Perlekedő zsoltár

Vannak írók, akik távol maradnak a fórumoktól, nem járják kézirataikkal a szerkesztőségeket, könyvkiadókat. Élnek otthonuk csendjében, jegyezve naponta mikro- és makrovilágukról fontosnak vélt gondolataikat. Ilyen volt Antal József költő, római katolikus lelkipásztor, népénekkutató, karnagy és zeneszerző.

Múltam morzsái címmel összeállított verskötete kéziratát Murányi Editnek ezzel a dedikálással adta át: „Editnek, hogy egyszer talán még ki is adhassa mint hagyatékot.” A végrendeletként is értelmezhető ajánlása mögött már megjelent lelkében a földi léttől való búcsúzás gondolata. (Bizonyára nem beszélt róla közeli ismerőseinek, hogy a megpróbáltatások, szenvedések, és betegségei késztetik arra, hogy hagyatkozzon. Fájdalmasan élte meg a rendszerváltást követő egyházmegyei zsinatra írt Nyílt beszéd a zsinat elé című tanulmányának semmibevételét, melyben érdekvédőként szólt lelkésztársaiért.) A kötet ezerkilencszázhetvenhétben, halála évében jelent meg. A kiadvány versei elsősorban vallomások életéről, papi szolgálatának kételyeiről, a teremtett világ szépségéről, Isten szeretetéről, újra és újra feléledő hitéről…  

Bene Zoltán író, szerkesztő jóvoltából nyolcvan versét olvashatjuk a tavaly megjelent Perlekedő zsoltár című könyvben. Antal József életműve saját életére épült, s ennek egyik legfontosabb eleme a hit. A Múltam morzsái című első kiadványnak folytatása is, a hátrahagyott kéziratból való válogatás. Valójában természetes, hogy az alkotó elsősorban önmagából, illetve önmagán keresztül merít világából. A történések, a léthelyzetek, vagyis a megfigyelt dolgok továbbgondolása, átformálása, újrateremtése történik, a saját helyzetére irányuló gondolatokban. Életére sorsdöntő hatással hivatásának választása volt. „Hozzád kiáltok Krisztusom, Királyom, / Téged kereslek, lelkem orvosát. /Engedd, hogy bármi áron megszerezzem, / És rossz halállal – ó jaj! – el ne vessem /A mindörökre váró szent hazát,/  Melyért már itt kell katonássá lennem!” (Hozzád kiáltok…) Az ember tépelődései, tévelygései a saját sorsát is felvillantó Bibliából vett történet – Lukács evangéliuma: A tékozló fiú hazatérése – ivódik képzetébe és íródik költeménnyé: „Nyomorult vagyok és mezítelen. / Húzzál ujjamra gyűrűt, adj ruhát rám, / hisz visszajöttem, újra itt vagyok. / Hívj be házadba, mert kint megfagyok, / adj ennem, hosszú volt koplalásom, / adj innom, újra jó italra vágyom / a moslék és a pocsolya után. // Fiad szeretnék lenni, légy Atyám!” (A mai tékozló fiú imája)

Istent kereső verseiben tisztán és árnyaltan fogalmaz. Láttatja, ahogy feltárul előtte a világ. „Uram, kereslek kívül és belül, / és nemhiába – hallom hangodat, / kívül és belül közel és messze vagy, /az ég kék óceánja rám terül, / és tudok már remélni – emberül” – írja Uram, kereslek című versében. Kortárs lelkészekhez való kötődéséről szól a köszönet, a tisztelet hangján. És búcsúzik azoktól, akik szolgálták az Istent és a híveket. „Vedd magadhoz irgalmasan… akinek megadtad a papi hivatás kegyelmét, hogy megváltó művedet szolgálja földi életével. Csak te tudod, hogy hányszor közvetítette megbocsátó irgalmadat bűnbánó híveidnek…” Kéri az Urat, hogy részesítse őket szeretete irgalmában, és engedje be őket szent papjai közösségébe a feltámadás dicsőségében.

