JEL újság

Olvasmányok és gondolatok

Nyári szabadságra csomagolva a legfontosabb dolgok egyike a megfelelő olvasmány kiválasztása. Mióta nyugdíjba kerülvén a nyári szabadságom igencsak meghosszabbodott, ez a feladat korántsem korlátozódik egy-két kötetre, mert az otthoni könyvespolcon ilyenkor ritkábban válogathatok. Aztán a könnyebb és komolyabb műfajok között is egyensúlyt kell találni. Talán átnézek majd a helyi könyvtárba is... Végül gyakran a véletlen dönt.

Lektűrökről, valljuk be, ezen a perzselő nyáron csak néha álmodoztam, mikor a tüzelő Nap a paradicsom és a körte gyümölcsét a kertben barnára égette, én pedig a hajnali és esti locsolás, a gyomokkal vívott sziszifuszi küzdelem közepette, könnyű ebéd után a hűvös szobában ágyamra dőltem egy kis sziesztára. A külvilág zaja azonban ide is elhatott. Az ablakon át a vonat és az országút zúgása – mintha egy vízesés mellett élnénk. A rádióból pedig a politikai propaganda és az egyre bántóbb és reménytelenebb békétlenség, a háborúk és az ideológiai viták fegyverropogása. Uram! Hol a Te békéd, amit megígértél nekünk?

Móricz Zsigmond „boldog embere” és Kaffka Margit Pórtelky Magdája száz évvel ezelőtt milyen más világról beszél! Az a világ mégis érthető és élhető volt, sokszor még a szűkös napi kenyér mellett is. Ma pedig sokan fanyalogva eszik húsvétkor a dinnyét, mert nem elég édes. Mi, két öreg, örömmel kóstoljuk kertünk első zöldhagymáját, uborkáját, paradicsomját, ami ugyan nem olyan szép, mint a közeli élelmiszerlánc áruja, de mennyivel zamatosabb! Hanem a szabadságnak titulált zűrzavar, ami nemcsak a médián keresztül jut el hozzánk, de már az utcán, a vonaton, s bárhol meg-meglegyint, megrontja a legszebb, legjobb pillanatokat is.

A világ megint mintha kétfelé szakadt volna. Mindkét ellentétes fele a szabadság bajnokának hirdeti magát, a másik félre pedig bűzös sarat dobál. Bármi történik, a dologról magáról jó, ha egy napig hallunk szűkös tényeket, a körülötte zajló szócsata azonban hetekig visszhangzik. „Mindig kockázatos – így int Molnár Tamás: Az autoritás és ellenségei c. kötetében –, ha filozófiainak szánt tételekben keveredik az érzelem és az érvelés, mégpedig az utóbbi kárára.” A vita valójában szűk körben zajlik: a nevek, az érvek, a vádak egyre ismétlődnek. „Az utca embere” viszont szubjekív módon, többnyire ellenszenve, dühe, személyes érintettsége szerint foglal állást. Majd mérgesen eltekeri a rádiót.

Milyen szép a vers: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet!” (József Attila: Levegőt!) És milyen egyszerű lenne ez így! De a dolog sokkal bonyolultabb. Akár egy DNS-spirál, sokszor visszaköszön. Bizonyára igaza van Molnár Tamásnak. Fordítva igazabb: inkább a rend szüli a szabadságot. A rend hiánya ugyanis nem szabadság, hanem zűrzavar, anarchia. Ő az autoritásról írva ezt fejtegeti, a családtól az emberi csoportosulások mind magasabb lépcsőfokain föl az államig. Hiszen az ember sosincsen egyedül, még Robinson szigetén sem. Ott is jelen van mindaz, aki hiányzik – a barát, a család, a társadalom. Mindazok, akiknek készségeinket, eszközeinket, tudásunkat köszönhetjük. Mögöttünk ott van a múlt: sok-sok generáció tapasztalata, bölcsessége, előttünk pedig, akik vezetnek, akikre föltekintünk. És mellettünk, körülöttünk ott nyüzsögnek szűkebb és tágabb körökben társaink: sorstársaink és vetélytársaink, felebarátaink és ellenfeleink.

