Őrizzük a lángot

„Nem baj, ha a keretek leomlanak, csak a szellem maradjon meg, a szellem majd teremt magának új kereteket!” – vallotta és hagyta ránk örökségül Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának alapítója. Már ez a gondolat olyan útravaló, ami a szellem, sőt a Szent Szellem, a Szentlélek kalandjává teszi a történelmet.

     De Margit testvér nemcsak egy nagy gondolatot hagyott ránk, hanem a közösségünk struktúrájába is beépítette ezt, mint lehetőséget és feladatot. A kezdetektől (1923) azt akarta, hogy legyenek olyan szociális testvérek, akik jelek nélkül élik meg a szociális szeretetet, melyet jellemez a Szentlélek Úristen rendkívüli tisztelete, és Szent Benedek lelkiségét éli modern formában. S ezek a külső testvérek egyházjogilag teljesen egyenrangúak a közösségben élő, egyszerű szürke ruhát, jelvényt és jegygyűrűt viselő belső testvérekkel. A meghökkentően új gondolatnak három igen fontos indokát adta:

– A jeleket nem viselő külső testvér közel kerülhet azokhoz a társadalmi rétegekhez, pl. gyári munkásokhoz, melyek ellenségesek az egyházzal.
– Lehetséges, hogy valaki családi vagy egészségi okból másként nem tudná követni a hivatását.
– Egy jövendő egyházüldözés esetén a külső testvérek feladata biztosítani a Társaság életét.

     Margit testvér prófétai meglátása hívta életre és tartotta életben a közösséget. S Margit testvér felkészítette a testvéreket a szétszóratásra, így a Társaság Thököly úti anyaházában csak az önként vállalkozó idősebb testvérek maradtak mindig éjszakára, a fiatalabb testvéreket elhelyezte családokhoz, barátokhoz. S az ún. politikai fordulat évében, amikor el kellett hagynia az országot, éves mottót hagyott ajándékul és feladatul: Őrizzétek a Lángot! S erre a válasz: A kegyelem segítségével megóvjuk!

     Mivel szabályzatunk értelmében intézményeink nincsenek, ezért – bár a történelmi földrengés nagy szenvedéseket okozott – az „egy szükségesre” irányította a figyelmet, a hit lángjának őrzésére, a hivatás iránti hűségre. Mondhatnám azt is, hogy a tenni helyett a lennire. A szociális testvér minden helyzetben a Megszentelő Szeretet küldetésében él, és a Lélek kialakítja az új struktúrákat, közösségi formákat, a tanúságtétel lehetőségeit. Jellemző volt, hogy már 1952-ben elfogadták új fiatalok jelentkezését. Miközben a testvérek albérletekben laktak, voltak, akik gyárba mentek dolgozni, voltak, akik plébániára kántornak, munka mellett hitoktattak. Margit testvér hívására többen disszidáltak, hogy a belső testvéri életet élhessék Nyugaton. Tizenegy testvér volt hosszabb–rövidebb ideig börtönben. Volt, aki azért, mert elfogták a határon, volt, aki azért, mert az ifjúsággal foglalkozott, s volt, aki azért, mert államellenes cselekedetnek számított „rendi utánpótlást nevelni”, és rendszerellenes röplapokat terjeszteni – értsd: elmélkedéseket legépelve eljuttatni a testvérekhez.

     Mindszenty József bíboros a hűség és a vértanúság útjára mutatott példát. Az elöljárók, egyháziak féltették a fiatalokat, s az életet. Így volt egy ingadozás, mely azt sugallta, hogy csak barátkozzunk a fiatalokkal, de ne vegyük fel őket. Valóban a Szentlélek vezetése volt, hogy az elöljárók, Gerstner Ida Helga testvér, dr. Szőke Pálma testvér, Kálmán Orsolya testvér életre váltották Margit testvér credójának szavait: Ember, állam nem tilthatja meg, amit Isten akar! Gerstner Ida Helga testvér ismerte fel, s mint elöljáró 1954-től kezdve képviselte: „lehet, hogy most jön egy újabb százötven éves török uralom, de ha az Úristen hivatásokat küld, az azt jelenti, hogy akar bennünket, küldetésünk van, meg kell találni az »ahogy lehet« formát. S válaszolni az idők jeleire, ahogyan az embermentés idején is tették a testvérek.”

     S Helga testvér volt az, aki ezért elkezdett otthont teremteni albérletek helyett, cselédmunka helyett tanulni küldte a fiatalokat, aki már nem csak azt tudta elképzelni, hogy ha jelentkezik egy fiatal, az menjen el egy megmaradt szerzetesiskola konyhájára vagy plébániára dolgozni. Helga testvér volt az, aki – ma úgy mondom – a konspiráció szabályai szerint megszervezte a közösségi életet, kettes–hármas kortárs testvérközösségeket. Kialakultak a titoktartási szabályok: neveket nem jegyzünk meg, fényképezni tilos, a különböző korosztályok nem ismerhetik egymást, fogadalomtételről csak az elöljáró tud és a pap a gyóntatószékben. A hivatás nem bűn, nem kell meggyónni, s nem is lehet róla beszélni, csak ha valakiben érezzük a hivatás csíráit. Hiszen ez veszélyt jelent a papnak és a családnak is. Havi, heti találkozások temetőben, pályaudvaron, hegyi túrákon és a szentmiséken. A liturgiából éltünk, éltük a liturgiát. S a találkozások egyre inkább közös útkereséssé váltak az evangélium fényében. Ez és ez történt a munkahelyen, a családban, az albérletben, mit és hogyan kell erre válaszolnia egy szociális testvérnek. Így megosztva ínségünket és szükségleteinket alakult ki a közösségi lelki vezetés, egymás kísérése, lelki napok, lelkigyakorlatok tartása pap nélkül.

