Ponttól a kettőspontig

Vannak pontok az életünkben, amelyek lezárnak, és vannak pillanatok, amelyek kinyitnak. Interjúalanyunk, Kicsi István útja a budai utcák peremlététől a németországi egzisztenciális biztonságon át vezetett haza Erdélybe, hogy végül egy különös írásjelben találja meg hivatása szimbólumát. A Kettőspont nem csupán egy szociális kávézó neve: ott nyit új fejezetet, ahol az emberi logika szerint már csak a befejezés következhetne. Beszélgetés hitről, a profit felhasználásáról és arról a Krisztusi útról, amely a reményteli kettőspontot jelenti.

– Erdély–Magyarország–Olaszország–Németország–Erdély! Lehetnének ezek akár egy utazás célállomásai, de az Ön esetében egy életpálya fontosabb megállói.

– Erdélyben születtem. Szüleim első gyermeküket a terhesség alatt elvesztették. A következő gyermeküket, Édesanyám Istennek ajánlotta, ez voltam én. Mivel már kisgyerekkoromtól vittek magukkal a szüleim a templomba, valamint személyesen is jó kapcsolatot ápoltunk a plébánossal, már 9–10 évesen egyértelmű volt, hogy pap szeretnék lenni. Valamiért megfogott mindaz, ami az oltár körül történik. Így aztán katolikus gimnáziumba mentem, majd onnan teljesen természetes volt, hogy a papi szemináriumba felvételizzek. A teológiai tanulmányaim alatt döbbentem rá a magányosság érzése miatt, hogy nem a papság az utam, és elindultam a jezsuita rend felé. Magyarországon, a rendi évek alatt tanultam meg a szolgálat alapjait, majd két év római tanulmány következett, ahol a Vatikáni Rádió és a nemzetköziség tágította a látókörömet. Dobogókőre visszatérve, lelkigyakorlatok kísérése közben értettem meg, hogy a szerzetesi életforma sem az én utam, mert a magányosság érzése még mindig nem oldódott fel bennem. Így kilépve a rend kötelékeiből Budapesten maradtam, ahol nemsokára a hajléktalanellátásban kezdtem dolgozni a Máltai Szeretetszolgálatnál. Ott ismertem meg a leendő feleségemet, Szidit, aki mellett a hitem is új mélységet kapott. Anyagi okokból Németországba költöztünk, ahol hét évet éltünk, ám egy missziós konferencia hatására megértettük: Isten nem egzotikus tájakra, hanem haza, a Csíki-medencébe hív minket.

– Van is egy kisfilm a világhálón, amelyben arról beszél, hogy mit jelent és mivel jár egy hajléktalanokat befogadó állomás vezetése. Ez az érzékenység, vagy nevezzük küldetésnek, mikor alakult ki Önben?

– Bár a szociális érzékenységem alapjait a jezsuita rendben kaptam meg, az igazi lökést a hajléktalanellátásban töltött évek adták. Ott tanultam meg, mit jelent „szakmaiatlanul” közel engedni magunkhoz a szenvedő embert: pizzáztunk egy rákbeteg emberrel a kórházi ágyán, és teret adtunk egy végső stádiumban lévő művésznek, hogy még utoljára alkothasson. Nem hiszem, hogy bármi rendkívülit tettünk volna, csupán a teológiai diplomamunkám alapgondolatát igyekeztünk élni: Isten emberré lett, tehát nekünk is emberré kell válnunk. Az én érzékenységem ebből fakad, Isten szíve ugyanis a peremre szorultakért dobog. Valahogy mindig is segíteni akartam embereknek, és amikor a papi illetve szerzetesi pályát választottam, az azért történt, mert megértettem, az igazi segítség az, ha az emberek kapcsolatba kerülnek Istennel, mert Ő ténylegesen tud nekik segíteni. Ennek mélységeit akkoriban még csak nem is kapizsgáltam.

– Mit hozott a jezsuita lelkiségből a családi asztalhoz?