Márai Sándornak van egy novellája: A magány. „Jean-Louis, a zenész, letette a kanalat és csendesen és határozottan ezt mondotta: 

– Én elmegyek közületek, mert egyedül akarok élni.

– Nem fogod bírni – mondta az anyja.

– De – mondta Jean-Louis vértelen szájjal. – Most már fogom bírni.”

És Jean-Louis elment, és lassan mindent elhagyott és mindentől elbúcsúzott, míg végül egy teljesen néptelen és üres városban rájött, hogy a várost kiürítették, és ő ott teljesen egyedül maradt. Ekkor különös szorongást érzett. Szava süketen visszhangzott az üres házak között, melyeknek nem volt értelmük többé. Jean-Louis „megértette ezt és félni kezdett.

– Érdekes – gondolta. – Emberek nélkül a magánynak és a fájdalomnak sincs értelme. Ezt nem tudtam eddig.”

De hol van itt az autoritás? Mi is az az autoritás? A szó a politikából ismerős: autoritárius, tehát tekintélyuralmi rezsimekről hallunk, mint szélsőséges, fasisztoid rendszerekről. Az autoritás mégsem fordítható egyszerűen tekintélynek, különösen nem diktatúrának. (Jaj, de nehéz sokszor lefordítani egy szót!) Az autoritás eredendően inkább valami rendező elv, valami felsőbbség, valami tiszteletre méltó az emberi közösségekben. Molnár Tamás szerint „az a kötőanyag, amely együtt tartja az embereket, az a tényező, mely lehetővé teszi nekik, hogy támaszkodjanak egymásra a társadalmi, materiális és kulturális tranzakciók során, a sok-sok szükséges és kölcsönös engedmény közepette. […] Veszélyes vagy kritikus helyzetekben a többség azért engedelmeskedik készséggel annak, aki a hierarchiában fölötte áll, annak az egyetlen embernek, akinek joga van parancsolni, mert ez mentheti meg a csoport tagjait az összezavarodástól, a szétszóródástól vagy a haláltól.” Tehát ez a kötőeleme a föntebb említett rendnek. A rend és a hierarchia, az alá-, fölé- vagy mellérendeltség ugyanis együtt jár, szinte szinonim. Ezért nem kell mindenkinek újra feltalálnia a maga számára a kereket, az írást, a központi fűtést... Mert van, akitől tanulhatunk, akire éppen ezért felnézünk.

Érdekes, hogy az éles szemű megfigyelők, mint Molnár Tamás vagy Márai Sándor (Napló 1968-1975), már 1968 diáklázadásai után – 50 éve! – figyelmeztettek a veszélyre. Molnár Tamás tételesen kimutatta, milyen abszurdum, ha a diák maga választja meg a tanárát és a tananyagot, vagy ha a katonák maguk döntenek, végrehajtják-e a parancsokat. Ha szakmai tudást igénylő problémákról dilettánsok népszavazással döntenek. A rend ilyetén félresöprése, bármily demokratikusan, tehát többségi alapon történik is, rendtelenséget, anarchiát szül, netán végveszélyt.

Ugyan mit mondanának ők napjaink ideológiai vitáira!

Ám amivel a médiában találkozunk, nem is vita, az valóságos ideológiai csatazaj. Nem érvek csapnak össze, hogy egymást meggyőzzék, a küzdő felek mind egymás megsemmisítésére törekszenek. Jobb esetben csak szellemileg, de gyakran fegyverrel, gyilokkal is. Illusztris folyóiratunk, a Rubicon nyár végi számában a 20. század diktátorai közül tizenháromnak az élet- és jellemrajzát olvashatjuk. Közülük tízen keresztény országban születtek, éltek, uralkodtak. Mégsem fedezhetjük fel rajtuk a kereszténység főparancsainak, a szeretetnek és megbocsátásnak a halvány árnyékát sem. Napjainkban mintha az ő szellemük is kísértene.

