Porond vagy nézőtér?

„Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak fogadására, és így kiáltottak: »Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izrael Királya!« Jézus pedig egy szamárcsikóra találva, felült rá, ahogyan meg van írva: »Ne félj, Sion leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve.« Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla. A sokaság, amely vele volt, amikor Lázárt kihívta a sírból és feltámasztotta a halálból, most bizonyságot tett mellette. Elébe is ezért vonult ki a sokaság, mert hallották, hogy ezt a jelt tette. A farizeusok pedig így szóltak egymáshoz: »Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!«” (Jn 12,12-19)

Kedves keresztény Olvasó!

A virágvasárnapi történetet, ahogyan Jézus bevonul Jeruzsálembe, többnyire Máté evangéliumából idézzük. Ha virágvasárnapra gondolok, rögtön az elkötött szamáron ülő Jézus jelenik meg képzeletemben, mellette a szamár csikója, pálmaágak az úton, hozsannázó sokaság körülötte, és általános örömtől, szent izgalomtól pezsgő utcák. Ha János evangéliumát olvasom, már nem ilyen tiszta a bennem megjelenő kép. Ma azokról a zavaros és zavaró elvárásokról és érzelmekről (irigység, hiúság), üres szenzációéhségről és lapos kíváncsiságról szeretnék gondolkodni, amelyik azon a zsidó húsvét (páska) előtti vasárnapon, amikor Jézus a halál elé vonult Jeruzsálembe, őt fogadta, körülvette, és a jelenlévők hangulatát meghatározta. 

Az ember, a nép nem változik. Mi is olyanok vagyunk, mint kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálem lakói. Hiába vagyunk felvilágosultabbak (mert nem felvilágosultak!), jobban értesültek, jobb módúak, mint azok voltak – legbelső lényegünk, félelmeink és vágyaink olyanok, mint az övéik voltak. Ugyanúgy „ugrunk” a szenzációra, izgalmat ígérő és a képzeletet megragadó hírekkel könnyen bolondíthatóak vagyunk, vágyunk a „cirkuszra”. Különösen most, az országgyűlési választás előtt, amikor tudatosan zaklatják fel zsigeri indulatainkat, az irigységet, gyűlölködést, önigazságot, fogékonyak vagyunk a bolondításra – elbolondulásra. Most, hogy gerjesztik bennünk a háborútól való félelmet egyik oldalról és a harácsolás miatti elégedetlenséget a másik oldalról, még inkább reméljük, hogy nem a butítható népakarat, hanem az isteni gondviselés akarata fog érvényesülni. 

Itt, falun, a kertben sok feladatot találunk, amiket szívesen végzünk, örülünk is, hogy van időnk és nyugalmunk a tavaszi kerti munkákra. A városiak nehezebb helyzetben vannak. Esznek, számítógépeznek és pszichológushoz járnak – meg nagygyűlésekre. Nagy cirkusz van most a világban. Régen is tudták, hogy a népet etetni kell és szórakoztatni (minél primitívebb szórakozást kínálva, hogy megértse). Épp Jézus korában volt szokás cirkuszokat építeni, hogy benne embereket, állatokat kínozzanak, öljenek mások kedvtelésére – kevés primitívebb és közönségesebb szórakozást lehet elképzelni. A régi cirkuszban nem babra ment a játék, hanem életre-halálra. Emberek életére és halálára, ezért egyszerre volt véresen izgató és könnyed szórakozás a porond körül állóknak, a nézőknek. 

Ahogyan János evangéliumában a virágvasárnapi eseményt olvasom, hasonló érzés ébred bennem, mint amikor a régi cirkuszi játékokra gondolok. Mindkettőben vannak kívülálló nézők és valódi szereplők. Egyesek szórakoznak, aztán nevetgélve-hüledezve hazamennek ebédelni, másoknak az élete változik meg, talán épp halálra mennek. A mai igei töprengés azt kérdezi tőled, keresztény testvérem:

Melyik oldalán állsz a sorompónak? A porondon, ahol küzdenek, vagy a nézőtéren pereccel a kezedben?

Jézussal küzdve életre-halálra (vagy nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? Róm 6,3), vagy csak megfizetve a belépőjegyet (egyházfenntartói járulékot) részt veszel az előadáson (Megtörtént!: A legutóbbi konfirmációi istentisztelet után hozzám lépett egy vendég: Tisztelendő úr, nagyon szép volt az előadás.), aztán hazamész és élsz tovább »biztonságban«, a világ elvárásai szerint? Nagyon biblikus a cirkuszi játék és a gladiátor képe az őszinte, odaadó keresztény életre. Olvasd el az Efezusi levél 6. fejezetéből a 10–17. verset! »első« virágvasárnapon az utcán voltak nézők és voltak szereplők, szenzációra éhesek és az élet vizére szomjazók, élve is halottak (Ef 5,14.) és meghalva feltámadók (Róm 6,8). Messziről csak egy Jézus körül csoportosuló hangos tömeget látunk (Máté evangéliuma alapján), közelebbről észrevesszük a tömeget alkotók közötti életbevágó különbséget (János evangéliuma alapján). Tehát:

Te hol állsz?

