Pazarló bőkezűség

„Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort.” Jn 2,10.

Kedves keresztény Olvasó!

Ezt a jelt tette Jézus a galileai Kánában. Minden csoda jele annak, hogy Jézus isteni hatalommal rendelkezik, a természeti törvények felett áll. Emberként Jézus mégis a természeti törvények alá vetette magát, testté lett – sorsa a mi sorsunk. Az élet része öröm és bánat, fájdalom és élvezet, ínség és bőség, éhség és jóllakottság, kudarc és siker. Így vesz részt örömeinkben, hogy azok tiszták és tartósak legyenek, és bánatainkban, hogy azok elhordozhatók és hasznunkra legyenek.

A jól ismert csodatörténetből egyetlen mondatot, a fentit ragadom ki, és hívom a keresztény Olvasót, hogy gondolkodjon rajta velem közösen.

A násznagy nem is értesül a csodáról, a vőlegény bőkezűségének tartja az újra felszolgált bort. Jézus a vendégsereg tagja, de lehet, a násznagy nem is ismeri. Ki ismer mindenkit egy lakodalmon? Még tán a jegyespár sem… Aztán szétoszlik a mulató társaság, és már nem is emlékszünk minden jelenlevőre. Jézus talán így maradt ismeretlen és lényegtelen tagja a lakodalmas népnek, miközben a későn felszolgált jó bor emléke mindenkiben megmaradt. Nem a jó bor úgy általában, hanem a későn, minden figyelemfelhívás nélkül asztalra kerülő kitűnő nedű, ami valami szokatlan pazarló bőkezűséget mutatott, és emberi számítás szerint értelmetlen is volt. A jó bort általában elsőnek adták, kellően hangsúlyozva jóságát és drágaságát, hogy mindenki értékelje, megtisztelve érezze magát – és értékelje a házigazdák nagyvonalúságát. Így a végén, a már megittasodtakba, akiknek már minden jó, kár a finom és drága bort tölteni… Ez a pazarló bőkezűség tűnt fel a násznagynak, és erre emlékezett talán sokáig az, aki még nem volt olyan részeg, hogy ne vette volna észre a minőségi javulást.

Régi emlékem, hogy Nagymamival együtt reggeliztünk, mint gyerekek. A szüleink már elmentek dolgozni, Nagymami gyűjtött minket az asztal köré. Mi lekváros kenyeret kaptunk (mindig az általa eltett sárgabaracklekvárt), ő mást evett: valami olyat, amivel kényeztették már felnőtt gyerekei. Szerettük a lekváros kenyeret, de szívesen ettük volna mi is azt, amit ő. Amikor kértünk belőle, adott egy falatot, de mindig hozzátette: ez olyan finom és drága, hogy gyerekbe kár – annak a lekváros kenyér is megfelel. Nem sértődtünk meg, bosszankodtunk és tudomásul vettük. Aztán azon vettem észre magamat, hogy én is lekváros kenyérrel etetem a gyerekeimet, a pisztrángot meg akkor eszem, amikor nincsenek otthon. De azt hiszem, nem baj ez: a józan ész és a szükség így tanácsolja. Attól még szerettek bennünket, és biztonságban éreztük magunkat, mert kimondatlanul is benne volt a levegőben, hogy ha úgy hozná a sors, Nagymami inkább éhen maradna, hogy mi jóllakhassunk. Aztán ritkán, ünnepeken, mi is kaptunk drága és finom ételeket, és éreztük a pazarló bőkezűséget – emlékszem is ilyen alkalmakra. A gyerek a szerető családban van a legnagyobb biztonságban, de a maga helyén, nem kiemelve a többiek közül, kényeztetve és kiszolgálva.

Isten jelen van életünkben. Gondunkat viseli. Családjához tartozunk. Ebben a családban a magunk helyén biztonságban vagyunk. Általában „lekváros kenyérrel” élünk, azaz annyit kapunk, ami elég, nem többet. A családban nem az etetés a cél (ahogyan a madárfészekben), hanem a biztonságos és egészséges felnövekedés a felelős emberi életre, így Isten családjában sem a puszta jólét a cél, hanem felnövekedés az örök életre. És ehhez a „lekváros kenyér”, vagyis a mindennapi kenyér elég, mert az tart meg Isten közelében.

És most mégis arra a pazarló bőkezűségre szeretném felhívni a figyelmet, ami a kánai menyegzőn feltűnt a násznagynak. Jézus első jelként tett csodája Kánában jelentőségteljes csoda lett volna akkor is, ha a bor nem is olyan finom. Emberibb lett volna a csoda, hozzánk hasonló, gyakorlatias: „költséghatékonyan” oldódott volna meg a probléma. „Földhözragadt” csoda lett volna. De ennél sokkal több volt; mint jel, sokkal többet jelzett: nemcsak Jézus isteni hatalmát, hanem az isteni kegyelem pazarló bőkezűségét is. Azt, hogy Isten Országában, az anyagtól független, vagyis nem mulandó világban nincsenek praktikus megfontolások, nincs taktikázás, „költséghatékonysági mérlegelés”, a befektetés és a haszon hasonlítgatása. Isten Országában a teljesség van, emberi mértékkel mérve pazarló bőkezűség – bár ott az emberi mérték értelmezhetetlen és értelmét vesztett kicsinyesség. Az ember az Isten Országában sajnálattal fog emberi mértékkel végigügyeskedett földi életére tekinteni, és jóleső örömmel fogja felismerni a pillanatokat, amikor tudott pazarló bőkezűséggel mások életében jelen lenni.

Vigyük magunkkal a kánai menyegzőn elhangzó felismerés üzenetét! Olyan jövő vár a krisztusi úton járó emberre, ami már most felszabadít a kicsinyes anyagi mérlegelések kényszere alól. Megtapasztalhatjuk, hogy Isten kegyelmének pazarló bőkezűsége kíséri életünket. Ahol mi adunk magunkból nem számítgatva ráfordítás és haszon arányát, ott mindig Isten is pazarló bőkezűséggel jelenik meg. Talán nem pénzt fog ránk pazarolni, hanem bőven ad értékes gondolatot, ötletet, belátást, békét, bátorságot, bizalmat, lelki nyugalmat, földöntúli erőt…

Az igazi család a pazarlásnak elsődleges színtere. Ha meggondolom, mi pénzt, erőt, bosszúságot pazaroltam már el a gyereknevelésben…! Mégsem érzem veszteségnek. Nem véletlen, hogy Istent Atyának, az egyházat Anyaszentegyháznak nevezzük, és egymást testvéreknek ismerjük fel Jézus Krisztusban. A család a földi „energiák” pazarlásának színtere, ahogyan az Isten Országa maga a pazar gazdagság, a teljesség. Ámen.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Hálás szívvel köszönjük az életet és azt a gazdagságot, amivel körülveszel bennünket. Köszönjük ránk pazarolt kegyelmedet és türelmedet. Köszönjük szüleink pazarló szeretetét. Segíts nekünk is így szeretni, és kicsinyes számítgatások nélkül élni az életünket, tudva, hogy Nálad a minden értelmet meghaladó bőség vár ránk. Ámen.

A szerző evangélikus lelkész