Mikor megláttam Henri Boulad atya könyvecskéjének címlapját: Aki megbocsát, Istenhez hasonló, bevallom, megdöbbentett. Miként lehet földi ember bárhogyan is Istenhez hasonló? Méghozzá egyetlen röpke megbocsátás árán? A szerző maga ad választ írásának első mondatával. „A megbocsátás és a kiengesztelődés Istenből származik, ezek isteni cselekedetek az emberek által.” Lám, a szentmisében is azt halljuk: „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” 

Gondoljunk talán a szőlőmunkásokra Máté evangéliumának 20. fejezetében (1-16), és tűnődjünk el rajta egy kicsit. Vajon miért, hogy aki csak egyetlen órát dolgozott, az is megkapja az egydénárnyi napi bért? Mert Isten elengedi neki a megelőző órákat azok minden emberi mulasztásával, vétkével, és többé nem is emlékezik rájuk (!). Mi pedig mennyire hajlunk arra, hogy ha meg is bocsátunk valakinek, kimondva-kimondatlan bizony hozzátesszük: De nem felejtek ám! Ismerlek, jómadár! 

Pedig – mondja Boulad atya – „aki megbocsát, nem veszít semmit, sőt nyer! Nyer, mivel növekszik, és túlnő önmagán. A megbocsátás felhívás önmagunk legyőzésére.” Mi viszont nem gondolunk az ő tanítására: „A krisztusi kereszt értelme: meg nem történtté tenni a bűnt azáltal, hogy elenyészik a szeretet mélységében.” Amikor Máté evangéliumában azt olvassuk: „Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes” (5,48), ez azt jelenti, hogy „nem kevesebbre, mint az isteni minőségek követésére kell törekednünk.” Erre buzdít Pál apostol is, mikor a kinyilatkoztatás ígéretét így foglalja össze: „Isten lesz mindenben minden” (1Kor 15,28).

Nagyon szép példát említ Jákli István: Szent István, az ember című jellemrajzában: „Amikor István futni hagyta anyja legyőzött bátyját, az erdélyi Gyulát, sőt utána küldte feleségét és gyermekeit is, Thietmar merseburgi püspök csodálkozva állapította meg: »Sohase hallottam, hogy valaki így kímélte volna a legyőzöttet.«” Pedig bizonyára ő is ismerte Szent Ágoston szentenciáját a Civitas Deiből: „Boldognak azokat a fejedelmeket mondhatjuk, akik a megtorlásban késedelmesek, de könnyen megbocsájtanak, akik a megtorlást az állam kormányzásából és védelméből fakadó szükségnek tekintik, de nem az ellentétekből támadó gyűlölet kiélésére használják fel.”

„Aki tehát megbocsát – mondja Boulad atya –, Istenhez hasonlóan cselekszik. Hozzájárul a maga részével a mindent átfogó béke megteremtéséhez e világban.”

A kis kötet ennek az isteni cselekménynek a részleteit bontja ki, látja el olvasóit „módszertani jó- tanácsokkal”. Végül imával fordul a Teremtőhöz segítségért.

Uram, segíts nekem, hogy jóakarattal tanítsak másokat,
mit jelent a bűn feloldása mindkét fél számára
ma és az örökkévalóság dimenzióiban.
Vezesd az én szívemet, hogy fölismerje a szellemit minden élőben,
hogy csöndes dalokban szakadatlan hálát adjon Neked.
[…]
Mert Isten mindig magához vesz minket
a mi kicsi mindennapjainkból tágasabb térbe,
ha szeretünk és megbocsátunk az ő kegyelmével,
amellyel hív és kísér bennünket.

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az ember életprogramja

Nincs olyan fizetős kurzus, mentálhigiénés képzés vagy beavatás, ahol bölccsé teszik mások az embert. Mert a bölcsesség az Istennel való közösség, a bizodalmas hit velejárója – nem tanulható és megtanítható.

Aquila János nyomában

Barangolás az Őrségben Aquila János nyomán, aki Nagy Lajos királyunk idején úgy helyezte el freskóit a veleméri templomban, hogy a fény az adott időpont szerint színjátékszerűen emelje ki a szereplőket és a jeleneteket.

Angyalszárnyak

Száll az ének a temetőben. Sírközeli szép ének.
S a kék ég alatt lassan vonulnak a karcsú, fehér felhők.
2016–2025 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!