Pápák, bíborosok, szerzetesek Somorjai Ádám szemével

Vatikánnak mindig volt, van és lesz varázsa nemcsak a hívő emberek körében, hanem a világiak számára is. Ezt a kisugárzást átélni és érezni kell, nem is lehet feltétlenül szavakba önteni. Somorjai Ádám bencés szerzetes sokunk örömére mégis tett erre kísérletet, amikor Elmer Istvánnal, egykori ferences gimnáziumi osztálytársával leült beszélgetni, amiből két könyv is kerekedett. Az első kötetet már korábbi írásunkban bemutattuk, most a másodikkal, a Róma, Vatikán, ahogyan megéltem 1984–2016 cíművel foglalkozunk.

Somorjai Ádám indíttatása érthető, hiszen csaknem három évtizedet töltött az örök városban, először erkölcsteológiai doktorátust szerzett, majd némi kihagyás után a Vatikán szolgálatába állt. Személyes élményeiről, benyomásairól és tapasztalatairól a Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó által 2025-ben megjelentetett 200 oldalas kötetben is szól, ahogy annak előzménye, a Három pápa magyar írnoka is, ami már 2021-ben a boltokba került. 

Az Előszóban megindokolják, hogy szükség volt erre a második könyvre, hiszen túl sok mondanivaló szorult ki az elsőből. A Római levelek a legterjedelmesebb fejezet ebben a második kötetben, annak több mint harmadát teszi ki, és Pál apostol Bibliában található levelére utalva bemutatja, hogyan töltötte idejét az Aventinus dombon lévő Sant Anselmo monostorban a doktorátusra készülő teológus. Ez érdekes módon, mintegy „könyv a könyvben” foglalja össze azokat a gondolatokat, amelyek ekkor a fiatal doktorjelöltet foglalkoztatták, mintha csak egy memoárkötet számára készítette volna ezeket az írásokat. Ahogy Somorjai Ádám megemlíti, tíz példányban készítette ezeket az írásokat minden hónap közepén, amiket aztán rokonainak, barátainak el is küldött. Csodálkozva olvashatjuk, hogy november 15-én kezdődött csak a fűtési szezon a szállásukon, és mindössze két-két órára kapcsolták be a radiátorokat reggel és este, illetve az is meglepő, hogy a világ legkülönfélébb országaiból érkezett bencések saját klímájukhoz illeszkedő habitust (ruházatot) hordtak, tehát egyáltalán nem volt egységes a bencés szerzetesek megjelenése.

A levelekből megismerhetjük többek között a szerzetesek napirendjét, bepillantást nyerhetünk egy monostor portásának temetési szertartásába, de a mindennapi élet buktatóiból is kapunk ízelítőt, például megtudhatjuk, hogy a római buszvezetők úgy sztrájkolnak, hogy ugyanúgy végighajtanak a vonalukon, mintha rendes munkanapjuk lenne, de a buszmegállókban nem állnak meg, ezzel is érzékeltetve fontosságukat (valószínűleg pszichológiai értelemben jobb eredményt érnek el, mintha el sem indulnának). És az olasz postai szolgáltatások visszásságára is fény derül, ahogy arra is, milyen magasfokú bürokratikus procedúrán kell átesni ahhoz, hogy egyáltalán tartózkodási engedélyhez jusson nemcsak egy hétköznapi külföldi állampolgár, de akár egy pap is. 

Szó esik egy kölni és egy szardíniai kirándulásról is, miközben jó adag történelmi tudnivalóval gazdagodunk, valamint arról, hogy a könyvtárak látogatása időnként szórakoztatóbb volt az előadások hallgatásánál. Az pedig kifejezetten a bennfentességet jelzi, ahogy megjelenik a könyvben a nagyheti szertartások leírása. Mivel Somorjai Ádám a doktori értekezése megírásának céljával tartózkodott először Rómában, érthető, ha ezek a gondolatok foglalkoztatták: „Olyan lehetőségben van részem, amely csak igen keveseknek adatik meg. Ez egyben szorongással tölt el: vajon, hogy fogok ezzel elszámolni? Hogy fogok bizonyos várakozásoknak megfelelni? Túl nagy felelősség…”