     Engem Helga testvér vett fel 1960-ban, tizennyolc évesen, az érettségi évében. Pálma testvér volt a novicmesternő, aki azt mondta: „A ti novicmesteretek a Szentlélek.” A saját példámon tudom megmutatni, hogyan értelmeztük a megszentelő szeretet küldetésének életét. Amikor kitűnő patronás érettségivel csak a Sasad TSZCS-ben tudtam elhelyezkedni, a fizikai munka közben meséltem a fiatal vidéki lányoknak, majd elvittem őket a Szépművészeti Múzeumba és a képeken magyaráztam el, mi a karácsony, ki volt a Názáreti Jézus. Majd bekerülhettem az induló Diétásnővér Képzőbe, s utána 38 évig dolgoztam betegek között és konyhán, és találkoztam az emberi ínség súlyos formáival. De hajnali szentmisére mindig mentem, hogy az Urat a szívemben vihessem a betegek közé.

     Ez az időszak már a zsinat korszaka, és a testvérek szinte érthetetlen módon, de mindig hozzájutnak a legfrissebb egyházi hírekhez, a legmodernebb teológiai könyvekhez. Szükség is van erre, mert olyan nemzedék keresi már az Istent, melynek tagjai a szocialista rendszerben nőttek fel, akiket rendszeres kételkedésre szoktattak, akik előtt a keresztény múltat beszennyezték, akik Mindszentyről azt tanulták, hogy hazaáruló, Margit testvérről pedig a Munkásmozgalom történetében hallottak hazugságokat. De fiatal a fiatal apostola, bátorítója: igen, ma is hívhat az Isten, gyere, próbáljuk együtt. A kapcsolatokat teremtő Szentlélek nyitja meg a határokat, teremt lehetőséget a felvidéki magyar és szlovák testvérekkel való találkozásokra, túrákra. Megnyitja a határokat Erdély felé, segít magyarságképünk gyógyulásában, és az erdélyi testvérek börtönt kiálló, hitvalló hűsége ad erőt a mindennapokhoz.

     Mert azért ez nem könnyű időszak, állandóak a kihallgatások, tudatosan kell ellenállni a gyanakvás légkörének. Állandóan meg kellett találni a választ: Szabad-e kockáztatni a magam és mások sorsát? Van-e értelme? A csüggedés, reménytelenség, céltalanság mindig újra feltette a kérdést: Miért kell nekem szerzetesnek, szociális testvérnek lennem ahhoz, hogy jó keresztény legyek? Erre nincs emberi válasz, ez a hivatás, az Isten-szerelem titka. S ez ad erőt a helytállásra, ez indít arra ápolónő testvért, hogy elvégezze a Marxista Egyetemet, mert csak így nevezhették ki főnővérré (vagy be kellett volna lépnie a pártba). S azért akart főnővér lenni, hogy befolyása lehessen arra, hogyan bánnak a halottakkal, a haldoklókkal, s hogy az ő osztályán ne történjen morfintúladagolás „irgalomból”. Félünk, de élünk. Döntünk a találkozások, ünnepek, közös lelkigyakorlatok mellett. Félünk, de találkozunk a Nyugatról családlátogatásra hazaérkező testvérekkel. Bár az elöljárók újra meg újra felteszik a kérdést: Nem akartok-e inkább elmenni? A válasz péteri: „Uram, kihez menjünk, az örök Élet Igéi nálad vannak!” Hivatásunk, Krisztushoz tartozásunk életünk létmódja.

     Pedig már a hatvan utáni nemzedéket gyötrik kihallgatásokkal, fenyegetésekkel, miközben munkahelyi kitüntetéseket, elismerő okleveleket kapnak a testvérek. Van, akit a munkásőr igazgatóhelyettes figyelmeztet, hogy már nem tudja megvédeni, változtasson munkahelyet. A Szeretet-Isten elűzi a félelmet, és a hetvenes évek közepétől feléledt közöttünk spontán az alapítók karizmatikus tapasztalata, kaptuk meg ajándékba a közösségi ima új tapasztalatait, az egymásért és másokért való közbenjáró ima erejét. Minden évnek, minden hónapnak, lelki napnak volt konkrét lelki témája, elmélkedése, feladata, amit minden testvér kézbe kapott, így egyre mélyebben eggyé kovácsolódtunk lelkileg. S ugyanakkor a Szentlélek belevont minket egyénileg és közösségileg a karizmatikus megújulás szolgálatába, megértést adott a múlt értékelésére, Margit testvér karizmájának, a történelemben működő isteni vezetésnek a felismerésére. Új és személyes módon vállaltuk, hogy küldetésünk és szolgálatunk a Test–Vér titok, az Eucharisztián át valósuló szolidaritás az emberrel. A napi nyolcórás munka a jelenlét apostoli szolgálata, utána pedig ki-ki lehetősége szerint bekapcsolódott az induló liturgikus megújulásba, elkezdtünk teológiát tanulni, s 1978-ban először vettek részt a nagykáptalanon az 1960 után belépettek. A káptalan élménye új lendületet adott, s a nyolcvanas években már pedagógusok is léptek be közénk. Kapcsolatba kerültünk a többi megújulási mozgalommal, lelkiséggel, és örömmel fedeztük fel a szociális, szentlelkes, benedeki, modern lelkiség hihetetlen gazdagságát, az egységet a sokféleségben.