– Széket. Elnézést, hogy megengedem magamnak ezt a poént, mert a jezsuiták praktikus emberek. Vannak szerzetesek, akik, amikor elalszik egy villanykörte, hálát adnak azért Istennek, hogy a sötétséget is ő alkotta, aztán vannak olyanok, akik imádkoznak, hogy legyen újra világosság. Eközben a jezsuita kicseréli az izzót. Persze ezt nem bántásnak szánom, hanem inkább meghatározásnak. A jezsuita rendből azt hoztam magammal, ami a rend neve, olyan mint Jézus, Jesus ita... Bár teljes szívemből vágyom a krisztusi szeretetre, bevallom, épp a családi asztalnál a legnehezebb. Ott szembesülök leginkább azzal, mennyire rá vagyok utalva Jézus kegyelmére minden egyes nap.

– Társra találni is kegyelem volt?

– Abszolút. Szidivel egy állásinterjún ismerkedtem meg, és az ő kérdésein keresztül Isten egy kíméletlen, de gyógyító tükröt állított elém. Sok minden, amit addig sziklaszilárdnak hittem a hitemről és a miértjeimről, romba dőlt. Rájöttem: Isten csak azért bontotta le a régi falakat, hogy helyet készítsen a saját, valódi építményének. Azóta is ebben a közösségben éljük meg együtt a hitünket, tapasztaljuk meg különbnél különb módokon Isten vezetését és közvetlenségét, csodáit és hatalmát. Nagyon hálás vagyok ezért Szidinek is, hogy nyitott mind a mai napig arra, amit Isten tervez velünk, és nincs ebben konfliktus köztünk, pedig kért Isten már néhány meredek dolgot.

– Négy örökbefogadott gyermeket nevelnek. Ez is „meredek dolognak” számít? 

– Kívülről pláne! Már házasságkötésünk előtt megfogalmazódott bennünk, hogy ha lesz is biológiai gyerekünk, akkor is fogunk örökbefogadni. Biológiai nem lett, de az örökbefogadás tovább élt bennünk. Már Németországban el akartuk kezdeni a folyamatot, de Isten azt mondta nekünk, hogy menj és harcolj otthon. Tehát tudtuk, hogy Romániában kell családot alapítanunk. Így a lehető leghamarabb elkezdtük, amikor hazaköltöztünk. A legizgalmasabb az volt, amikor megismertük szép sorjában gyermekeinket. Nem is tudtuk és nem is gondoltunk bele, mit jelent nagycsaládosnak lenni. 

– Kérem, mutassa be a Kicsi családot! 

– Feleségem, aki mindenben társam, Szidi. Marosvásárhelyen született és nőtt fel, majd fiatalon megismerte Jézus megváltó szeretetét, nyomába szegődött, szociális munkásként több felé dolgozott peremre szorult emberekkel, így találkoztunk a hajléktalanellátásban. Nagyon érzékeny a szíve az igazságtalanságokra és a szenvedők felé. Kevés embert ismerek, aki könnyezni kezd, amikor valaki, akár egy idegen is, egy nagyon megrázó élettapasztalatot oszt meg magáról. De ő ilyen! Harcolni is tud az elveszettekért! Isten ezt a jellemvonását domborítja ki benne. 

Első gyermekeink Dániel és Jeremiás ikrek. Ötéves születésnapjuk előtt ismertük meg őket, illetve egy hónappal azelőtt költöztek hozzánk. Életrevaló, nyitott, társaságot kedvelő, érdeklődő személyiségű gyerekek. Idén lesznek tízévesek, jól veszik a kanyarokat az iskolában és mindenféle más tevékenységben szívesen részt vesznek. Még nem tudtunk olyan programot ajánlani, amire azt mondták volna, ehhez nincs kedvem. Mindent kipróbálnak. Persze derült már ki utólag, hogy az mégsem nekik való, de nem félnek kipróbálni. Dániel inkább humán erősségű, nagyon szeret olvasni, ragadnak rá a nyelvek, Jeremiás reálos, a matematika és a logikus gondolkodás fontos neki. Egy karácsonykor arra lettünk figyelmesek, hogy azt énekli: „angyalok szoRzata minket is hív”. 

