Olvasók

Az e-olvasót már nagyon régen használja. Csodálkoztak az ismerősei, hogy régi olvasóként, szakmabeliként képes elpártolni a hagyományos könyvektől. Egy darabig türelmesen magyarázta nekik, dehogy pártolt el, csak kihasználja az e-book előnyeit: kicsi, bárhová magával viheti, rengeteg könyvet tárol a készülék, olyan könyveket is olvashat, amiket a könyvtárban nehezen tudna beszerezni. A kétkedők indoklása: hogy hát a papírkönyv illata, a lapozhatósága, ahogy kézbe veszi, forgatja az ember és hasonló gyönyörűségek, csak mosolygásra késztették. Hát persze, ő is... otthon a polcai telve vannak. De miért mondana le arról az előnyről, amit a kéttenyérnyi kis eszköz nyújthat? Mert ő kisgyermekkora óta megszokta, hogy az olvasása lényegét a betűk adják. Futnak előtte, szavakká, mondatokká alakulnak, formálódik a történet, s már nem is a betűket látja, hanem ott van a könyv által teremtett világban. Mit számít ilyenkor, miféle az a betűket megjelenítő eszköz?

Klasszikus regényt olvas a vonaton. Nyugodt a tempó, a leírásé, meg az olvasásé is. Emberi alakok a múltból, itt éppen a 19. századból. Az e-könyv lapjain valóságosként szemléli őket. Fiatal testvérpár lovagol, látogatóba mennek a szomszéd helységbe a rokonokhoz. A csinos leány mindenféléről csacsog, pedig a gondolataiban leginkább az az új, fiatal körorvos jár, akivel reményei szerint a bácsikájuknál találkozhatnak. Fivére szótlanul hallgatja, ügyet sem vet sem a húgára, sem a gyönyörű tájra, a gondjai nyomasztják: a zűrös pénzügyei. Vajon mikor juthat hozzá idős, agglegény bácsikájától az örökséghez? Egy-egy érintéssel lapoz az e-könyvben, együtt lovagol a fiatalokkal, gyönyörködik a vidékben, s szinte ugyanazokat látja a vonatból kitekintve, amikor szeme néha megpihen az elsuhanó tájon. Fel-felpillantva az utasokat is szemlézi, valósággal olvassa, begyűjti őket.

Egyik megállóban az új felszállók között egy fiatal hölgy karján kis kosárkával vonul át előtte helyet keresve, majd átlósan a szemközti oldalon foglal helyet az ablaknál, ott egyedül marad a négyes ülésben, kevés az utas. Az egyszerűsége a feltűnő. Fehér, vászon fejkendőjének sarkai a fülei alatt vannak hátrakötve, a homloka alig látszik. Sima arcbőr, rajta halvány a pirosság, napot nemigen kapott idén. Lopva figyelő nagy, barna szemek, a szemöldöke vöröses szőke. „Ez a minta az elrejtett hajából?” Ruhája is fehér vászon, hosszú, bő, egészen a talpáig ér. Kényelmesen ül, az ablakon néz ki, most lábat vált, a hosszú ruha alól kivillan a barna szandál. „Apáca? Nem illik őt fixírozni.” Sokáig le sem veszi szemét a könyvéről, elmerül az olvasásban. Fejezetváltás következik, címoldal, duplán kell lapoznia, közben önkéntelenül felnéz. A hölgy most a kosarában matat, fonalat vesz ki, a nagyobb, világoskék motringból húzva kis gombolyagot formál. Egy jó darabot leszakít belőle, két karját széttárva méri meg a hosszát. Elmerül a tevékenységében. Az öregúr kiszakad a könyvéből, ölében tartja, vonzza a fonalas művelet. „Mi készül itt?” Az apáca a hosszú fonal elejéből két köröcskét a bal mutatóujjára teker, megpróbálja levenni, egyben tartani a kis fonalkarikát. Nem megy, többször is visszabontja, újból próbálkozik, végre sikerül. A fonal másik végét óvatosan átfűzi a karikán, észreveszi, hogy figyelik, mégsem hagyja abba, amíg ki nem alakít a karikából a vastag fonálon egy kövér csomót. Az öregúr elkapja a tekintetét, belekezd az újabb fejezetbe. Új a helyszín, mások a szereplők, meg is kell állnia egy kis időre, hogy be tudjon kapcsolódni a jóval korábban olvasottak folytatásába. Látni akarja, felemelt fejjel a távolba néz, mintha ott keresné őket. Megmozdul a fehér apácaruha, a kéz magasra emelkedik, a fonal elején már három kövér csomó sorakozik. Találkozik a tekintetük. Rövid szünet, marad a szemkontaktus. Az öregúr fejmozdulattal kérdést jelez, jobb keze ujjait végigpergeti a hüvelykujjával. Az apáca figyel, olvassa a jeleket, alig érzékelhető bólintással mond igent, halvány mosoly marad az arcán, de a szemét már lesütötte, a megkezdett munkát folytatja.

