JEL újság

Piaristák a diktatúra évtizedeiben

Borián Tibor2012.04.11.

„Jó nektek, piaristák, mert ti legalább megmaradhattatok…” Hányszor lehetett hallani ezt a kijelentést 1950 után a szétszóratásban élő szerzetes testvérektől? Ilyenkor a hála mellett azokra a megpróbáltatásokra is gondoltunk, amelyek a 20. században érték a magyar piaristákat.

 

     Az I. világháború után 14 iskolát veszítettünk el a Felvidéken és Erdélyben: részben bezárták, részben a megalakult szlovák, illetve erdélyi tartományokhoz kerültek. A két világháború között tíz iskola maradt az országhatáron belül, de így is a piaristáknak volt a legtöbb középiskolája a szerzetesrendek közül.

     A II. világháború pusztításai után minden iskolát sikerült újraindítani, és a lehetőségek szerint fejleszteni. Az 1948. évi XXXIII. Törvény ezeket az intézményeket is államosította, súlyosan veszélyeztetve a tanító rend létalapját, 237 rendtag, közöttük harminc növendék jelenét és jövőjét. A magyar püspökök június 7-én megtiltották a szerzeteseknek és az egyházmegyés papoknak, hogy tanári állást vállaljanak az államosított iskolákban, kivéve a hittanárokat. Ismeretes, hogy már 1946-tól megkezdődtek a támadások a szerzetesi iskolák el len: a diákokat beidézték a rendőrségre, kihallgatták őket, és fegyverrejtegetés, összeesküvés, fasiszta szervezkedés gyanújával zaklatták őket, és rajtuk keresztül tanáraikat.

     A magyar piarista rendtartomány élén jelentős változás történt ezekben az években. 1946-ban Tomek Vince lett a provinciális, akit 1947. szeptember 3-án a rend általános káptalanja Rómában a legfőbb elöljárónak, generálisnak választott meg. Ezt a hivatalt aztán húsz éven keresztül töltötte be, új korszakot nyitva a rend életében. Tomek generális magyarországi utódjának 1947. október 1-jén Sík Sándort, a közismert írót, költőt, tudóst, lelki vezetőt nevezte ki, minthogy választó káptalant nem lehetett tartani. Sík Sándor 16 évig, egészen 1963-ban bekövetkezett haláláig volt a rendnek gondos vezetője, egyúttal a magyar szerzetesség ügyének pártfogója.

     Miután eredménytelenül fáradozott az egyházi iskolák megmentéséért a kialakult tragikus helyzetet 1948. augusztus 10-én írt körlevelében ismertette rendtársaival: „Komor időket élünk, nehéz napok elé nézünk. Magyar provinciánk helyzete szinte ahhoz hasonlít, amelyben Szentatyánk halálakor volt a Rendünk. Létünk látszik kockán forogni. Ne keressük most, hogyan jutottunk idáig. Az Úristen színe előtt mondhatom: én is, munkatársaim is megtettünk mindent, amit emberileg meg lehetett tenni, hogy iskoláinkat megmentsük. Nem sikerült. Most már nézzünk szembe a tényekkel bátor, keresztény realizmussal. Tetszett az Úristennek, hogy ránk mérje ezt a próbát. Legyen meg az Ő akarata. Legyünk méltók a nagy próbához, amelyet meg kell állnunk. Mert így kell fogadnunk ezt az új helyzetet: próba ez, amelyből megerősödve kell kikerülnünk, bátran és okosan… A magyar piaristaság számára most érkezett el a nagy forduló: Világosan fel van adva a kérdés: meg tudunk-e újulni életformában úgy, hogy élő érték maradhassunk egy ma még kaotikusan forrongó új társadalomban? Elég erősek vagyunk-e lélekben, hogy a régi keretek helyébe újakat teremtsünk? Elég férfiak, elég magyarok, elég piaristák vagyunk-e, hogy ez a megmentett lélek megőrizze a jövőnek a magyar piaristaság százados nagyszerű értékeit? Ezt várja tőlünk az Egyház, a magyarság, az ifjúság és ezt az Isten, aki hívott és segít, és aki most próbára tesz…”

     1948 őszén a rend igyekezett minél több szerzetes papot elhelyezni egyházmegyei szolgálatban hitoktatóként, segédlelkészként. Ugyanakkor tucatnyian külföldre távoztak új lehetőségeket keresve (Ausztriába, Rómába, az Egyesült Államokba), Tomek Vince útmutatása szerint. Nagyszerű kezdeményezésnek bizonyult az Egyesült Államok területén létrehozott magyar piarista kolónia, mely iskolákat szervezett és tartott fönn az európai piarista minta alapján.

