Ostorcsattogtatás és asztalborogatás

„Közel volt a zsidók húsvétja, Jézus is felment Jeruzsálembe. A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: »Vigyétek ezeket innen, ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává.« Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: »A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.« A zsidók pedig megszólaltak, és megkérdezték tőle: »Milyen jelt mutatsz nekünk, ami alapján ezeket teszed?« Jézus így felelt nekik: »Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt felépítem.« Ezt mondták rá a zsidók: »Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted?« Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor azután feltámadt a halálból, tanítványai emlékeztek arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amit Jézus mondott..” (Jn 2,13-22).

Keresztény Olvasó!

Közeledik a keresztények húsvétja, amikor a böjti készülés részeként hitünkön-életünkön el kell gondolkoznunk. Jézus a zsidó húsvétra (Páska – az Egyiptomból való kivonulásra emlékezés – lényegében olyan messze van a keresztény húsvéttól, mint Makó Jeruzsálemtől) készülve felment Jeruzsálembe, a templomba, az ünnep színhelyére. Amikor elgondolkodunk azon, amit a templomban tett, akkor saját hitéletünkön és az egyházi életen is elgondolkodunk. Ez a mostani böjti elmélkedés célja.

A jeruzsálemi templom a zsidó kultusz központja, a zsidók számára Isten jelenlétének egyetlen és különlegesen szimbolikus helye a világban. Az a negyvenhat éven keresztül épült, többször meggyalázott és újraszentelt épület az Úr ügyének jelképe volt. Az Úr háza a féltőn (féltékenyen) szerető, büntető és könyörülő Úr jelenlétének és szövetségének látható, evilági megjelenése volt, hasonlóan a hajdani Szent hajlékhoz, a Kijelentés sátrához, ami Isten lelki valóságának anyagi megjelenése. Amikor a tanítványoknak a 69. zsoltár 10. verse jutott eszébe („Mert a házad iránti féltő szeretet emészt…”), akkor sem az épület iránti, hanem Isten ügye iránti szeretetre gondoltak (hisz így folytatódik az idézet: „rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak”). Azonban a ház, a jeruzsálemi templomépület volt Isten ügyének megtestesítője. 

Mit kerestek ott egyáltalán juhok, ökrök és galambok, pláne pénzváltók? Az erről a történetről elhangzó minden igehirdetésben elmondják, hogy ezek a zsidó templomi kultusz tartozékai voltak: áldozati állatok a zsidó tisztulási és bűnbocsánati előírásokhoz, és pénz (de nem akármilyen – ezért kellett a megfelelőre beváltani azt, amin arckép volt) a templomadó befizetéséhez. Kár erre több szót vesztegetni. A lényeg (és ez az, ami Jézust felháborította!), hogy

a lelki élet anyagi életté laposult, az Isten szent ügye hétköznapi és világi ügyletté korcsosult, a lélekemelő és lélektisztító igyekezet kalmárkodásba fulladt.

Szegény ökrök, juhok és galambok maradhattak volna, ha nem kalmárlelkű népség hajtotta volna őket oda, és a pénz is maradhatott volna, ha nem szerették volna annyira a pénzt a pénzváltó asztaloknál. Az a Jézus, aki saját védelmére semmit nem tett, „amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki, mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját” (Ézs 53,7), a szent ügy elvilágiasodását látva ostort font, kikelt magából, és felháborodva ordította: „vigyétek ezeket innen, ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” 

Ó nem, nem az épület volt neki fontos, nem a szent falakat féltette! A samáriai asszonynak megmondta: „Higgy nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát” (Jn 4,21). Az Atya imádatát féltette, mert a pénz és a haszon imádatát nagyobbnak látta. Már az Úr templomában is a mammon volt az úr. Ez háborította fel, ettől borult ki, ezt nem bírta szelíden és békésen szóvá tenni. A Szent szolgálatának látszata alatt pénzszerző, haszonleső, világi „kalmárkodó” élet folyt – úgy tűnik, ez az egyetlen, ami Jézust kihozza a sodrából. Azt csak szomorú tekintettel nyugtázta, hogy megtagadta Péter; egy szelíden gúnyos megjegyzéssel kísérte, hogy elárulta Júdás; szó nélkül tűrte, hogy korbácsolják; megbocsátással viselte, hogy halálra kínozzák. Ennek tudatában még nagyobb súlya van annak, ahogyan Jézus viselkedett a „szent pénzcsinálást”, Isten ügyének elárulását látva. 

Testvéreim! Ez nem idejétmúlt, kétezer éves történet! Nem mondhatjuk, hogy hiszen kétezer éve már nem is áll az a ház, ami miatt Jézus úgy felháborodott! Az a ház, ami miatt Jézus féltő szeretettől indíttatva kijött a béketűrésből, ma is áll: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek, és háza népe Istennek. Mert ráépültetek a próféták és apostolok alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által” (Ef 2,19–22). Ez a ház a mi személyes életünk, a mi gyülekezetünk, a mi evangélikus egyházunk és minden keresztény egyház. 

Gondoljunk ennek az evangéliumi történetnek az alapján arra, hogy mi folyik a mi személyes életünkben, és mi folyik az egyházban! Mennyire lelkesít minket egy gyülekezeti alkalom, és mennyire lelkesít minket egy „alkalmi vétel” vagy egy „jó üzlet”? Vágyunk-e arra, hogy „Istennel találkozzunk az életünkben”, vagy valójában meg vagyunk elégedve, ha csak jólétben élünk? Nézzünk a hivatalos egyházi életre! Pályázatok, felújítások, adománykérések, támogatások, zsíros állások, luxusautók – ökrök, juhok és galambok, pénzváltó asztalok… És közben mindig Jézus megbocsátó szeretetéről, békét teremtő akaratáról, alázatosságáról és bölcsességéről beszélünk, és a szelíd, szenvedő, önfeláldozó, áldásra emelt kezű Jézus képe él bennünk.

Ezen a böjti vasárnapon rettentő képet látunk magunk előtt: ostort lengető, önmagából kikelt, szikrázó szemmel asztalokat borogató és ordító Jézust: „Ez nektek egyház, kalmár népség?!” „Ez nektek bizodalmas hit, rút szibariták?!” („Mi a magyar most? Rút sybaríta váz! / letépte fényes nemzeti bélyegét / s hazája feldúlt védfalából / rak palotát heverő helyének. (…) A nemzet őrlelkét tapodja. / Gyermeki báb puha szíve tárgya.” Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz) 

Szállj magadba, Testvérem, de ne ess kétségbe! „Lerombolták a templomot”, de Jézus három nap múlva „felépítette azt”. Jézus meghalt és feltámadott, hogy kalmároknak és szibaritáknak (jólétben elpuhultaknak) megváltozzon az élete – több legyen, mint pusztán üzlet és jóllakottság, mint csupán haszon és kényelem: legyen találkozás az Úrral, az Örökkévalóval, a Feltámadottal. Ámen.

Imádkozzunk!

Úrjézus! Figyelmeztess minket is, amikor kalmárlelkűek vagyunk! Nyúlj bele a mi életünkbe is, amikor már nem a Szent keresése vezet, hanem megelégszünk az evilági jóléttel. Az Atya háza iránti féltő szereteted kísérje a mi életünket is! Még az ostort is eltűrjük, csak a Te kezedben legyen! Ámen.

A szerző evangélikus lelkész