Októberi emlékeim

Vannak emlékek, amik nem halványulnak az emlékezetünkben.
Szokatlanul meleg, szinte nyárias délután volt. Hazafelé indultam a szemközti házba, de ahogy kiléptem a Hunyadi térre, furcsa zajok ütötték meg a fülemet. A Sztálin úton – magunk között még akkor is Andrássy útnak hívtuk – hatalmas tömeg hömpölygött a Liget felé. A járdán, a sétányon, a kocsiutakon… Gyalogosan is, csoportosan, rendezetlenül, és sokan teherautókon, nemzeti zászlókat lengetve. Furcsa jelszavakat skandáltak. „Aki magyar, velünk tart!” – ez volt talán az alaphang. Ez így biztosan elhangzott. Ha mást írnék most, lehet, hogy későbbieket vetítenék ide az elejére.
Itt valami nagy dolog történik! Ezt azonnal tudtam. Tizennégy éves voltam akkor, elsős gimnazista.
Futottam haza, riasztottam két testvéremet és a házbéli fiúkat, s mi is mentünk a tömeggel a Hősök tere felé.
Furcsa, kettős világban éltünk akkor, és kettős világ élt mibennünk is. Folyamatosan zuhogott ránk a kommunista és szovjet propaganda. Szovjet mesekönyvek és háborús regények, szovjet dalok, hősi történetek, örök dicsekvés az élenjáró szovjet tudományról, s a magyar himnuszt is csak a szovjet himnusszal együtt énekeltük. Óhatatlanul kialakult hát bennünk egyfajta áhítat a Nagy Szovjetunió és bölcs vezére iránt. Sztálin halálakor például első érzésem a szomorúság volt, hogy én már nem láthatom őt testi valójában.
De ezzel az érzéssel, tudattal megbonthatatlanul összefonódva élt bennünk egy másik tudat is. Mert házbéli pesztonkánk, Erzsike, aki elsomolyodott valamin a néma gyász perceiben, kitűnő tanuló létére is csak szakmunkás iskolába mehetett. Tudtunk az erőszakról, tudtunk az igaztalan perekről, a kínzásokról és kivégzésekről, egyfajta misztikus rettegéssel gyűlöltük az Ávót, aminek székháza, az Andrássy út 60., ott volt a Sztálin út túloldalán. Az egész háztömb körbekerítve vastag lánckorláttal, a sarkokon fakabát és fegyveres őr, s akik az egész kerületet játszóterünknek tekintettük, ez a háztömb számunkra néma tabu volt. Mindeközben pedig pontosan tudtuk, hogy mikor, hol és ki előtt mit szabad mondani, miről szabad beszélni. Az iskolában délelőtt úttörők voltunk, délután pedig összeesküvők a szenespincében.
Október 23-án tehát szinte futottunk a Sztálin szoborhoz, hogy lássuk a nyolcméteres kolosszus földre zuhanását. Mert útközben egyértelművé vált, hogy ez a tömeg azért siet oda, hogy ledöntse.
A tér zsúfolásig megtelt. Ennyi embert egy tömegben csak évtizedekkel később, a Civil Összefogás Fórum békemenetei alkalmával láttam. És akkor éreztem először, hogy micsoda meleg biztonságot ad, ha egy ilyen tömeg valóban egyet akar.
Órákig álltunk ott. Néhány „szakember” tüsténkedett a vörös márvány posztamens tetején: fűrészelték, lángvágóval metélték a kolosszus lábait, de a feladat nagyobbnak bizonyult, mint hitték. Bemelegítésnek valakik leverték a vörös csillagot szemben, az építők székházáról, de ez a tömegnek messze nem volt elég. Újra meg újra felhangzott a Himnusz, a Szózat, a Kossuth nóta. Újra meg újra felröppentek jól skandálható jelszavak, s akkor a tömeg egyként zúgta azt percekig.
A legnagyobb élmény pedig az volt, hogy miközben mindenki egyet akart, senki sem félt.
