Összekacsint az angyalokkal

Egresits Ferenc harmincöt évvel ezelőtti pappá szentelésekor Mária meghívásra adott szavait választotta újmisés jelmondatául: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). A 60. születésnapjára készülő, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével ez év augusztus 20-án kitüntetett győr-bácsai plébánost családról, kísértésekről, Rómáról, papnemzedékekről kérdeztük, miközben II. János Pál pápa 1996-os győri látogatását is felelevenítettük, melynek az angyalokkal olykor összekacsintó atya volt az egyik főkoordinátora.

– Mindannyiunk életében meghatározó a család szerepe. Az a fészek, amely jó esetben biztonságot jelent, ahova vissza-visszatérünk, amit el nem feledünk. A papi hivatásnál talán még nagyobb jelentősége van annak, hogy hol szökkent szárba a hit, adott-e valamit közvetlenül a hivatáshoz a szülői háttér. Ön milyen közegből indult, s mondott igent Isten hívására?

– Amióta találkoztam olyan kollégákkal, hivatásukat megtaláló ifjú hölgyekkel, akik családi háttér nélkül, vagy annak ellenére igent mondtak Isten hívásának, részese lehettem küzdelmeiknek és a meghívás „győzelmének”, azóta óvatos vagyok az ilyen kitételekkel. Mégpedig azért, mert Isten csodálatos meghívó kegyelme mindenekelőtt és -fölött áll: „még a kövekből is”. Ez azonban nem jelenti, hogy ne létezne „optimális” családi, plébániai, esetleg társadalmi légkör a papi és szerzetesi hivatások számára. Szüleim, nagyszüleim, gyerekkori plébánosaim hívő hátteret biztosítottak meghívásom és hitem beérése számára. Apai nagyapámmal aránylag sok időt töltöttem, az oroszok meglőtték, ezért csak mankóval, nehezen tudott közlekedni házon belül is. Szentmiséről, lelkigyakorlatról hazafelé mindig beköszöntünk hozzá, a szentmisén való részvét átadásával. Később tudatosan figyeltem a prédikációra, s mivel az egészet még nem értettem, ha volt valamilyen történet vagy példa, azt igyekeztem megjegyezni és nagyapámnak hazavinni. Meghatározóak voltak a szüleimmel és nővéremmel végzett közös esti imádságaink. Általában az időszaknak megfelelő litániát, vagy rózsafüzért mondtuk el közösen, a végén néhány fohásszal. Ebből a sorból soha nem maradt ki a papokért, papi hivatásokért megfogalmazott ima. Ilyenkor többször elkezdett hevesebben dobogni a szívem. Mi lenne, ha én? Egyébként is nagyon szerencsés voltam ebből a szempontból: plébánosunk minden szentmise előtt elmagyarázta és „betanította” a II. vatikáni zsinat által meghatározott új liturgiát népnyelven, nálunk magyarul és horvátul. Egyébként ő volt az, aki miután látta, hogy óvodásként nem találom helyemet a templomban, meghívott ministrálni. Képes volt mindent félretenni, hogy érdeklődésemre elmagyarázza, mit is jelent az IHS monogramm. Később pedig a családdal együtt – annak ellenére, hogy a diszpozíció máshová rendelte – támogatta pannonhalmi jelentkezésemet. Az itt eltöltött négy év lelkisége, az atyák és a gimnáziumi társak tanúsága sokat segített hitem és hivatásom tisztázása útján. Vallás nélküli, hitellenes légkörrel csak a katonaság két éve alatt találkoztam.

– A kísértések nem kerülik el a papságra készülő fiatalt sem. Volt-e olyan periódusa a szemináriumi létnek, amikor elbizonytalanodott, s úgy érezte, nem ilyen lovat akart?