     Mások igyekeztek külföldön oktatói, nevelői elfoglaltságot találni előadások tartásával, kisközösségek szervezésével, énekkar vezetésével, lelkigyakorlatok tartásával – egészen a szerzetesek 1950-ben bekövetkezett felszámolásáig.

     1950 júniusában hat piarista rendház tagjait internálták, a házak vagyonát államosították, kényszertartózkodási helyként a váci püspöki palotát, az újhatvani és a jászberényi ferences rendházat jelölték ki. 1951-ben megszűntek az egyházmegyei teológiai előkészítő középiskolák is, ahol piaristák taníthattak? Szegeden, Vácott és Veszprémben.

     A Magyar Katolikus Püspöki Kar és az állam között 1950. július 20-tól folytak tárgyalások a szerzetesek és iskoláik további sorsáról. A kompromisszumok eredményét tartalmazó jegyzőkönyvet az egyház részéről Sík Sándor, az állam részéről pedig Jóború Magda államtitkár írta alá. Eszerint négy szerzetesrend két-két iskolát tarthat fenn a jövőben, 18 évig kaphatnak működési engedélyt és állami támogatást a rendek: a bencések, a piaristák, a ferencesek és a Miasszonyunkról nevezett iskolanővérek: Tehát hat fiú és két leánygimnázium maradt egyházi kézben. A „megegyezésben” pontosan meghatározták az egyes osztályok számát, a tanulók maximális létszámát, a diákotthonok számát, az alkalmazható tanárok, a rendi vezetőség, a növendékek utánpótlását.

     A megszüntetett rendek pedagógusai szeptember 22-ig jelentkezhettek állami iskolákba való beosztásra a Vallás és Közoktatási Minisztériumban, kivéve azokat, akik ellen „súlyos és indokolt” politikai vagy erkölcsi vád merült föl. A visszaállított nyolc szerzetesi iskolában szeptember 17. és 23. között kezdődött meg a tanítás az állami tantervek és tankönyvek használatával. A „megegyezés” biztosította az iskolák katolikus szellemben való működését, a vallási gyakorlatokat és a hittan tanítását.

     A piarista rend Budapesten s Kecskeméten nyithatott gimnáziumot, Kecskeméten diákotthont is a tanulók 50 százaléka számára. A tantestületek megszervezésére kevés idő jutott. Ezért elsősorban azokat a középkorú, szakmailag érett rendtársakat alkalmazták az igazgatók, akik a rendházakban laktak, és így könnyebben elérhetők voltak, illetve nem álltak egy házmegyei szolgálatban. A fenti két iskola épületét azonban nem teljesen adták vissza a rendnek. Sőt a budapesti iskolát 1953-ban állami nyomásra el kellett hagyni, és helyette a jóval kisebb, a Mikszáth téren található Sophianumba kellett átköltözni mind az iskolának, mind a rendháznak. Kecskeméten is az iskolaépület felét foglalhatták el, a másik felében állami általános iskola működött. A diákotthonnak szánt rendházi részt csak 1957-ben ürítette ki a város.

     A kialakult helyzetre Molnár István rendtárs így emlékezik: „Az 1950-es megegyezés – a többi szerzethez képest – nem remélt fordulatot hozott a kritikus évekre: Visszakaptunk két iskolát, a rend élhetett tovább. A megvalósulás mégis fájdalmas volt. Sokan nem kerülhettek be a rendi keretbe, így gyakorlatilag kettészakadt a provincia. Egyes rendtagok a nehézségek súlya alatt leváltak a rendről, mégis volt bennünk életerő…” Mit is jelentett a kereten kívüliek „leválása”? A rendi vezetés Sík Sándor halála után is, Albert István, Varga László és Jelenits István tartományfőnöksége idején igyekezett személyes kapcsolatokat tartani a kereten kívüli rendtársakkal beszélgetés, tanácsadás, ünnepi asztalhoz meghívás formájában, sőt, amikor erre alkalom nyílt, némelyiküket visszahívták a kereten belüli iskolai munkára vagy épp az idősebbeket a rendházban lakásra. A megszorítások ellenére több egyházmegyében (esztergomi, csanádi, egri, győri, váci, veszprémi) többen teljesítettek segédlelkészi, sőt plébánosi szolgálatot. A megyéspüspökök szívesen alkalmazták a piaristákat egyházmegyéjükben. Voltak, akik állami általános iskolákban vagy gimnáziumokban kaptak állást, de olyanok is, akik fizikai munkával tartották fenn magukat.

     De a piaristák készségesen rendelkezésre álltak a megmaradt szerzetesek iskoláiban is. Az 1950-es években négyen tanítottak az esztergomi és a szentendrei ferences gimnáziumban. Piarista igazgatója volt a Patrona Hungariae Gimnáziumnak (dr. Papp László) 22 évig, valamint a debreceni Svetits Gimnáziumnak (Szoboszlay András) 11 évig.