A római magyar emigráció kultikus helyszíne, a Triznya-kocsma is megjelenik a könyvben, mint a szellemi elit gyűjtőhelye, amit minden valamirevaló értelmiségi magyar ott-tartózkodónak illett felkeresni. Valójában ez nem egy kocsma volt, hanem Triznya Mátyás festőművész és T. Szőnyi Zsuzsa (Szőnyi István festőművész lánya) – akiket a Kádár-rendszer még látogatóba sem engedett vissza hazájukba – lakása, ahova előszeretettel jártak a művészek egy kis kötetlen eszmecserére. Mások mellett így tett Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének vezetője is, aki megjelentette a Magyar sorskérdések című kötetet 1989-ben, amelynek szerzői Korzenszky Richárd és Somorjai Ádám voltak. Ennek a kiadványnak ezer példánya kalandos úton, kvázi csempészáruként került Magyarországra úgy, hogy egy Rómába zarándokolt csoport buszában rejtették el és szállították haza. Ehhez kapcsolódóan rajzolódik ki a kötetben előttünk egy tréfás jelenet, miszerint egy bencés professzor vonaton Rómába tartva egy nagy adag szalámit és kolbászt lógatott ki az ablakon, hogy ne lássák meg a vámosok, és nyugodt szívvel mondta, hogy nincs nála elvámolnivaló. A helyzetet megúszta, így a finom falatok végül gond nélkül elhagyhatták Magyarországot, és minden bizonnyal jó néhány alkalommal enyhítették az atya éhségét.

Somorjai Ádám aztán a sikeres doktori védés és némi magyarországi tartózkodás után 1993-tól erkölcsteológiát oktatott a római Szent Anzelm Pápai Egyetemen. Emellett érdekes vállalkozásban is részt vett, amikor 1995 és 1997 között az ötkötetes Liturgikus Tudományok Kézikönyvének szerkesztésében is közreműködött. Mindemellett elvégezte a Szentté Avatási Kongregáció Studium elnevezésű tanfolyamot, amelynek eredményeként okleveles posztulátor lett. 

A római „kultúrsokk” – ahogy ő fogalmaz – nagy hatással volt rá, és a multikulturális Rómában kezdetben nehézséget jelentett számára, hogy nem ismerte a világ számos országából származó tanítványai alapkultúráját. Ennek feldolgozásában sokat segített számára a Szentatya szerdánkénti általános kihallgatásain való részvétel. De ugyanígy beszámol arról is, hogy a rómaiak extrovertáltak, mindig mosolyognak, és az egyszerű járókelők őt is erre biztatták, mert ez a hozzáállás az élet számos gondján átsegíti az embert. Azt is megtudhatjuk a kötetből, hogy az olasz emberek úgy tartják, „ha barátaid vannak, mindened megvan, ha nincsenek barátaid, elvesztél”, s ez megmutatkozik többek között a vendéglőbe járási szokásaikon is: s általában mindössze két-három étterembe járnak, oda, ahol az ismerőseik, rokonaik dolgoznak, mert így engedményt kapnak az árakból, a vendéglő tulajdonosoknak pedig ezáltal nem kell adózniuk. Ahogy Somorjai Ádám megállapítja: „Minden olasz maffiózó, így szocializálódtak.” 

Az interjúkötetben betekinthetünk a vatikáni államapparátus működési mechanizmusába, amelynek egyik érdekes színfoltja a Német Szekció délelőtti kávészünetének a következetes betartása, amit még Sodano bíboros államtitkár sem tudott felülbírálni egy alkalommal, amikor három különböző belső telefonvonalon hiába kereste őket éppen ezen tevékenységük alatt egy sürgős ügyben. Ugyanígy különleges része a kötetnek a magas rangú magyar delegációk fogadásakor nyújtott tolmácsolás és annak nehézségeinek bemutatása is. Áder János és Sólyom László vatikáni látogatásai így kerültek szóba, valamint az, hogy Somorjai Ádámot egy alkalommal úgy engedték vissza a határon a Vatikánba, hogy mindössze a reverendája igazolta őt, ugyanis semmiféle hivatalos irat nem volt akkor éppen nála.

