Öt felekezet - egy temető
„Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemreméltóbb helyet Kolozsvárnál” – írta Széchenyi 1821-ben.
Nevezetes magyarok
A jövőre négyszázharminc éves temető az egyik legféltettebb hungarikumunk. Annak dacára, hogy nem szerepelhet a Magyar Értéktár hungarikumainak az Épített környezet jegyzékében. Pedig joggal követelhet helyet a budapesti Duna-partok, a Budai Várnegyed, az Andrássy út, Hollókő ófalu, valamint az ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság között. Mint minden ősi temető, Házsongárd nemcsak az elmúlás kegyhelye, hanem a magyar kultúra panteonja is – áll a Házsongárd Alapítvány honlapján. Többek között olyan nevezetes magyarok nyughelye, mint a zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert (1575–1634), a tudós–pedagógus Apáczai Csere János (1625–1659), a betűmetsző művész-nyomdász Tótfalusi Kis Miklós (1650–1702), az utolsó erdélyi polihisztor Brassai Sámuel (1800–1897). Majd az első világháborút követően a kisebbségi helyzetbe jutott magyarság halottai közül a költő, Reményik Sándor (1890–1941) és Dsida Jenő (1907–1938), az író–politikus gróf Bánffy Miklós (1874–1950), az építész–író Kós Károly (1883–1977).
Nem jutott dinnyeföld
A búsul, mint akinek nem jutott dinnyeföld – régi népi mondással ellentétben 1585. május 11-én Kolozsvár királyi városának közgyűlése úgy határozott, hogy „egy jó tágas helyen szakasszanak temetőhelyet ott, ahová most a dinnyét vetették”. Akkorra a főtéri Szent Mihály-templom körüli kertbe továbbtemetkezni már nem lehetett. Az 1585-ben kitört nagy pestisjárvány szükségessé tette a dinnyeföld igénybevételét, „ahova mind szegény és gazdag személy, válogatás nélkül temetkeznék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak”.
A városi tanács felügyelete alá tartozó nyughelyre felekezeti különbség nélkül temetik a halottakat. Csak a lutheránusoknak van – a főkaputól jobbra – külön sírkertjük, melyet 1739-ben egy De Gladys nevű katonatiszt ajándékozott az egyházközségnek. Bár a Házsongárdi temető 2004-től Románia országos műemlékjegyzékében is szerepel, az elmúlt évtized alatt sem sikerült megállítani benne az emlékrombolást. A 19. század közepétől rangos építészek által tervezett kriptákat emeltetett a Bethlen, a Mikó, a Jósika család és más erdélyi előkelők családjai. Értékes műalkotások sora díszítette a temetőt. Azok, melyek még nem omlottak össze s helyüket nem foglalták el, renoválásra várnak. A kőből faragott szobrok egy része még látható. Ám Gaál György elmondása szerint „az összes valamire való bronz anyagot – feliratot, szobrot, kovácsolást – egyetlen éjszaka alatt lefeszegették és eltüntették”. Kik tehették, s kikkel összejátszva?
Fejfáin magyar még a szó?
„Itt áll a temető tanúnak / Fejfáin magyar még a szó...” – vetette papírra 1920-ban Reményik Sándor. Mára a szaporodó beton sírokon mind kevesebb a magyar felirat. Kolozsvár lakosainak ma 15–16 százaléka magyar. Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója és Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke az alapítvány honlapján így fogalmaz: „A Műemléktörvény nem védi a sírokat, az államosított sírkertben a sírhelyek megváltása egyre nehezebb. Sok esetben az elhunytnak nem élnek közeli hozzátartozói, vagy távoli országokba költöztek. Mivel csak ők jogosultak családi sírjaik megváltására, tehetetlenül nézzük az új bérlők megjelenésével járó pusztulást, pusztítást… Régi feliratos kövek megdőlve állnak, vagy megcsonkítva a földön hevernek. Az épületek nagy része is omlással fenyeget: a családi kripták, mauzóleumok fedele tönkrement, az eső, hólé beáztatta őket, lemosta vakolatukat, megbontotta falaikat. A legtöbb pusztítást az új bérlők síremlékeit építő vállalkozók okozzák, akik a betonozáshoz bezúzzák a régi köveket.”