     Meg kell ugyanakkor emlékeznünk a rendszer börtöneibe zárt piaristákról is, akiket hamis vádak, tiltott ifjúsági pasztoráció vagy éppen a méltánytalanul igazságtalan intézkedések ellen emelt szavuk miatt ítéltek el. Közülük Lénárd Ödön, az Actio Catholica kulturális titkára összesen (három részletben) 18 évet töltött börtönben, és csak 1977-ben szabadult a Szent szék közbenjárására. Nyolcan pedig három-négy évre voltak elítélve. Szekuli Pál ösküi káplánként 1957-ben rejtélyes körülmények között halt meg… A rendszer által megfélemlített piaristákról, az ún. megbízhatatlan rendtagokról is beszélhetünk, akiket állami ünnepek alkalmával „begyűjtöttek” néhány napra.

     Ugyanakkor bizonyos mozgási szabadságot, sőt elismerést is adott a rendszer a piaristáknak. Kevesen tudják, hogy az első Kossuth-díjasok sorában volt 1948-ban Sík Sándor és Öveges József főiskolai professzor, a fizikatanítás mestere. – 1983-ban szentelték püspökké az Egyesült Államokban Irányi László piaristát, aki a külföldön élő magyarok püspöki tisztségét látta el 1987-ben bekövetkezett haláláig. Esztergomi segédpüspök lett Dékány Vilmos rendtársunk, korábban teológiai tanár és plébános. Lehetőség nyílt tudományos tevékenységre néhány piarista számára, pl. Egyed András a nyelvpszichológiának volt európai hírű kutatója, Holl Béla a Széchenyi Könyvtár kutatójaként irodalmi kiadványokat szerkesztett, Kőváry Károly a Fazekas Mihály Gyakorlóiskola kiváló fizika tanára volt évtizedeken keresztül, Török Jenő Bécsben egyházi könyvkiadót alapított (Opus Mystici Corporia), és számos magyarra fordított nyugati művet juttatott be Magyarországra papok, papnövendékek és világiak számára. Budapesten Sík Sándor szerkesztette haláláig a Vigilia katolikus folyóiratot…

     De a piarista élet fókuszában mégis a két gimnáziumban folyó nevelés, oktatás állt. Ennek feltétele volt a rendi utánpótlás biztosítása. A noviciátus és a studentátus folyamatosan működött az állam által korlátozott keretek között: 14 növendékből állt a keret. A noviciátus után hat évig teológiát tanultak a növendékek a Klazantium Hittudományi Főiskolán (egyesek a Hittudományi Akadémián), majd az utolsó évben a teológiával párhuzamosan végezték az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi vagy Természettudományi Karát, két szakból szerezve tanári diplomát. A tanári diploma feltétele volt a rendi életnek. Előfordult, hogy egyes növendékek eltávoztak a kettős, kétségtelenül megterhelő képzés miatt. A rendi növendékek az 1950-es években reverendában látogatták az egyetemet, így mozgásukat, társaikkal való kapcsolataikat jobban tudta ellenőrizni az egyetem. Marxista filozófiát nem kellett tanulniuk, és fel voltak mentve a testnevelési órák alól. Viszont 1967-től már kétéves katonai szolgálatra hívták be őket, és a legkeményebb körülmények között töltötték kiképzési idejüket. A legtöbb növendék visszatért a katonaság után, és újrakezdte a noviciátust.

     A rendi keretben maradt piaristák a gimnáziumban, illetve a hittudományi főiskolán tanítottak vagy elöljárók voltak. Mindkét rendházban sikerült néhány idős rendtagot elhelyezni, mások az egyházi szeretetotthonba kerültek Pannonhalmára, ha nem volt családi hátterük. A budapesti gimnáziumot Balogh Ferenc szervezte meg és igazgatta 19 évig, a kecskeméti igazgatója az első két évtizedben Ifju Sebestyén volt. A budapesti iskola kimagasló eredményeket ért el a természettudományok, főként a matematika és a fizika oktatásában. Nagy súlyt fektettek a tanulók iskolán kívüli foglalkoztatására, így pl. a természetjáró szakkörökre (gyalogos, kerékpáros, evezős, vitorlás, illetve kosárlabda). Különösen nevezetes vállalkozás volt nyaranként a Rómába vezető kerékpáros túra, de több külföldi kirándulás is emlékezetes maradt. A „fizikus klub” a diákok találmányai révén országos hírűvé vált. Számos kiváló tudós, egyetemi oktató került ki tagjai sorából Kovács Mihály tanár úr fölkészítésével. De a liturgikus és a művészi nevelés is szép eredményeket hozott. Szép számmal mentek egyházi pályára (közülük két püspök, több teológiai tanár, plébános került ki), és a rendi utánpótlásnak is forrása volt az iskola.