Larissza maga a pezsgés, éppen ma ötéves. Másfél éves kora előtt került hozzánk, nagyon hamar hozzánk nőtt, és csodálattal követjük értelmi fejlődését, személyiségének kibontakozását. Ianis pedig, a legkisebb, Down-szindrómás, és a család legvidámabb színfoltja. Már reggel mosolyog, nagyon sokat nevet és ölel, szeret mindenkit. Nagyon ragaszkodó, mindig keresi, ha valaki nincs itthon. Nemsokára négyéves lesz. Ő a szeretetbomba, nála mindig van ingyen ölelés.

– Hogyan formálta át a szülőségről alkotott képét az, hogy a „vérségi kötelék” helyett a választott szeretetre építettek?

– Valójában nem látunk éles különbséget a vérségi és a választott kötelék között. Más szülők történeteit hallgatva úgy érzem, hogy a szeretet végül mindenhol döntés kérdése. A hétköznapok kihívásai közt nekik is ugyanúgy választaniuk kell ezt az utat. Ami nálunk valóban megváltozott, az a szülőségről alkotott felfogásunk. Mielőtt gyerekeink lettek volna, azt hittük, mi tudjuk a legjobban, hogyan kell nevelni. Volt egy idealizált víziónk. A valóság azonban sokkal reálisabbá és alázatosabbá tett minket.

– A közelmúltban újabb, nagy kalandba kezdtek. Csíkszeredában megnyitották a szociális üzleti alapon működő Kettőspont kávézót, tejivót. 

– Csak a fogalmak tisztázásáért: szociális vállalkozás a kerete a kávézónak, ami annyit jelent, hogy hátrányos helyzetű embereket foglalkoztatunk. Ez nagyon széles skála, tehát munkanélküli, egyedülálló szülő vagy nagyon régóta nem foglalkoztatott személy is lehet hátrányos helyzetű ebben a keretben, valamint a profit kilencven százalékát szociális célokra kell fordítani. Egy európai uniós pályázat biztosított forrásokat ezen kritériumok mentén a kávézó megnyitására.

– Üzleti szempontból vakmerőségnek tűnik a bevétel kilencven százalékát visszaforgatni jótékonyságra. Hogyan néz ki ez a bizalmi tőke a gyakorlatban? 

– Így van, ebből nem lehet megélni. Az egész vakmerőség lenne, ha saját ötletből fakadna. De itt van egy Tervező, mi pedig a tervében dolgozunk. És megengedjük neki (mintha szüksége lenne engedélyre), hogy Ő döntse el, hogyan tart el minket. Hatodik éve élünk Romániában, és tapasztaljuk gondviselését. Ha Jézusnak elég volt az öt kenyér és a két hal ötezer ember megvendégelésére, akkor nincs okunk aggodalomra. De még egyszer hangsúlyoznám: ez nem recept és nem saját szakállra megy!

– És miért Kettőspont?

– A név egy csendes pillanat sugallataként érkezett, de hamar kibomlott a mélyebb jelentése. A Kettőspont nálunk a találkozások jele: összeköti a tejet a kávéval, a felnőttek nyugalmát a gyerekek játszósarkával és a minőségi keresztény olvasmányokat a betérő vendéggel. De ez a jel ennél többet is üzen: hidat képez a társadalmi csoportok között. Összeköti azt, akinek most rendben van az élete és megteheti, hogy beüljön egy kávéra azzal, aki szükséget szenved, hiszen a profitunk kilencven százaléka őket segíti. A legmélyebb rétege pedig maga az Evangélium. Az első ember engedetlensége után úgy tűnt, bűneink miatt véglegesen pont került az Istennel való kapcsolatunkra. Ám Isten nem hagyta ennyiben: Jézus Krisztus személyében egy újabb „pontot” helyezett a történelembe. Ezzel a kettővel pedig a lezártságból kettőspontot formált, megnyitva a folytatás és az örök kapcsolat lehetőségét mindazoknak, akik Őt választják.

– Hogyan lesz egy kávézó több mint vendéglátó-ipari egység?

