Pici Lici

Licike túl volt már a hetvenen, de senki nem nénizte, mindenki tegezte és egyszerűen csak Licikének szólította, de nem udvariatlanságból, hanem kötelességből. 

Licikét ugyanis se magázni, se nénizni nem volt szabad, ha valaki, fiatal vagy öreg jóba akart lenni vele, mindkét dologtól őrizkednie kellett. Licike csak ebben volt kérlelhetetlen, különben szelíd volt, mint egy galamb és barátságos, mint egy öreg házőrző eb, akinek az évek során már mindenki a barátja lett. Amúgy is kicsike volt, mint a mesebeli Kalán néni, aprócska lábain tornacipőt hordott, otthonkaszerű kartonruhában járt, hajhálót, drótkeretes szemüveget viselt, és szinte mindig mosolygott. Családja, vagyona nem volt, egyedül éldegélt egy méreteihez illő, parányi lakásban, hol máshol, ha nem a Szalmás Piroska utcában, egy hajdan piros lámpás házban. 

Derűs kedvét, humorát, életszeretetét senki és semmi nem tudta elvenni tőle. Pedig a történelem viharai Pici Lici életét is alaposan megtépázták. Üldözték a nyilasok és üldözték a kommunisták, de nem esett kétségbe, talán némi túlzással azt is mondhatnánk, még a szeme se rebbent. A nyilasok kilakoltatták, elvitték, mondván, hogy gyanús a származása, a kommunisták meg kitelepítették szintén a származása miatt. Jászboldogházára került egy tanyára, ahol a kényelmetlenségek ellenére is jól érezte magát, hamarosan családtaggá avanzsált. 

Abban az idegen paraszti világban nagy szeretettel vették körül az aprócska, nagyvárosból érkező úri kisasszonyt, a gondolatát is lesték, mindenben a kedvét keresték. Pici Lici kitelepítése kiruccanássá nemesült és olyan jól sikerült, hogy aztán éveken át új családjához járt nyaralni Jászboldogházára. Ez a történet élete nagyregényének csak egyetlen rövid fejezete csupán, de hűen tükrözi Lici lényegét, alkimista természetét, mellyel bebizonyította, hogy sárból is lehet aranyat csinálni. 

Az Isten ajándékai gyakran elromlanak az emberek kezén, de nem Licién, nála ez fordítva volt. Az ő kezén Isten elromlott ajándékai ismét régi fényükben ragyogtak. Elég volt csak hozzáérnie valamihez, valakihez, a dolgok egyenesbe jöttek, a ráncok kisimultak, a felhők elvonultak, lassan kisütött a nap. Mi lehetett a titka? Nem, nem tudta senki, egyszerűen csak jó volt a közelében lenni. Vannak emberek, akik olyanok, mint a fekete lyuk, elnyelik a fényt, de nem világítanak, sőt sötétséget árasztanak magukból. Sokszor a fényevők is ilyenek, szinte falják a fényt, mégsincs bennük világosság, sötétben botorkálnak. 

Pici Lici olyan volt, mint egy szentjánosbogár, árasztotta magából a fényt, a világosságot, de nem vakított, inkább diszkréten világított. Szerényen mosolyogva, apró tornacipős lábain tipegve-topogva, zokszó nélkül járta az élet rögös útját. Ha kérdezték, szívesen válaszolt vagy mesélt regényes életéből egy-egy fejezetet. A háború után nem sokkal a volt Gettó területén, a Klauzál utcában alakult egy református gyülekezet, melynek Lici lelkes tagja lett. Innentől kezdve élete egybefonódott a kezdetben kicsiny közösséggel, mely egyre növekedett, míg végül a Gyulai Pál utcában egy bérház első emeletén talált otthonra, ami természetesen neki is otthona lett. Irodista lévén elvállalta a könyvelést, így nemcsak bibliaórára, istentiszteletre járt, de délelőttönként szorgosan adminisztrált. Magyarul övé volt a hivatal, ami szerénysége ellenére is büszkeséggel töltötte el, mivel a lelkipásztor mellett Isten munkatársának, könyvelőjének érezhette magát. 

Évtizedeken át lelkiismeretesen és pontosan szolgálta az Urat és gyülekezetét, igaz az évek múlásával egyre körülményesebb,

de egyre szerethetőbb is lett.

Máig emlékszem, ahogy szerény kis birodalmába invitált és bevezetett a belégek rejtelmes világába, melyek az egyházi járulék befizetéséről, elkönyveléséről kellett, hogy tanúskodjanak. Maga is mosolygott a belég kifejezésen, majd némi morfondírozás után hozzátette, bizonyára a német Beilagból eredhet ez a fura magyar szó. 

Az évek szálltak, mint a percek, a gyülekezet egyre nagyobb, az amúgy is pici Lici egyre kisebb lett. A lelkipásztornak, akit Farkas Józsefnek hívtak, az ars poeticája, mint a Lánchíd, két pilléren nyugodott; az egyik volt a hit, a másik a gondolkodás. Ihletett igehirdetései, gondolatai egész Budapestről vonzották azokat az embereket, akik éhezték és szomjazták a Názáreti Jézus igéjét, igazságát. Később méltó munkatársa akadt egy Eszter nevű lelkész hölgy személyében, aki ugyancsak hittel és értelemmel hirdette az evangéliumot. 