     Bár nem volt zenei tagozat, mégis kiváló muzsikusok (karmesterek, karvezetők) találhatók a budapesti piarista diákok között. A Mikszáth téri piarista kápolna élen járt a zsinat új liturgikus rendelkezéseinek bevezetésével. Évtizedekig támpontot jelentett a feloszlatott szerzetesek és szerzetesnők számára. És még említhetjük Sík Sándor konferenciabeszédeit, amelyek hatalmas hallgatóságot vonzottak 1962-ig adventben és nagyböjtben.

     A diákság elsősorban a fővárosi katolikus értelmiségi családokból érkezett. A jelentkezést azonban sokszor befolyásolta a félelem, hogy az egyetemekre, főiskolákra bejutásnál akadály lesz a piarista érettségi. Ez többnyire így is történt, de egy-két év várakozás után minden pályakezdő elvégezhette az általa választott szakot.

     A kecskeméti iskola újjászületése sok nehézségbe ütközött. A rendi épületnek csak a felét adták vissza. A plébánia piarista alapítású volt, de 1958-tól a rendtag plébános helyébe egyházmegyés papok kerültek állami rendelkezésre, a káplán maradhatott piarista. A szűkös hely miatt a diákotthoni tanulók elég nyomorúságos körülmények között éltek, tanáraikkal együtt. Csak az 1960-as évek közepétől nyílt lehetőség a kollégium fejlesztésére, barátságosabbá tételére. A kollégisták Budapestről, illetve az ország középső és keleti részéből jöttek Kecskemétre. Hiszen a Dunán innen a kecskeméti volt az egyetlen katolikus fiúiskola és kollégium. Magából a városból aránylag kevés tanuló akadt, mert a katolikus szülők nagy része nem mer te fiát a „klerikális reakció” iskolájába járatni. Viszont a plébániai hitoktatás és pasztoráció szabadon működhetett. A kecskeméti piarista iskola és kollégium jelentős egyházi hivatásgondozást vállalt. A püspökök oda küldték azokat a fiatalokat, akiket a plébánosok ajánlottak a papi hivatás szempontjából. Általában be is váltották a reményeket: számos kiváló lelki pásztor, egy érsek, több teológiai tanár erősödött meg diákként hivatásában. Kecskeméten is állandó program volt a természetjárás, főként a kerékpározás és a közeli Tiszán való evezés (Tiszaugon csónakház szolgálta a túrázásokat).

     A diktatúra évtizedeiben a szerzetesi iskolák tantestületét évenként ellenőrizte és hagyta jóvá az Állami Egyházügyi Hivatal. Az engedélyezett tanároknak „államesküt” kellett tenni. Ez azt jelentette, hogy írásba kellett adni a lojalitást a rendszer iránt. Még így is kifogásolhatták az egyes tanárok „viselkedését”, és áthelyezésüket, sőt eltiltásukat is megkívánták. Külföldre csak külön állami engedéllyel utazhattak, és szemmel tartották tartózkodásukat, kapcsolataikat…

     A diktatúra négy évtizede alatt a magyar provincia létszáma csaknem egyharmadára csökkent, a megmaradtaknak életkora átlagban magas volt. Mégis a fiatalabb generáció életerejét mutatta, hogy a rendszerváltás után – világi munkatársakkal karöltve – az 1990-es években az eddigi kettő mellett négy gimnáziumot, egy építőipari szakiskolát, öt kollégiumot, 12 évfolyamos iskolát, koedukált nevelést vállaltak.

     Visszatérve Sík Sándor tartományfőnök 1948-as körlevelére, a magyar piaristaság – Isten kegyelméből – megállta a négy évtizedes próbát, és igyekezett a régi keretek helyébe újakat teremteni.

Borián Tibor SchP

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Az ember életprogramja

Nincs olyan fizetős kurzus, mentálhigiénés képzés vagy beavatás, ahol bölccsé teszik mások az embert. Mert a bölcsesség az Istennel való közösség, a bizodalmas hit velejárója – nem tanulható és megtanítható.

Aquila János nyomában

Barangolás az Őrségben Aquila János nyomán, aki Nagy Lajos királyunk idején úgy helyezte el freskóit a veleméri templomban, hogy a fény az adott időpont szerint színjátékszerűen emelje ki a szereplőket és a jeleneteket.

Angyalszárnyak

Száll az ének a temetőben. Sírközeli szép ének.
S a kék ég alatt lassan vonulnak a karcsú, fehér felhők.
2016–2025 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!