– Igen, ezek több formában is megjelentek. Még a gimnáziumi évek elején a hivatás lehetőségének tagadása révén, majd a katonaság alatt, főként abban a formában, hogy mi van, ha a hivatástudat csak a vallásos neveltetés, a környezet hatása. Szemináriumi éveim alatt a győri év tűnt a legnehezebbnek. A szemináriumi közösséget két igen markáns tábor osztotta meg. Egyik oldalról a „bulányisták”, akik a régi tespedtséget felrúgva sok jó dolgot vezettek be: közös ima, párbeszéd, önképzés, szociális intézmények és elesettek látogatása, közben azonban megkérdőjeleztek több fontos egyházi hagyományt és teológiai vagy liturgikus formulát. Más részről pedig az úgynevezett „rózsafüzéresek”, akik ápolták a hagyományokat, csak sajnos a közös teázáson és imádkozáson kívül bőven fordítottak időt és energiát a közösséget mérgező pletykákra. Miután az elsővel szakítottam, mert bár tetszett a szándék és az aktivitás, a csoporton kívüliekkel, papokkal és elöljárókkal szembeni elítélő magatartással nem tudtam egyetérteni, a másiknak már nem lehettem tagja – bár nem is volt szándékom –, mert már megpecsételődtem. Ennek köszönhetem, hogy felfedeztem több értékes kispaptársat, akik sehová sem tartoztak, mégis megmaradtak „normálisnak”, akik közül többen a barátaim lettek és átsegítettek a nehézségeken. Budapesten, amikor rákérdeztem, hogy már több hónapja vagyok itt és még nem hallottam az előző évemet végigkísérő feszültségről, akkor azt mondták, tudod, mi végezzük a dolgunkat: készülünk a papságra és tanulunk ezerrel, nálunk ilyesmire nincs idő. És így is volt! A későbbiek során sajnos más nehézségeim adódtak. Egy gyermekkori baleset következményeként komoly gerincfájdalommal, ágyban fekvéssel és műtéttel kellett szembenéznem. Ez önmagában is nagy kihívás, de még azt a kérdést is felvetette, főként lelkiismereti szinten, hogy így alkalmas leszek-e a papságra. Akkori spirituálisom, Pápai Lajos nyugtatott meg, hogy ezt is úgy lehet tekinteni, mint a hivatás speciális jelét. Hozzátette azt is: adottságaimmal nem tudja elképzelni, hogy bármelyik egyházmegye, illetve megyéspüspök ne tudná hasznomat venni. Érdekes, hogy aztán néhány évtized múlva éppen az ő püspöksége alatt kerültem olyan helyzetbe, hogy képtelenek velem mit kezdeni. Azt sugallták: számukra nem jó az, ahol vagyok, és nem tudják értékeim és adottságaim szerint hasznomat venni. Bár ennek átélése nem hagy jó érzéseket bennem, de a „más lovat akartam” gondolata még ekkor sem merült fel. A papságomtól, amit Szent II. János Pál pápa titoknak és ajándéknak nevez, eddigi életem, szolgálatom során semmilyen „mélység és magasság” nem tudott elválasztani, eltántorítani.

– Hogyan emlékszik vissza szentelésére?

– A diakónusszentelés 1985. április 4-én, „felszabadulásunk ünnepén” történt, ugyanis arra a napra esett abban az évben nagycsütörtök. A paptestvérek humorizáltak is, ha netán be szeretnénk lépni a békepapi mozgalomba, elég, ha azt mondjuk, hogy erre a napra kértük szentelésünket. A papszentelésre 1986. június 19-én került sor szintén a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban. Leírhatatlan érzés volt. Mindkét szenteléssel nyomatékos választ kaptam egészségügyi állapotommal kapcsolatos, hivatásomat érintő kételyeimre. Az odaadottságból fakadó „emberi félelmek” lehúzó és a teljes szabadság, az Isten részéről való elfogadottság felemelő érzése ragadott meg. Nem véletlen, hogy újmisés jelmondatként Mária meghívásra adott szavait választottam: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38).

– A káplánéveket követően megadatott Önnek, hogy a „világegyház szívében” pallérozza tovább az elméjét, s mélyítse a hitét…

– Négy éven át voltam a győri Szentlélek Plébánián káplán. Szép és meghatározó időszak volt egy újonnan szentelt templomban. Nem kötöttek a hagyományok, régi megszokások, majd mindennap improvizálni lehetett. Szinte éreztem a Szentlélek friss leheletét. Az ifjúsági közösséget a negyedik év végére négy, illetve hat csoportra kellett bontani, hogy elférjünk. Hálás vagyok akkori plébánosomnak, Benkovich Ferenc atyának – aki szabadon engedett pasztorálni – a közös évekért, esti sétákért, beszélgetésekért, közös örömökért és nehézségekért.

Róma számomra a katakombák, a csodálatos bazilikák és ókori emlékek mellett a keresztény szabadság, egyetemesség, teológiai szépség és frissesség városa. Hajlamos vagyok sajnos olyan terhet is magaménak érezni, amire egyébként nincs ráhatásom: például az úgynevezett rendszerváltoztatás utáni társadalom és magyar egyház jelene és jövője. Róma mindettől megszabadított, visszaadta teljes keresztény szabadságomat. Felemelő érzés közvetlen közelről a római Szent Gergely Egyetem hallgatójaként minden téren megtapasztalni az egyház egyetemességét. Az otthoni „poroszos” képzés után felért egy katarzissal az ottani oktatás emberi szabadságra, közösségi nyitottságra és a kegyelem ajándékára épített művészetre. A frissességről pedig csak annyit, hogy tanáraink az akkor íródott fontos egyházi dokumentumok szakértőiként, még azok megjelenése előtt képesek voltak beépíteni előadásaikba. Nehéz elmondani, mit jelentett mindez egy olyan hallgatónak, akinek évtizedeket kellett várnia arra, hogy a II. vatikáni zsinat hivatalos dokumentumai magyarul nyomtatva is megjelenjenek.