Házsongárd fotósának, László Miklós fotóművész képeinek segítségével célzatos rongálásokkal, feltört kripták, koporsók elborzasztó valóságával, hullagyalázással is szembesülhetünk. Az Egerszegi családnak a feldúlt és a fotóművész által fényképen is megörökített kriptájában egy fej nélküli hulla látható a falnak döntve. László Miklós szerint a helyi – jobbára román – temetőmunkások a csonkolt, mumifikálódott halottat „talpra magyar” néven emlegetik. A gyalázás és gyalázat hivatali szinten is tetten érhető. A régi síremlékek műemlékké nyilvánításával a magyar műemlékvédők csapdába estek. Ezen az alapon a temető gondnoksága most minden egyes, akár pár centis renováláshoz is építési engedélyt követel. A temető leglátogatottabb részeit kamerák segítségével ellenőrzik. Így ha egy több száz esztendős síremlék azonnali javítást igényelne, az elhúzódó bizottsági vizsgálat és papírmunka miatt mód sincs a gyors beavatkozásra.
Gaál György javaslata: a temetéseknek véget vetve Házsongárdot át kellene alakítani sétatérré, mint ahogy azt a németek tették számos belvárosi temetőjükkel. A műemlék sírok között sétálókat csend és nyugalom fogadja, s a helyi tájékoztatók segítségével kultúrtörténeti tudásuk is bővül.
„Halandó keresztény…”
Évekkel ezelőtt az Erdélyi Református Egyházkerület a Bethlen Gábor Alapnál több mint egymillió forintot pályázott meg a sírok helyrajzi felmérésére. Sikerült 639 sírt, sírkövet feltérképezniük. A terepmunkát Csécs Kinga Emőke akkor még művészettörténész hallgatóként vezette. A műemlékké nyilvánításra javasolt emlékek jegyzéke 397 tételből áll. A kutatás keretében számos régi, talajba süllyedt kőkoporsót és II. világháborús honvédsírt tártak föl. A meginduló helyreállítások nyitányaként avatták fel 1999 novemberében Misztótfalusi Kis Miklós renovált síremlékét. A temető 16–17. századi jellegzetes síremlékei a kőkoporsók, a tumbák – tudósít a Házsongárd krónikása, Máthé János. – E tumbák két hosszú oldalára sírverseket faragtak. A férfit méltató versek a déli oldalra, a nő emlékét ápolók az északi oldalra kerültek. Az élők intésére is gondoltak. Íme, egy ilyen az 1791-ben elhunyt Betsek Miklósnak és Sárájának a tumbájáról: „Halandó keresztény, álly meg néz e köre. Tanulhatz hasznosan itt jövendőre. Munkásság, gazdaság, jóság semmit se tesz. Meg kell lenni a test egyszer tsak porá lesz. Íme gyászkő alatt olly megholtat leltél a kit velünk együt most nem rég tisztelél, mint munkás jó gazdát, mint tiszes joenbert. Gazdaságo... (olvashatatlan) ... semmit nem vesztett, mert a mulandoság hellyet élete már örökkévalóságot nyert.” A „halandó keresztény”, aki a Házsongárdi temetőbe látogat, szívesen bolyongana a rendben tartott és műemlékké – tehát már nem temetkezési helynek – nyilvánított emlékpark sétányain. Ám e túlzsúfolt, már a 70-es években megtelt belvárosi temetőt továbbra is használatban tartja az önkormányzat. Így aztán a „sok az eszkimó, kevés a fóka” gyakorlata érvényesül. A Házsongárd Alapítvány és a műemlékvédő társaság véleménye szerint az ottani gondnokság tagjai jelenős (magán)jövedelemhez juthatnak azoktól, akik mindenképpen itt kívánnak sírhelyet vásárolni. Ennek érdekében a temető útjainak egy részét is sírokkal telepíttetik be. Évszázados fákat vágnak ki, síremlékeket tüntetnek el, hogy a „hatalmas pénzeket fizetők” részére teret nyerjenek.