Persze tudtuk, hogy a szovjet hadsereg megnyerte a világtörténelem legvéresebb háborúját, s ez a hadsereg ma is itt táborozik Magyarországon, de akkor és ott senki sem gondolt vele, hogy ez mit jelent. Részeg volt a tömeg, mámoros a végre felszakadt igazmondástól.
Ki gondolta, ki merte gondolni akkor, hogy ez a felszabadultság – Lám! A király meztelen! – valójában az első szög a kommunizmusnak nevezett világbotrány koporsójában?
Érdekes, hogy ez a mámor nem oszlott el a következő napok fegyverzajától sem. Inkább mélyebbre gyökerezett, ahogy élt bennünk a kedvező kifejlet reménye. A reményé, ami november 3-áig, ha hullámozva is, de egyre növekedett.
Hogy aztán november 4-én jöjjön a fagyos kijózanodás. A kijózanodás, a reménytelenség, ami szintén hullámokban borított el bennünket, hiszen jöttek bizakodó percek is, és éltetett bennünket a pesti humor is, de azért lassan csak beborított mindent a bukás tudata, a terror és a félelem. S mikor februárban ismét megnyílt az iskola kapuja, már újra tudtuk, hogy mikor, hol és ki előtt mit szabad mondani, miről szabad beszélni.
(Döbbenetes, de igaz, hogy a 15 éves fiúk osztályközössége is élesen kettészakadt. Néhányan disszidáltak, helyettük a megszüntetett orosz nyelvű iskolából, a „Gorkijból” jöttek új osztálytársak, és március 21-én többen beléptek az akkor alakult Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Az osztályban nem beszéltünk politikáról, de a kiszesek és a többiek között mégis pontosan kitapintható volt a fal.)
Felnőttünk, munkába álltunk, családot alapítottunk, és hallgattunk. Hallgattunk 56-ról, és hallgattunk Istenről, hitről, még magyarságunkról is. És vártunk. Huszonkét évet kellett várnunk, míg egyszer végre valaki azt mondta: Ne féljetek!
Karol Wojtyla volt ezt, amikor pápává választották, s felvette a II. János Pál nevet. Az ő pápává választása maga is csoda volt, több szempontból is. Hiszen a pápa évszázadok óta mindig olasz volt, s noha ez nem volt törvény, a megszokás, a hagyomány törhetetlennek tűnt. De hogy éppen egy szocialista országból válasszanak pápát, ez annyira nem illett a kor nemzetközi panorámájába, hogy szinte torkunkon akadt a szó. Még élénken élt bennünk az 1956-tól tizenöt éven át az amerikai követségen raboskodó bíboros emléke. A körülötte zajló nagyhatalmi manőverek: Szovjetunió–Amerika–Szentszék. Az ő kálváriája, az ő eszméinek politikai közönybe hanyatlása éppen nem biztatott közeli kibontakozással. Szocialista világunk rendje, ha támadtak is súlyos nehézségek, amiket ki-ki a maga bőrén is érezhetett, alapjában véve mégis törhetetlennek látszott. Úgy tűnt, bele kell törődnünk, nekünk már csak ez az élet jutott. S aki hallgatott, aki csak „tette a dolgát”, az bízhatott is benne, hogy életét szűkösen, szürkén, langyosan, de leélheti. Csak néha hasított belénk a düh és a dac, hogy miért csak ennyi, és miért pont minekünk? Vagy egy kicsit még nyersebben: hogy ennek a mi világunknak még a puszta léte is hazug, mivel már régen csődbe jutott, s csak a külső kéreg tartja össze, mint házat, aminek falait belülről már kirágták a termeszek.
Erre volt lelki támasz, hogy ne féljetek!
Így találkozik hát az 56-os forradalom, a XX. század egyik legmagasztosabb és szent történelmi eseménye Szent II. János Pál pápával a történelemben, és különös véletlen folytán a naptárban is: a szentté avatott pápa emlékünnepe a forradalom előnapjára esik.
Kettős ünnep ez az egész világnak, csak még sokan nem jöttek rá, hogy e kettő összetartozik.
Isten, áldd meg a magyart! Szent II. János Pál, könyörögj érettünk!