„Hát persze, olvasót készít, azt csomózza!” – s viszi tovább a gondolatot, a könyvétől, az apácától, a vonattól elszakadva, már a régmúltban járva. Még kisgyerek volt, a nagynénje mondta egyszer pakolgatás közben a kandi szemmel néző gyereknek: „Ez a szentolvasó. Nektek, reformátusoknak persze nincs ilyen, én ezzel imádkozok, ezen olvasom ki sorjában, ki ne maradjon egy sem.” Amikor elvitte őt abba a nagy templomba, ott látta a többi fekete ruhás-kendős asszony kezében is, az imakönyvvel fogták egybe. A néni hangját véli hallani. Ez egyáltalán nem templomos, nem neki, a menyecske nagylányának mondta: „Az a Mári is, az is megéri a pénzét! A munkában nem serénykedik, inkább a menyére hagyja. Naphosszat az olvasót pergeti, de ha beszél az urához, a fiához, de főleg a menyéhez, egy jó szava sincs, folyton veszekszik!” Már kisiskolás volt, elsős, szótagolással tanították, gyürkőzött derekasan az olvasással. A falusi nénik „olvasóját” értette is, nem is, de végül rájött a teljes jelentésére. Azt meg a bácsitól hallotta: „Aztán megolvastad-e, hány boglyát raktunk a szénából, talán kettő felfér a szekérre, no hány forduló lesz? Ki tudod már számolni, te iskolás?” – Téren, időn át szabadon vágtatva szálltak tovább a gondolatok. A könyvet is eltette már, hunyt szemmel próbálta eltalálni, hol járhatnak, s felpillantva ellenőrzi, amikor átrobogtak a kihagyott állomásokon. „Az apáca is szundikál?” Keze az ölében, a kosara elpakolva, letakarva az ülésen nyugszik. „Vajon elkészült az olvasó? Tényleg, hivatalosan hány szem gyöngynek, csomónak kell lenni rajta? Ha nem felejtem el, otthon utána nézek.”

„Még ilyet! Az az öreg bácsi, ott szemben. Olvas, üldögél, nézelődik. Egy szó sem hangzott el, mégis beszélgettünk. Olvastuk egymást. A Szentolvasót is hogy kitalálta! Holnap a zárdában majd folytatom. Egy tized már megvan. A sok fonalnak is meglesz a helye. A húgom kislányának kötök belőle mellénykét. Ez a világoskék illik a szeméhez. Az apjára ütött, kék szemű szőkeség az a pici lány. Ma este náluk leszek, megbeszéljük az anyjával, mit kössek neki.”

Végállomás következik. Az öregúr készülődni kezd. Komótosan veszi fel a kabátot, nyakába teszi a kis irattáskáját, vállaira kanyarítja a hátizsákot. Kilép az ülések közötti átjáróba. „Az apáca? Itt van még?” Odafordul. Még ül, van idő, percekig is eltart míg beállnak a csarnokba. Nyílt tekintettel néz az öregúrra. Az olvassa, viszonozza a nézést, majd szótlanul meghajol, kezét a szívére teszi. Tartózkodó a mosoly, bólintás a válasz, de a szeme most jobban csillog.