A hangulatkeltés ellen
A magyarellenes hangulatkeltéssel minden választási időszakban szembesül az erdélyi – így a kolozsvári – magyarság is. Ezt is megelőzendő a Kolozsvári Magyar Napok keretében temetőbejárást szerveznek románok részére. Ismerjék meg a város többségi lakói is e híres temető magyar vonatkozásait. Csécs Kinga Emőke, a Házsongárd Alapítvány hivatalos túravezetőjének tapasztalatai szerint a magyar és román temetői emlékeket együtt kell bemutatni. Ő több mint harminc személyiséget mutat be, románokat és magyarokat egyaránt. Érdeklődéssel a vendégként itt tartózkodó románság részéről is találkozott. Ez sokszor nem a temetőhöz, hanem a magyarsághoz kötődő kérdéseikből derült ki. Például: érdeklődtek Petőfi sírja felől. A tizenhárom aradi vértanúról is el kellett mondania, hogy nem itt pihennek. Temetőbejárás, túravezetés… Míg a Nyugat műemlék temetőiben jótékonysági koncerteket is tartanak, az egyelőre itt el sem képzelhető.
Az alapítvány másként próbálja felhívni a figyelmet veszélyeztetett értékekre, többek között hasonló túrákkal. E közös magyar–román bejárások a kolozsvári katolikus és református templomlátogatásokkal is folytathatóak. Kezdve Erdély második legnagyobb alapterületű templomával, a 14. század végén már álló Szent Mihály-templommal, melynek hetvenhat méteres tornya (a kereszttel együtt nyolcvan méter) a legmagasabb erdélyi templomtorony. Kolozsvár legrégibb építészeti műemlékei közül – Kelemen Lajos szerint – „nagyságra, korra, történelmi és művészettörténeti jelentőségre övé az elsőség”. Ez év márciusában lett százéves a Felsővárosi Református Templom. Tervezője a Házsongárdi temetőben nyugvó Kós Károly. S melynek már ma is csodájára járnak, a fából s kőből létesült Kolozsvár–Törökvágási Református Templom alapelképzelése Makovecz Imrét dicséri.
Az élő temető
Élő? A feltámadó jelző inkább illik rá, mert akadnak szép példái is a sikeres síremlék-restaurálásoknak. Ám a legbiztatóbb a fiatal generációk érdeklődésének feltámadása. Az utóbbi egy-két évben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem hallgatói közül többen is – tanáraik vezetésével –
a Házsongárdi temetőt választják dolgozataik, diplomamunkáik témájául.
Csécs Kinga Emőke művészettörténész a diákok szerkesztette temetői internetes portálra hívja fel a figyelmet, melyen folyamatosan nyomon lehet követni a változásokat. A portált Suba Marina Angyalka és Szegedi Júlia Ágnes egyetemi hallgatók gondozzák. Nagy Kristóf szintén a Sapientia Egyetem hallgatójaként választotta dolgozata témájául ezt a nemzeti panteonnak is minősíthető temetőt. Munkájának először A temető halála címet adta. Ma már úgy látja, vannak a síremlékek védelmének eredményei. Innen az új cím: Az élő temető.
Végül álljon itt emlékezést éltető bizonyságul egy 1992. május 21-i fotó, melyen Agárdy Gábor és Götz Anna színművészek helyezik el a Magyar Nemzeti Színház koszorúját Apáczai Csere János házsongárdi síremlékénél. A Nemzeti Színház első, és tudomásom szerint máig egyetlen erdélyi körútját e sorok írója is végigkövethette.
Naskay Szilárd