– Nagyon divatos téma volt az elmúlt években a reziliencia. Nem véletlenül, hiszen sodrásban élünk, kicsavar az élet. A reziliencia a belső ellenállóképességünket keresi, méri fel és erősíti. Elvezet oda, hogy akkor lehetünk igazán reziliensek ha van legalább egy stabil kapcsolatunk. Érdekes tudományos felfedezés lenne, ha nem ismernénk már több ezer éve a Bibliából. De igazán stabil kapcsolatunk csak egy lehet, mert minden embert elveszítünk előbb-utóbb az életünk folyamán. Csak az Istennel való kapcsolatunk stabil, és az tehet reziliensé is a szó legszorosabb értelmében. 
A kapcsolatok kulcspontja az asztal. Az asztal körül történnek jó találkozások, beszélgetések, eszmecserék, s mindez természetes módon. Úgy gondolom, hogy minden kapcsolat erősít, ezt szeretnénk megélni és meghonosítani a kávézóban is. Ezért szervezünk különféle programokat és tematikus esteket is.

– Milyen szellemi táplálékot adnak a betérőknek a kávé mellé?

– Tudatosan van gyermeksarkunk, mert ezt az igényt hallottuk sokaktól. Célunk, hogy anyukák, apukák is tudjanak nyugodtan egy kávé vagy egy tejital mellett elbeszélgetni, miközben tudják, hogy a gyermekük nemcsak jó helyen van, hanem örömtelien szórakozik. Ugyanakkor, mivel hiszünk az egyetlen kapcsolat fontosságában, könyveket is ilyen témában kínálunk korosztálytól függetlenül, illetve igény esetén segítünk beszerezni azokat. Bár még rövid ideje nyitottunk meg, felemelő élmény, hogy a látogatókkal van lehetőségem beszélgetésekre, találkozásokra. Mindannyian annyit aratunk, amennyit vetettünk, betérők és házigazdák egyaránt.

– Hogyan tud a kávézó híd lenni a különböző világnézetű emberek között egy olyan városban, mint Csíkszereda?

– Ez nehéz kérdés, még több tapasztalatra lesz szükségünk, hogy meg tudjam válaszolni. Mindenesetre címkementesen működünk, bárkit szívesen látunk, keresztény mivoltunkat illetően is felekezetközi helyszín vagyunk, ahol a kapcsolatorientált atmoszféra a hangsúlyos. Ugyanakkor hasznára szeretnénk lenni a városunknak, a minket körülvevő társadalomnak, kávézón belül és azon kívül is. A szociális nehézségekre való érzékenyítést is hangsúlyosan fontosnak tartjuk, öt éve van egy egyesületünk is „Az Úr Menedék”, ahol ilyen projekteket futattunk, tehát tudjuk, hogy miről van szó, nem légből kapott a szociális felelősségvállalásunk. Úgy gondolom, ha más irányba nézünk, vagyis nem magunkkal vagyunk feltétlenül elfoglalva, akkor a világnézeti szempontok is képesek eltörpülni és formálódni.

– Az egyesületük neve védelmet és biztonságot sugall. Hogyan működik a mindennapokban?

– Egyesületünk keretében többféle irányba is munkálkodunk. A Kelet-Európa Misszió Alapítvány családsegítő programjában veszünk részt. Ennek keretében magyarországi vagy svájci támogatók támogatnak szegény családokban egy-két gyermeket egy bizonyos havi összeggel, amit kéthavonta küldenek, és mi eljuttatjuk ezt a családoknak. Illetve mivel sok családról van szó, kerestünk megfelelő embereket erre a feladatra, akik nemcsak a támogatást viszik el, hanem kapcsolatot építenek a családokkal, hogy segíthessenek konkrétan is, hogy hosszú távon változás is lehessen az adott család életmódjában. Ugyanakkor az örömhírt is próbáljuk átadni arról, hogy az életük sokkal több, mint aminek látszik, hisz van, Akinek ők személyesen is fontosak. Ez derül ki abból is, hogy valaki támogatja őket. 
Két éve sikerült elindítanunk a saját gyermektámogatási rendszerünket is, itteni emberek támogatnak itteni gyerekeket. Ugyanis fontosnak tartjuk azt, hogy átlépjük a kommunizmus árnyékát, amelynek maradványa, hogy mindig másoktól várjuk a segítséget. Most már van itt is olyan réteg, aki képes másoknak segíteni. Ehhez persze mentalitásváltásra van szükség. Ezenkívül segédeszközöket is adunk ki adományok fejében, ezeket az adományokat az egyesületünk gyerektáborokra, valamint rászoruló idősekre költi. 