     A benedeki lelkiség értelmében munkánkat Opus Deinek, Isten számára végzett szolgálatnak fogtuk fel, ahová az álruhás Krisztust visszük. Szabadnapjainkon, éves szabadságunkon pedig lelkigyakorlatokat tartottunk, most már nemcsak a magunk számára, hanem az Istent kereső fiatalok számára, egyre nagyobb létszámmal. S tapasztaltuk, hogy velünk az Isten, hiszen „véletlenül” éppen akkor látogattam meg a vidéki iskola-igazgatónő testvért, amikor másnapra behívta a titkosszolgálat, így fel tudtunk készülni a kihallgatásra, „véletlenül” éppen akkor! S ez igen sokféle módon megtörtént. A nyolcvanas években a titkosszolgálat nem akart vértanúkat, hanem a megfélemlítés eszközeivel akart manipulálni, és megtapasztaltuk, hogy a lelkierő és az idegerő nem azonos, és van, aki ezt nem tudja vállalni. Mégis egyre tudatosabban vallottuk, hogy jogunk van találkozni. Kötelességünk hallatni a hangunkat, s így pl. gyűjtöttünk aláírásokat a védőnők lelkiismereti szabadságáért, és igen hamar elkezdtük felhívni a figyelmet arra a megtévesztő áramlatra, amit ma New Age néven ismerünk.

     1985-ben kisközösségekben – óvatosan a zajló kihallgatások miatt – már tartottunk olyan kerületi gyűlést, ahol irányelveket fogalmaztunk meg, amit minden testvér kézbe kapott:

– Istenhez való kapcsolatunk – felelősségünk önmagunkért és egymásért, az ima és munka egyensúlya.
– Önmagunkhoz való viszonyunk: önmagunk elfogadása, önismeret; a szenvedés és a húsvét misztérium.
– Közösségünk: a kisközösségi életforma, mint a hivatásos élet kerete. Állandó feladat: növekedés a bizalomban.
– Küldetésünk a világba: a remény hordozói akarunk lenni.

     Munkánkat küldetésnek tekintjük. Az evangélium szellemében válaszolunk a világ eseményeire. Szociális tudatossággal szolgáljuk az életet. Részt veszünk az egyház missziójában. A Szentlélek indításaira figyelve támogatjuk az új kezdeményezéseket.

     S aztán ebből logikusan következett a karitász csoportok újjászervezésében és a munkatársképzések megszervezésében való részvétel országosan és egyházmegyei szinten, majd a nagyon magukra hagyott szerzetes nővérek összegyűjtése Bajzáth Ferenc atyával először a józsefvárosi plébánián, később az Egyetemi templomban havi rekollekcióra. S mindezt úgy, hogy utoljára 1988-ban voltak kinn a titkosszolgálattól a munkahelyemen, és szintén ennek az évnek a nyarán mondtam meg a családomnak, édesanyámnak, hogy 1960 óta szociális testvér vagyok.

     Hálát adok az Úrnak hitvalló elöljáróinkért, az új helyzetben új utakat nyitó Helga testvérért, az idegek vértanúságát is vállaló Pálma testvérért, és a gyakorlati szeretet emberéért, Orsolya testvérért. Hálát adok azért a 94 testvérért, akik az illegalitásban tettek fogadalmat. Imádkozom azért a 12 testvérért, akik később elsodródtak közülünk. Hálát adok a papokért, akik vállalták, hogy elfogadják fogadalomtételeinket, Olofsson Placid atyáért, a ciszter Marosi Izidorért és Maros Izidor, Kisberk Imre, Endrédi Vendel püspök atyákért, a bencés, piarista és ferences lelki atyákért, a bencés Zsigmond atyáért és a csobánkai lelkiségi otthonért, amit nyújtott.

     Igen, a történelem a Szentlélek kalandja, mert a megváltás minden lélekkel újra kezdődik.

     Engedd, Uram, hogy csekélységem és méltatlanságom mellett is készséges eszköze lehessek a Szentléleknek, teljesüljön bennem, általam akaratod, épüljön Országod a lelkekben, a hazában és a társadalomban! – kérjük naponta mindannyian ma is.

Sztrilich Ágnes
szociális testvér