Dr. Rózsa Huba professzor úr kezdeményezte, hogy ha nem is a Biblikus Intézetben, de legalább Biblikus Teológiából végezhessek további tanulmányokat, mert Budapesten diplomámat „A Krónikás történeti mű léte, teológiája és problematikája” címmel írtam és védtem meg. Főpásztorom hajthatatlan maradt, így a Spirituális Teológia Intézetbe kerültem, ahol diplomamunkámat „Szentháromság Szent Pál apostol imáinak tükrében” címmel írtam és védtem meg, természetesen olasz nyelven.

– A jövő kispapnemzedékének nevelése is Önre bízatott egy időben. A Győri Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet spirituálisa volt egy ideig, tizenöt évig pedig az intézmény rektora. Hogy érzékeli: az intézet megadott mindent a felnövekő generációnak?

– Igen is, meg nem is. Egyházi berkeken belül sem volt ismert, hogy a „rendszerváltoztatás” következtében kialakult helyzet sok pozitív változás mellett, milyen nehézségeket jelent ezen intézmények többségének. A korábban „egyházi intézményként” eltűrt szemináriumok szinte egyik napról a másikra szembesültek azzal, hogy az újonnan megalakult egyházi felsőoktatási intézmények egyre komolyabb akkreditálása tőlük is új, eddig nem ismert, az egyházi gondolkodástól teljesen eltérő követelményeket vár el. Sokan még ma sem tudják, hogy például egy ilyen akkreditációs anyag összeállítása – meglévő minta nélküli – mennyi energiát emészt fel. Mindezt olyan légkörben, amelyet az akkori főpásztorok többsége nem tudott, nem akart megérteni. Egy újonnan indult egyházi felsőoktatási intézmény pedig csak a minisztériummal egyeztetve, saját érdekeit nézve, kritikátlanul átvette az állami felsőoktatási intézményekre vonatkozó követelmények diktálta tempót. Néhány egyházi intézmény kivárt, hátha az egyházi jelleg és a főpásztori bátorítás megvédi ezektől az átmenetelektől, de az akkreditációtól ők sem menekültek meg. Felismertem, hogy az akkreditációt követve veszélybe kerülhet az intézmény lényegét alkotó egyházi jelleg. Akkor még nem volt járható az az út, amit később a többi egyházi főiskola a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karához való kapcsolódásával abszolvált. A Győri Hittudományi Főiskola vezetésemmel a Római Lateráni Egyetemhez affiliálódott – vagyis egyházi felsőoktatási intézmény egyházi egyetemhez kapcsolódott abból a célból, hogy hallgatói számára az egyetem alapfokú diplomáját adhassa.

– A frissen szentelt kispapok némelyikén azt érzem: mintha szerepzavarban lenne, s öntörvényűen járja az útját, nem hallgatva idősebb paptestvérekre. Ön hogy látja? Vagy ez a trend, s teljesen természetes, hogy a fiatal papokra is érvényesek kortársaik ismertetőjegyei?

– Miért lennének a kispapok, fiatal papok mások, mint világi társaik? Ettől még persze nem kéne öntörvényűen járniuk a saját útjukat. Sajnos az a markáns véleményem, hogy amíg a fiatal papok és kispapok úgy tekintenek a szemináriumra, mint valami borzasztó rossz dologra, amit valahogy „egyénileg” át kell élni, és amíg a papi közösséget csak „felülről” meghatározott és kijelölt alkalmak jelentik, addig ez így is fog maradni. Természetesen azt sem szeretném elhallgatni, hogy az idősebb papok sokszor inkább megszakadnak a munkában, minthogy egy káplánnal kapcsolatos terheket vennének a nyakukba. A „rendszer” is nekik kedvez, mert engedi, hogy bármilyen indokkal, panasszal egy-két év után önálló plébániát kérjenek. Felvetésemet, hogy az ilyen kérdéseket egy egyházmegyei zsinat rendezhetné, mindkét esetben elutasítás követte.

– Ön volt az egyik főszervezője a győri pápalátogatásnak. Milyen kép maradt meg az 1996. szeptember 7-i eseményről, mely során százötvenezer hívő előtt mutatott be szentmisét az azóta már szentté avatott II. János Pál pápa?

