkótyavetyélt gyümölcsök. Csak a lendület, az életerő ipari méretekben gyártott, „fölösleges” termékei. Az anyag értelmetlen sodra. „A romlás virágai.”
Mind azt a célt szolgálja, ami egyenesen halad előre, törtetve elmúláson, földre hulló feleslegen, örvénylő, forgó eper-test vérben. Szeder-húsú emberek gyalogolnak a felemésztő pusztulásba, kiszáradó vérrel, porba tiport bőrrel, ismételve újra és újra az értelmetlen parancsot, testet öltve a pusztulás örömére, elégve, gondolat nélkül.
De mind áldozatok az élet oltárán!
Minden milliárd eperszem áldozat. Minden eltaposott édes-test szent az elveszettségben. Minden ólom arannyá válik egyszer. Minden gyötrelem megszüli örömét. A sűrű tömeg nagy nyomáson égve gyémántkővé válik, megfulladva megtisztul, összenyomva lélek-szerkezetet ölt. Meggyúratik, megöletik. Amíg tisztává nem szűkül, lélekké nem csiszolódik a porszem, amíg látni nem kezd minden eltaposott eper valósága. Akkor leveti gyümölcshúsos súlyait. Amit elkotort könyörtelenül egy gép, annak célja volt, azok a föld alatt is velünk jönnek, húzza őket előre egy Pont, lábatlanul, fejetlenül, jajgatva, de jön mindenki, mert a teremtés olyan kegyetlen, hogy mindent magával sodor, nem lesz eper szemcse, ami föl ne jutna az égbe, nem lesz olyan sors, ami ne válna tiszta értelmű, hűs vízzé a vulkánok hamujából.
Most vedd szádba az epret.
Czigány Ildikó
2022-08-03