Enigmatikus prózaversben vall egy szent papról, jelölve Istenhez való térését: „Felvillansz álmok mélyén hófehéren / Sivárságomba belekönyökölsz /Sötéten lángol minden / Távol mezőknek illatát ha érzem / ott vagy megfoghatatlan messzeségben / és minden érthető / minden érthetetlen / Vége”

Bölcsességgel szól a világ keletkezéséről, egy hitehagyó papról, megütött zarándokról, a bűnről, mely megrontja az életet. Képzettársításaiban a közeli és a távoli világ dolgai váltogatják egymást. „Csatázni hívtam ki a végzetet /de nincs megoldás / érzem leteper / arany óborba ecetet kever / felszállnék s ólom húzza le a lábam / szálkás kereszttől sebesült a vállam / a gyűlölet ordítva énekel” – írja. (Szorítóban)

A szeretetről, a kegyelemről és a reményről szól A megtalált ország című költeménye. Költők örökös témája a De profundis, melyben általában a puszta létről, menekvésről, halálról, a test gondolatairól vallanak. „Mélységes mélyből: mocsokból, nyomorból / kiáltunk hozzád, habár hasztalan: / felfogni hangunk, sikolyunk, hörgésünk / csak az tudhatja, kinek füle van. / Meglátni, mivé silányult világunk, / csak hályogtalan, jó szemmel lehet, / a hullahegyek szagát elviselni / orr nélkül könnyű, és az ízeket / meg nem érezni, érzéketlen bábként / tűrni a vért, a piszkot és a halált, / szív nélkül élni, nem törődve véle, /hogy minden-minden bosszúért kiált: / ez volna méltó hozzád...?” Majd sorolja, hogy a költők miért fohászkodtak Istenhez, aki látja az esendő embert, akinek hatalma, jósága felülmúlja mindnyájunk eszét, aki múlhatatlan örök szeretet.

A Kiszálláson című versciklusban társadalmi „látleletet” is nyújtó tájverseket ír az Alföldről, a Csobáncról, Diósgyőrről, Hollókőről, Szécsényről, gyermekkora kedvelt nyaralásait idéző Szigligetről, a Mátráról és a távoli Szentpétervárról, ahol „az orosz szóba francia vegyül / az étteremben balalajka szól, /… az aluljáróban / két fiatal a színházról beszél, / Gorkij és Puskin összes művei, /Rajkin színháza: csupán kis füzet, / ezt megveszem, csak huszonöt kopejka, / egy öreg bácsitól kérek tüzet, / kedves mosollyal nyújtja a gyufát, / tekintetőből szeretet sugárzik: / »Ó, ön magyar« – akár a pátriárkák, / fehér szakálla messzire világlik. / Valahol bent, a szívem rejtekében / az alvó remény újra kicsirázik.”

Olvasva Antal József Bach: János-passió költeményét eszembe jut Pilinszky János, aki Bach zenéjében megfogalmazhatatlan tökéletességet érzett, Isten-bizonyítékot. Számára mennyországi érv, hogy „ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a legizgalmasabb…”. Majd azt sugallja: „A zene nyelvén Bach mintha teológiai problémákra válaszolna… Az örökkévaló Istenben miként zajlik le a történelem? A Szentháromság időtlen boldogságában a Fiú-isten drámája, időbe vetett története? Zajlik a passió, drámaian, ahogy senki más tolmácsolásában, az egész mű egyhelyben lüktet, mintha Isten szívverését hallanánk.” Hasonlóan vélekedik Bach János-passiójáról Antal is: „… több mint valóság ez maga a lét / a győztes jóság bűvölete”…

A mindennapi földi események, a föld jövője is izgatják annyira, mint a földöntúli lét. Tudja, hogy a hétköznapok forgatagában nélkülözhetetlen az otthonosság keresése, a meghittség, tágabb értelemben a magányt oldó társas közösség. Rádöbbenti olvasóját teremtett voltára, sugallja, hogy merjünk látni, ha kell, alázattal lehajolni, hogy célba érjünk.

Életrajzírói feljegyezték róla, hogy szenvedélyesen gyűjtötte az érdeklődéséhez közelálló könyveket. Bizonyára ott lapultak Babits Mihály kötetei mellett a papköltő triászként emlegetett Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mécs László könyvei is, akik hatással voltak vallásos irodalomról alkotott felfogására. Nem említik Puszta Sándor papköltőt, aki valójában iker csillaga a magyar égbolton. Mindkettőjükről elmondható, hogy a vers tartást, biztonságot adott ahhoz, hogy ne szoruljanak ki a világból. Lelkük támaszkeresése, verses pörlekedésük a végső megbékéléshez Isten-követést bizonyít.

A kötethez Barna Gábor írt utószót. Ismerteti Antal József életútját, környezetét, sokoldalúságát, hűségét egyházához. A könyv szerkesztésében Bene Zoltán és Barna Gábor mellett közreműködött Szikszai Zsuzsanna és Jámborné Balog Tünde, aki illusztrátora is a verskötetnek.

Antal József: Perlekedő zsoltár. Makó, Makói Múzeumért és Kultúráért Alapítvány, 2020.

Büki Attila

2021-05-16