Tekintsünk a textusra! A sokaság, amely Jézust körülvette, jelen volt akkor is, amikor Jézus Lázárt feltámasztotta a halálból. Most izgatottan győzködik a többieket: tényleg az ő szavára jött elő a sírból Lázár! Képzeld, imádkozott, aztán így szólt: Lázár, jöjj ki! Együtt sírt velünk, de mégis olyan magabiztos volt! Azt mondta, hogy aki hisz, meglátja az Isten dicsőségét. Ez a legmeggyőzőbb jel arra, hogy ő a Messiás! – És hasonlókat mondhattak bizonyságul. Az a része a tömegnek, akik fogadták Jézust, már hallottak a csodáról, és most látni akarták a csodatevőt, sőt talán újabb csodatettet reméltek. Cirkuszt, amelyik izgalmassá teszi a napot, tán még a holnapot is. 

Nem volt Lázár feltámasztása már senki előtt titok. Nagyon sok zsidó tódult Jézushoz és akarta látni Lázárt. A főpapok tanácsa savanyú arcot vágva látta, hogy egyedül marad, befolyása csökken. Már elhatározták Jézus és Lázár megölését is. Nem kell az a cirkusz, amit nem ők szerveztek és nem ők tartják kezükben a szálakat. Néhány borúlátó farizeus, ők is a sokaság tagjai, szívében már feladta a nép kegyeiért vívott harcot: „Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!” Tehát Jézus jeruzsálemi hozsannázó királyi bevonulása Lázár feltámasztásától elválaszthatatlan. Nem egyhangú ünneplés fogadta őt, hanem a szívek különböző indulata, aszerint, ki hogyan tekintett magára és életére. 

Ez a fő kérdés:

ki vagyok én Jézus előtt?

Megmentésre szoruló, elveszett, Isten életadó kegyelmét szomjazó halandó, szeretetből élő „koldus” (Luther utolsó szava: Wir sind Bettler, das ist wahr. – Koldusok vagyunk, ez az igazság.) vagy társadalmi pozícióval megelégedett, a jólétbe belekényelmesedett, változást nem kereső és nem tűrő, de a cirkusz izgalmaival kacérkodó, ha kell tapsoló, de soha magát el nem kötelező nézője az életnek. Hányan vannak ilyenek! Csak semmi kockázat, csak semmi bizonytalanság, csak semmi veszély! Csak az én biztos, zárt világom! A Jézus körüli tömegnek is csak a szélén – ha feltűnnének a római katonák, könnyen el lehessen illanni egy mellékutcán! Odatartozónak látszani, részt venni a cirkuszban, de a legolcsóbban, lehetőleg ne kerüljön semmibe! Aztán ha mégis feltámad valaki, mint a múltkor Lázár, akkor aztán tolakodni, a leghangosabban hozsannázni, hátha velem is csoda történik (de csak akkor, ha a jelenlegi helyzetemnél jobbat hoz!). Nem is folytatom, mert émelygek.

Ó, boldog emberek, akiknek megváltozott az életük! Lázárok, akik feltámadtak, bár nehezebb lett a csoda utáni életük (Lázár megölését elhatározták). Ó, boldog emberek, akik átlépték a porondot és a nézőteret elválasztó sorompót, és verejték és vér árán megtapasztalták, hogy csak a küzdők ismerik meg a kegyelmet, és csak a porondon történnek a csodák! És a nézők mehetnek haza ebédelni. Testvérem, ahogyan terjed a bizonytalanság és megkülönböztethetetlenné válik az igaz hír és az álhír, ahogyan változik a klíma, ahogyan válságba jut a világ, úgy tágul a küzdőtér és szűkül a nézőtér. Lehet, hogy még a távoli lelátón biztonságban érzed magad, de talán nincs messze már az a nap, amikor nem lesz többé nézőtér… Ámen.

Imádkozzunk!

Jézus, Veled akarok menni, Téged akarlak kísérni, Veled akarok küzdeni. Nem akarok az élet súlytalan nézője lenni/maradni. Neked akarok örülni virágvasárnap, Téged akarlak siratni nagypénteken, ámulni akarok húsvétkor és veled élni örökké. Munkáld ezt bennem ígéreted szerint! Ámen.

A szerző evngélikus lelkész