Licike egymaga már nem győzte a munkát, de azért nem nyugdíjazták, inkább adtak mellé segítőtársat, egy lelkes, nála jóval fiatalabb teremtést, aki a munka derekas részét végezte. Licike föllélegzett, maga is igényelte már a segítséget, de azért a hiúságát bántotta a dolog, egy kicsit meg is sértődött magára. Látod milyen vagy, mormolta magában, megöregedtél, vén banya lettél, már nem vagy jó semmire. Mire a monológ végére ért, már nem haragudott, legyintett egyet és már újra mosolygott. Olyan cinkosan tudott mosolyogni, mint egy gyerek, aki valami rosszban sántikál, netán rossz fát tett a tűzre. Igazság szerint nem csak kicsiny termete miatt tűnt gyermeknek (gyakran mondogatta: jóból kicsit adnak), hanem a viselkedése miatt is. Olyan volt, mint egy pápaszemes nagyanyó, aki egy kis időre kölcsönkérte az unokája jókedvét, huncutságát és mosolyát, amiket aztán elfelejtett visszaadni neki. Általában oly derűsen, cinkosan mosolygott a világra, hogy a világ is visszamosolygott rá, így az esztendők múlása sem tudta megkeményíteni a szívét. 

Megesett vele, hogy olykor nem gyermeki, hanem gyermeteg módon viselkedett. Ilyenkor, ha nem is nagyon, de egy kicsit neheztelt magára. Pici Lici, már megint a balgaság bűnébe estél, sóhajtozott magában ilyenkor, de most az egyszer megbocsájtok neked. Licike ugyanis kimondottan szeretett megbocsájtani, akár másokról, akár magáról volt szó. Boldogok az irgalmasok, akiknek az irgalma sok, szokta idézni saját magát. Büszke volt rá, hogy ezt a versikét ő találta ki Jézus után szabadon. Ha az Isten megbocsájt, én miért ne tenném ugyanazt, gondolta. Rendszeresen olvasta az evangéliumot és az igehirdetések is meggyőzték róla, hogy kegyelmes Istenünk van, aki háta mögé veti a vétkeinket, hogy ne is lássa őket. A tékozló fiú példázata volt a kedvence, melyben a nagylelkű apa nemcsak megbocsájt, de ünnepli is rongyosan hazatérő fiát. Néha magát képzelte a tékozló helyébe, ilyenkor lehunyta a szemét, és látta régen halott apját és a családot, ahogy az asztal körül ülnek és ünnepelnek. Ha a mennyei Atya is ilyen, márpedig ilyen, akkor nagy baj nem lehet, mondta az emlékektől és az Isten jóságától egyként meghatódva. 

Licike nem volt hajlandó elhinni, amit oly sokan állítanak, hogy a világ rossz, az ember gonosz és ha egyáltalán van Isten, alig várja, hogy lesújthasson ránk. Számára a rossz dolgok nem léteztek, vagy ha igen, akkor is csak ideig-óráig. Különleges képessége volt a jóra, arra, hogy környezetéből, emlékeiből a rosszat szublimálja és csak a szépre emlékezzen. Egy gyerekkori emlékét, mely valójában igen fájdalmas volt, sikerült szép emlékké varázsolnia. Talán két- vagy háromesztendős lehetett, amikor a Balatonnál nyaraltak, és ő kapott egy mózeskosárban szunnyadó kisbabát. Mindaddig határtalan volt az öröme, míg egy kiránduláson az újdonsült kis barátnőjét el nem veszítette. A kezdeti sírást-rívást egy kétszemélyes expedíció követte, melynek során apja a nyakába vette, s elindult vele, hogy megkeressék az elveszett babát. Egészen sötétedésig keresték, alaposan elfáradtak, de a babát nem lelték sehol. Egy idő után a pici Lici már nem is kesergett, mert rájött, hogy milyen jó helye van az apja nyakában, hogy jó törpének lenni az óriások vállán, mert onnan mindent lehet látni, majdnem az egész világot. Egy ideig még siratta a babát, szerencsére a kis mózeskosár megmaradt, és ahogy múltak az évek, már híre-hamva se volt a rossz emléknek. Licike csupán egyetlen egy dologra emlékezett, arra, hogy milyen jó volt az apja nyakában csücsülni és a törpék között óriásnak lenni. 

Talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor óriásnak érezhette magát, hisz oly kicsinyke volt, hogy Pici Licinek hívta mindenki, de ez egyáltalán nem zavarta. Kicsi volt ugyan, de nem volt kicsinyes, termetét, annak méretét így is, úgy is apróságnak tekintette, és ahogy elfogadta a világot, úgy magát is elfogadta benne.

Elégedett volt az Istenével, az emberekkel és az életével,

öregségére se lett kenyere a zúgolódás vagy a panaszkodás. Ha imádkozott, többnyire hálát adott, megköszönte az életet, az életét, meg volt győződve róla, hogy a legjobb, ami csak történhetett vele, hogy Isten akaratából Pici Licinek született. 

Végül idősek otthonában hunyta le a szemét, ahol majdnem ugyanúgy otthon érezte magát, mint fénykorában Jászboldogházán vagy a Gyulai Pál utcai gyülekezetben, mivel mindvégig a Felségest tartotta rejtekének és a Mindenható árnyékában pihent, vagyis az Isten tenyerén lakott egész életében. 

Amikor meghalt, nem történt más, ahogy Pilinszky mondaná, csak egy kis „szárnyaló zuhanás”, Isten az egyik kezéből kiejtette, míg a másik kezével magához ölelte örökre.