– Huszonöt év távlatából is életem egyik legnagyobb ajándékaként tekintek az előkészületekre és arra a napra. Amikor emberi erőm kezd elhagyni, előveszem az eseményről beszámoló könyvet vagy éppen a kiadványba már be nem került fényképeket, és gondolatban újra ott vagyok az ipari parkban, a székesegyházban. Adottságom miatt úgy alakult, hogy a technikai rész irányítása esett rám – lemondva az ottani találkozás lehetőségéről – a teljes eseményt az ipari park legvégéből előbb sátorból, majd egy katonai teherautó vezetőfülkéjéből vezényeltem le. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a narrátorok, az áldoztatók, illetve a szektorokban és azon kívül lévő rendezők irányításán túl a katasztrófavédelemmel, a rendőrséggel, a mentőkkel, az egészségi és egyéb szolgálatokkal való kapcsolattartás is rám hárult. Láttam a katasztrófavédelem szakembereinek arcán a kételyt, amikor kiderült, hogy a rádiós irányítást egy pap fogja végezni, de később a megnyugvást is és az elégedettséget. Soha nem gondoltam volna, hogy a katonaságnál rádiósként szerzett tapasztalataimat egykor ilyen nemes célra használhatom fel. Visszatérve a kérdésre: csodálatos, felemelő, megismételhetetlen, feledhetetlen volt ez az esemény! Hogy szenttel van dolgunk, az számomra már akkor sem volt kérdés.

– Egy pap a hit karbantartása mellett sokat tehet a magyarságtudat megőrzéséért, csiszolásáért. Bár sok nyelven beszél, a horvát az anyanyelve. Ez gátja vagy erősítője a magyarságtudat mélyítésének?

– Az óvodában és az iskolában tanultam meg magyarul. Otthon a családban horvátul beszéltünk. A pannonhalmi évek sokat segítettek a magyar nyelv sikeres elsajátításában. Ezzel együtt két anyanyelvűnek vallom magam, horvát nemzetiségűnek és magyar állampolgárnak. Győr egyetlen Szent István király templomának plébánosaként büszkén vallom magaménak a magyar szenteket és boldogokat. Minden vasárnapi szentmisén kifejezetten kérem is közbenjárásukat. Horvát nemzetiségem eddig csak erősítette és mélyítette magyarságtudatomat.

– Tanításaiból, írásaiból nem maradhatnak ki a gyönyörű irodalmi idézetek. Egy magyartanárnak is dicséretére válna, ha ennyit tudna idézni. Elgondolkodott már azon, hogy mi lett volna, ha magyartanárként keresné a kenyerét? Vagy költőként, íróként, művészként élne?

– Köszönöm, hogy észrevette! Egyik fő kikapcsolódási formám az olvasás, köztük versek olvasása. Már gyerekkoromban rákaptam. Általános iskolás osztálytársaim egyik kedvelt játéka volt, hogy miként tudják a kölcsönadott könyv visszaszolgáltatásának határidejével minél kevesebbre lealkudni az időt, amely alatt el tudom olvasni a könyvet. Emlékezetem szerint mindig sikerült. Gimnáziumban kiváló magyartanáraim voltak, ők szerettették meg velem a magyar prózát és költészetet. Mindig hálás maradok nekik érte. Külön örömmel tölt el, ha egy költő megfogalmazásában találom meg, amit egy-egy szentmise végén összefoglalásként szívesen mondanék. Egyébként ezért „kifizetődő” papnak lenni. Élhetek közben költőként, íróként, művészként, vagy legalábbis egészen közel hozzájuk, és időnként részt vehetek a művészetben, „az angyalok világ feletti összeesküvésében”… Néha pedig nekem már az is elég, ha csak összekacsinthatok velük!

– Ha arra kérném, hogy 60. születésnapjára írjon valamit képzeletbeli naplójába, akkor mi lenne az?

– Dietrich Bonhoeffer sorait: „Az igaz ember szenved a világtól (Zsolt 34,20), aki nem igaz, az nem. Az igaz ember szenved olyan dolgok miatt, amelyek mások számára magától értetődőek és szükségszerűek. Az igaz ember szenved a világ történéseinek igazságtalansága, értelmetlensége és fonáksága miatt… A világ azt mondja: ez már csak így van, mindig így lesz, így kell lennie. Az igaz ember viszont azt mondja: nem kellene, hogy így legyen, ez Isten ellen való. Az igaz ember mindenekelőtt arról ismerszik meg, hogy ily módon szenved. Ő bizonyos mértékig behozza Isten érzékenységét a világba, ezért szenved úgy, ahogy Isten szenved a világ miatt.”

Csak senki meg ne kérdezze: Miért?

Lőrincz Sándor
Fotók: Botár Gergely, Marcali Gábor, Németh Péter, Pápai Gergely

2021-08-21