Sokat ígérő a Pápák és bíborosok című fejezet, amelyben II. János Pálról azt írta, hogy ő volt a pápai szolgálat vértanúja, aki az általa hirdetett igazsággal tömegeket tudott mozgósítani. A dogmatika professzor XVI. Benedekről azt állította, hogy Wojtyla kiemelte őt, hogy egyengesse útját, ő pedig meghálálta a belé vetett bizalmat. Ahogy kiemelte: „máig nem értjük, miért mondott le”. A bíborosok közül Somorjai Ádám többeket megemlít, például Angelo Sodano bíboros államtitkár munkabírását emelte ki, aki a kollégák feljegyzéseit két-három nap alatt feldolgozta, és akinek hivatali munkatársai éppen ezért pontosan tudták, mikor mi a teendő. Ő volt az, aki Somorjai Ádám szelíd és udvarias emlékeztetése hatására külön felköszöntötte Seregély Istvánt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia akkori elnökét a névnapján, amikor utóbbi ebédet adott az államtitkár tiszteletére. Sodano egyébként 2005-ben papabilis volt, azaz esélyesként emlegették a pápai trónra II. János Pál halála után, de végül a konklávé nem őt választotta pápává. 

Somorjai Ádám bevezet minket a vatikáni államgépezet megszólításainak labirintusába, valamint a nunciatúrák megsokasodásának folyamatába, de megjelenik előttünk az Apostoli Palota liftes fiúinak leleményessége is. Az 1920 és 1945 között Budapesten működő három nuncius közéleti, politikai jelentéseit Somorjai Ádám rendezte sajtó alá, ezt a levéltárosi munkájának ismertetése során tudjuk meg róla, miközben a Vatikáni Titkos Levéltár és általában az itteni levéltárak, valamint a pápai egyetemek és akadémiák rendszerével és történetével is megismerkedhetünk. Egy érdekes momentumra is bukkanhatunk a könyvben: a 2005-ös konklávé fehér füstjének felszállását légvonalban alig húsz méterről csodálhatta meg a bencés szerzetes, történész, amikor a levéltárban dolgozott. Felemelő érzés lehetett.

A Hétköznapok és ünnepek a Vatikánban című fejezet meglehetősen összetett, szó esik benne a karácsonyi ünnepkör vatikáni munkarendjétől kezdve a svájci gárdistákon keresztül a római benzinárakig és tömegközlekedési szokásokig, sőt arról is, hogyan fordulhatott elő, hogy Magyarország és a Szentszék között ma sincs teljes körű konkordátum. 

Az olvasó igazán bennfentesnek érezheti magát, amikor elmélyed a Szerzetesek Rómában című fejezetben, igazi kuriózumokat és olyan apró nüanszokat tudhatunk meg, amelyek végképp nincsenek benne egy átlagos turisztikai könyvben. Sorjáznak a különböző rendek a szemünk előtt, egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a vatikáni gyógyszertárat a jezsuiták tartják fenn, a pápai ház teológusa hagyományosan Domonkos-rendi, míg a pápai ház szónoka kapucinus. A kötet tárgyalja ezenkívül, miként tartják a kapcsolatot a szerzetesrendek a vatikáni hivatalokkal, valamint azt is, hogyan változott és fejlődött a technika az utóbbi évtizedekben, és ezt az egyház hogyan tudta a maga hasznára hajtani. A kötet sokszínű tartalma mellett azonban egyet egészen biztosan megállapíthatunk: Somorjai Ádám a történészi, vatikáni levéltárosi karrierjén túlmenően bizony attól lett boldog ember, hogy örömét lelte és leli abban, hogy az Urat szolgálja, és ebben mindannyiunknak példát mutat.

A Három pápa magyar írnoka című kötetetről korábbi cikkünkben olvashatnak