– Tapasztalata alapján ki a hátrányos, rászoruló ember – nem csak fizikai értelemben.

– Az, akinek nincs reménye. De természetesen sokrétű a történet: hogyan lett valaki hátrányos helyzetű, mennyiben felelős azért, hogy ebben a helyzetben van stb. Egy biztos: azért már felelős mindenki, hogy ebben a helyzetben akar-e maradni vagy sem? Nagyon találónak tartom Pál apostol szavait, aki azt írja, aki nem akar dolgozni, az ne is egyék. Azért hangsúlyozom az akar kifejezést, mert sokan átfogalmazták ezt a mondatot, mondván, aki nem dolgozik, ne is egyék. De nagyon fontos az akarat. Sok embert ismerek, aki akar dolgozni, de nem adódik jó munka, stabil munkahely. Azt tapasztalom, hogy aki akar, valahogy elindul. Ezért nagyon fontos, hogy megvan-e a készség az akarásra. Sajnos nagyon sokan azért hátrányos helyzetűek, mert már nem tudnak akarni. Ezt tapasztaltuk korábban a hajléktalanok között. Itt most nem ítélkezés zajlik, hanem tényekről beszélünk. A válaszomat azzal zárnám, ami engem Pesten nagyon megrázott tizenöt évvel ezelőtt. Albérletben laktam, s gyakorlatilag nulla tartalékom volt. Amikor hajléktalanokkal beszélgettem, ráébredtem, hogy csak a havi fizetésem választ el az ő helyzetüktől – már ami az anyagiakat illeti. Szóval ismét a Bibliához fordultam segítségért: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. Mindezt egybevetve az a legszomorúbb hátrányos helyzet, ha valaki nem tudja vagy nem tapasztalja meg, mennyire szereti őt Isten: Fiát adta érte, hogy élete és örök élete legyen. 

– Ebben a húsvéti időszakban, a feltámadás és a remény ünnepén milyen mindennapi csodákat lát?

– Két konkrét történetben is éreztük a „főmenedzser” segítségét. Az egyik a helyszín megtalálása volt. Hónapokig kerestünk eredménytelenül Csíkszeredában, és már a támogatás elvesztése fenyegetett. November végén véletlenül vettünk észre egy hirdetést egy kapun. Kiderült, hogy a tulajdonos korábban hallani sem akart vendéglátóhelyről, de a találkozásunkkor megváltozott a véleménye. Sőt mielőtt alkudozni kezdtem volna, magától felajánlotta: karácsonyi ajándékként februárig nem kér bérleti díjat. A másik egy apró, mégis sokatmondó „hétköznapi csoda”: a gyereksarok szőnyegének méretre vágásával küzdöttünk, nem mertünk hozzáfogni. Még aznap este egy ismerősöm említett egy közeli szőnyegboltot, amiről nem is tudtam. Másnap a bolt tulajdonosa – aki szakértője a padlószőnyegeknek – szó nélkül átjött, és teljesen ingyen, profin befejezte a munkát helyettünk.

– Mit üzenne azoknak, akik még keresik a saját „kettőspontjukat” az életben?

– Valójában csak egy üzenet van az új esélyre, Jézus Krisztus! Ő tud új esélyt adni. Ez nem légből kapott, felülről jövő gondolat: Ő nem kívülállóként jelenik meg, hanem Istenből ember lett, hogy megtudja, mit élünk át, hogyan élünk. Pontosan tudja, mi van velünk. És ez még nem minden! Ő meg is halt azért, hogy ne kapcsolattalanul éljünk, hanem élő kapcsolatunk lehessen vele. És a legjobb az egészben, hogy közvetlenné tette a kapcsolatot, mert amikor meghalt a kereszten, a templom kárpitja kettéhasadt. Azelőtt a szentek szentjébe csak a főpap léphetett be, tehát szükség volt közbenjáróra. Jézus halála és feltámadása révén szabad utunk van Istenhez, bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben megszólíthatjuk, és előbb vagy utóbb reagál arra, amit kérünk vagy kérdünk. Ő a kettőspont, nincs más.